Glász Gabriella

Chantal magnóliái

– Húúúúú – mondta a bagoly a diófán.
– Csirrr-csirrr! – válaszolt egy magányos madár a távolból. Ha hinni lehet az augusztusi kedvező szeleknek, ma meleg levegőt sodornak felénk a simogató tengeri áramlatok. A tenger nyáron mindig kék, de a hűvös évszakban haragos zölddé válik, és vad hullámokat pödör, amelyek drámai megadással vetődnek neki a szikláknak – egy öngyilkos elszántságával. A homokos parttól nem messze már az országút kezdődik, de kissé arrébb gyönyörű dombos vidéket találunk mesés zöld növényzettel. A sós fuvallat messze elhatol a tengertől, és feloldódik a gépkocsik okozta szmogban, vagy a lakóházakból kiáramló ételszagokban. A tenger az tenger – ezt a kincset nem veheti el igazán senki, mert a mélység mindig jelen van, ez az állandóan kitárt kar, amely senkit nem akar magába fogadni, hacsak az ember maga nem dönt úgy, hogy karjaiba veti magát.
– Soeur Georgette! Soeur Georgette, jöjjön, kérem! Megérkezett a Superieur!
– Ó, igazán, kedvesem? Megyek azonnal, de ne lármázzék, nagyon kérem, mert még felveri az egész monostort! Elfelejtette, hogy a délelőtt zavartalan munkával zajlik, és teljes szilencium van?
A zavart apáca szégyenteljesen hajbókolt a másik előtt, aki éppen a kertben kapálgatta a fűszernövényeket. Meghallván, hogy a főtisztelendő anya megérkezett, azonnaliban abbahagyta a munkálkodást, és a fiatalabb nővérrel együtt a monostorba ment.
A mai délelőtt nagy sürgés-forgásban telt a Saint-Angele Monostorban, mert az újoncok beöltözését és a novíciák első fogadalomtételét ülték. Ilyenkor ellátogatott a Monseigneur, a püspök úr, a rendnek szinte valamennyi tagja, beleértve az első számú tagot, a tisztelendő anyát is, és az ünnepeltek szűk családi körét. A monostor négy emelet magas volt, zárt körépület, amelynek helyiségeit hosszú, szűk folyosók kötötték össze egymással. A templom szorosan a rendház mellett állt, a belső ajtó az épületből nyílt, így az apácák mindig egyenest a monostorból tudtak bemenni, sosem a főbejáratot használták. A monostor nagy, fényes déli ablakaiból egyenest a tengerre lehetett látni, közvetlen az épület előtt pedig hatalmas kert állt rengeteg fűszernövénnyel, gyümölcsfákkal, szőlőlugasokkal, oldalt pedig szűk kerítéssel elhatárolva virágok. Georgette-nek, a házfőnöknőnek volt reszortja a virágoskertet, vagy a fűszeres részt  rendbe tenni, most azonban be kellett látnia, hogy az ő feladata elsőként üdvözölni a rend első számú tagját. Egy monostorban ez így dukál.
– Főtisztelendő Matilde anya, mily megtiszteltetés újra a házunkban fogadni – a nővér szertartásos mozdulattal meghajolt, kezei közé vette a főnöknő ráncos kezeit, és megcsókolta azokat.
– Ó, Ó, ma Soeur! Mindig nagy örömmel jövök ide önök közé, mert az önök házában szinte beszél a pedantéria, és bizony, ha mi hallanánk, miket mondana, azt hiszem sok nővérünket szentté lehetne avatni, nemde?
– Eltúlozza tisztelendő anyám! Sajnos mi nem vagyunk olyan nagy szentek, mint…
– Á, Soeur Giselle – köszöntötte a nővér az egyik novíciát, aki épp ebben a pillanatban szaladt le a lépcsőn. A fiatal nővér egészen mély meghajlással fogadta az idősebbet, majd hirtelen kihúzta magát, a szemeit kereste, és közben zavartan ennyit mondott:
– Jaj, én még… még nem vagyok nővér. Ma teszek fogadalmat.
– Ő egy igen derék novíciánk – vette át a szót Georgette – két esztendő alatt, míg az újoncideje tartott, egyetlenegyszer sem hallottam rá panaszt.
– Ó, hát ezt örömmel hallom. No, és a többiek? Hány újoncunk is tesz  ma fogadalmat?
– Három, tisztelendő anyám. Legalábbis hárman kérték.
– Igen, persze… Giselle, Danielle és…
– Chantal, tisztelendő anyám – bökte ki Georgette nővér egykedvűen – bár hogy őszinte legyek, az a sejtésem Chantal nővérünk felől, hogy nem sokáig fog hozzánk tartozni.
A főnőknő nem szólt semmit, csak magában tűnődött. Giselle óvatosan elterelte a témát.
– Hozhatok egy pohár teát önnek, vagy inkább friss vizet szeretne?
– Egy pohár teát elfogadnék, kedvesem. De mondd csak, neked is az a véleményed Chantalról, mint Georgette házfőnöknőtöknek?
– Hááát én nem tudom. Tessék efelől megkérdezni talán a novícmesternőnket, Soeur Thérése-t vagy magát Chantalt!
– Látom, nem fecsegsz sokat, lányom – az öreg nővér arcán gyermeki mosoly terült el – ez nagyon fontos a mi életünkben, hisz a nőknek a nyelv olyan, mint férfinak a fegyver. És még milyen veszedelmes fegyver!
Ezalatt Georgette a másik két novíciával, a novícmesternővel és a négy jelölttel, akik ma öltik magukra a rend ruháját, a templomban tevékenykedtek. Ma minden virágot hófehér liliomra, gladióluszra és rózsákra cseréltek.
– Látjátok – mondta Georgette rámutatva az oltáron levő fehérrózsa csokorra – nektek is ilyen tisztának kell lennetek egész életetekben. Nemcsak a mai napon!
Georgette mind a hatuk szemét kereste egyszerre, de Chantal tekinteténél valamivel többet időzött. A fiatal novícia elkapta a fejét.
– Dél van – jegyezte meg a főnöknő a harangszóra – ma kivételesen később mondjuk az Úrangyalát, de ez nem mentesít senkit a kötelességei elvégzése alól. Az ünnepség pontban háromkor kezdődik. Ma a fiatalok e rendkívüli alkalomból nem maradnak a konyhán segédkezni ebéd után, hanem testben és lélekben összeszedik magukat a nagy eseményhez. A szobájukban vagy a kápolnában készülődnek. Thérése, beszédem van önnel, kérem, jöjjön az irodába!
– Megyek, főnöknő! – azzal mindketten elindultak. Az újoncok beültek a padba imádkozni.
Az irodában egyszerű, fonott bútorok álltak, a falon egy régi olajfestmény, valamelyik bibliai jelenetet ábrázolta. A helyiség fehér falát évente újra meszelték, a padlót pedig hetente felsikálták, és bordó süppedős szőnyeggel fedték el. A főnöknő ebben a helyiségben végezte általános rendi teendőit, és a hivatalos vendégeket is itt fogadta.
Thérése jámbor, egyszerű apáca volt. Alig múlt ötven esztendős. A sok matróna közt szinte üde színfoltnak számított. Bár Georgette sem volt még öreg, néhány évvel lehetett idősebb Thérése-nél. Georgette intett, hogy üljön le. A ruhán oldalt lelógó rózsafüzér keresztje nagyot koppant a földön.
– Nos, kedves mesternőnk – vágott bele Georgette – azt hiszem, ez a mai nap önnek is rendkívüli.
– Az egész közösségünknek – felelte Thérése, ajkán félénk mosollyal.
– Nyilvánvalóan, de tudja, hogy értettem, kedves nővér. Monostorunkban az ön szárnyai alatt növekednek a kis novíciák és jelöltek. Elsősorban az ön felelőssége, hogy megzabolázza ifjú természetüket, és bevezesse őket a mi nem éppen könnyű szerzetesi világunkba. Ez a feladat azonban, mint minden nevelés, nem mindig hálás. Tudja, a munka eredménye itt nem szembetűnő. Sosem lehetünk benne biztosak, hogy magjaink jó földbe kerültek-e – a főnöknő tekintete a falon függő keresztre sandított, aztán előhúzott egy kis tárgyat a skapuláréja alól, ahol egy mély zseb rejtőzött.
Egy aprócska érmet tartott a tenyerén. Mikor rápillantott, arca egészen elváltozott. Az a kedélyes báj ült ki rá, amit Georgette főnöknő arcán vajmi ritkán lehetett látni.
 – Ezt a Szent Rita-érmét az én egykori mesternőmtől kaptam beöltözésem alkalmából. Rita volt a világi nevem, egészen addig a napig, míg a szent ruhát magamra öltöttem. Azon a napon, a mesternőm, megboldogult Michelle nővér, azt mondta: „Te egy rendkívüli teremtés vagy. Nem lehet könnyen betörni, de egy nap még te fogod ezt a monostort felvirágoztatni…” Nos, kedves Thérése, hogy Michelle nővérünk szavai beigazolódtak-e vagy sem, azt nem én döntöm el. Majd eldönti a Mindenható. De ön, Thérése nővér, vajon mit mondana újoncainknak a mai napon?
– Zavarba ejt, főnöknő – lehelte Thérése. Idegességében a fátylát piszkálta, és ruhájának bő ujját simogatta – arra kér, gondolom, számoljak be újoncaink lelki érettségéről. Ezt már megtettem korábban. Mindegyikükről adtam egy-egy írásos beszámolót, emellett szóban is elmondtam már a véleményemet. Úgy hiszem, a mai nap az ünneplésről és az örömről kell, hogy szóljon…
– Jól gondolja, nővér – vágott hirtelen a szavába Georgette – ha már így felhozta az írásos beszámolókat, akkor feltétlenül el kell mondanom ennek kapcsán valamit!
– Igen…?
– Nézze, nem kertelek: Chantal novíciánkról van szó – Georgette felpattant a székből, kezeit skapuláréja alá dugta, és lassan lépdelni kezdett fel-alá. Szándékosan nem nézett Thérése-re, miközben beszélt.
– Nem közénk való. Már akkor megmondtam, amikor jelöltként bekopogott az irodám ajtaján, hogy megbeszéljük a rendbe való felvételét. Szívem szerint már akkor nem mondtam volna neki igent, de valamiért mégis megtettem. Azóta is bánom. Szörnyen bánom.
– Elnézést, főnöknő, hogy veszem a bátorságot, és megjegyzem, de szavaiból úgy tűnik, mintha Chantal nővérünk személye ellen lenne kifogása.
Georgette megállt, hirtelen Thérése-re nézett. A tekintete feldúlt volt és zavart, amilyen ritkán szokott lenni. Megfontoltan visszalépdelt a székhez, és ismét leült.
– Túlságosan réveteg – mondta a főnöknő, ezúttal megváltozott a hangja – álmodozó. Nem jó, ha egy apáca álmodozik. Mi arra szenteltük az életünket, hogy Krisztus urunkat szolgáljuk kemény munkával és főleg imádsággal. Ezzel az életformával nem fér össze a lanyhaság, és a fantáziálgatás. Akinek ez nem tetszik, válasszon másik élethivatást magának!
– Talán nem kéne ilyen szigorúnak lennie. Jellemhibája mindannyiunknak van, főnöknő. Az álmodozást még elhagyhatja! Ez még betudható fiatal korának is, hiszen gondolja csak meg, még alig húsz esztendős…
– Én is húsz voltam, amikor letettem az első fogadalmam, Thérése nővér! Csakhogy én már jól tudtam, mire adom a fejem!
A beszélgetést meg kellett szakítaniuk, mert valaki kopogtatott. Georgette nyitott ajtót, ahol épp Chantal állt.
– A tisztelendő anya küldött önért, soeur Georgette – pukedlizett a fiatal nővér. Alacsony volt, és vékony, mint a nádszál. Halványzöld szemeiből mindig élet áradt, az az élet és lendület, ami Georgettéből hiányzott. Mindig mosolygott: ha beteg rendtársainak vitt fel ételt az ápolói szobára, ha a kert virágait locsolta, ha zsolozsmára indultak a kápolnába, Chantal arcán ott ragyogott valami különös mosoly, amit eddig egy rendtársának se sikerült megfejtenie, és ami Georgette-et olyan nagyon bosszantotta. Talán mert megszokta, hogy előtte nincsenek titkok, és mert eddig sikerült tökéletesen elhitetnie magával, hogy a zárdán belül minden olyan egyértelmű és világos, mint a verőfényes nyári délután. Nem volt könnyű felismernie saját kudarcát, mikor váratlanul betoppant hozzá egy fiatal lány, aki tetőtől talpig csupa titok, ám mégis tiszta, mint a forrásvíz, és szelíd, mint a legszelídebb galamb. Thérése kezdettől fogva tudta, hogy ő más, mint a többi zárdalakó, mégsem találta rá a magyarázatot, hogy miért más. Hiszen Chantal olyan egyszerű lélek, aki ugyanazt a munkát végzi, mint bárki más a monostorban, aki sosem panaszkodik, de mindig szót fogad. A többi két novíciával sem volt panasza, de Chantal tényleg kirítt a sorból.
– Mondja meg neki, hogy azonnal megyek! Még befejezek egy rövid beszélgetést Thérése mesternővel! Maga meg szedje össze magát háromig!
Chantal fülig érő szájjal bólintott, és lerohant a széles lépcsőn. Georgette utánanézett: könnyű vajszínű ruhája a földet seperte maga után, hosszú rózsafüzére úgy csilingelt, mint egy kis bárány nyakán a csengettyűje. Ma utoljára van fehér fátyol a fején. Mától barnát fog viselni, mint a fogadalmasok. Georgette nővér a fejét ingatta, majd becsukta maga mögött az ajtót. Thérése elmosolyodott – neki is megvolt a maga kisugárzása, csak más, mint Chantalnak.
– Már nem tehetek semmit. A mi kis fehér galambunk ma beöltözik – mondta ironikusan a főnöknő – de rajta tartom a szemem ezután is! Ha megengedi – fordult az éppen felálló Thérése-hez – most mennem kell. Tisztelendő anyánk hívat, bizonyára itt lesz nemsokára a püspök úr is. Ja, mivel ma hideg ebéd lesz, elmarad mindenféle szokásos konyhai teendő. De ne aggódjon, vacsoránál mindent bepótolhat! Dupla annyi terítéket számoltunk, mint tavaly ilyenkor.
– Értem, főnöknő – a nővér kurtára fogta a búcsúzást. Kissé meghajolt, és eltávozott. Georgette bezárta az iroda ajtaját, és halkan csak ennyit mondott:
– Istenem, miért küldted ide hozzánk ezt a teremtést…?
Lent a hallban már ott várt a tisztelendő anya, és a lioni monostor házfőnöke, meg az ottani újoncmesternő.
– Emlékszik még Catherine-re, kedvesem? – kérdezte nyájasan Georgette-et – a lyoni házunk főnöknője, a héten töltötte be hetvenedik életévét.
– Örülök, Catherine nővér – fogta meg a kezét barátságosan – születésnapja alkalmából a mi Urunk áldását kívánom Önnek. Hiszen mi sokat érintkezünk levélben, csak épp személyesen ritkán találkozunk.
– Ő pedig Marie-Louise nővér. Őt még nem ismerheti újoncmesternőként, mert tavaly kapta ezt a kinevezést. Héléne nővérünk ugyanis súlyosan beteg – komorodott el Matilde anya arca.
– Ó, igen? Nagyon sajnálom – rebegte Georgette – üdvözölöm, kedves! A maga feladata bizony nem könnyű. Minálunk Thérése nővér végzi ezt a megbízatást, épp ebben a pillanatban fejeztem be vele egy beszélgetést.
– Láttam a feldíszített templomot – szólt közbe Marie-Louise – egyszerűen csodálatos, Georgette nővér! Ha a mennyben is ilyen pompa vár minket, akkor igazán jók voltunk.
– Mondja, kérem, ki az a jókedélyű fiatal novícia, aki az előbb itt volt?
– Á – nevette el magát Matilde anya – Chantalra gondolnak, ugye? Engem is azonnal megfogott a kis nővér! Ma teszi le az első fogadalmát, és milyen boldog! Úgy repdes egész nap, mint egy kis madár!
Georgette észrevétlenül kilibbent a hallból. Mire észrevették volna, hogy nincs ott, már a kertben járkált. Úgy érezte, szétrobban a feje, muszáj volt friss levegőt szívnia. Roppant feszültség járta át a testét, a szíve hevesen kalapált, halántékában lüktetett az idegesség. Ujjait tördelte, imádkozni próbált, de képtelen volt rá. Nem ismert magára. Utoljára akkor érzett ilyet, amikor az örökfogadalmát tette le, és az édesapja az utolsó pillanatban telefonált, hogy legalább egy órát késnek. Azóta sosem fordult elő vele ilyen szégyenletes dolog, hogy menekülnie kellett rendtársai elől. Mély lélegzetet vett, most már tudatosan próbált úrrá lenni indulatain. Egy ideig még toporgott tanácstalanul, aztán megállapodott a magnóliafánál. Zsebéből egy papirost húzott elő meg egy tollat – ezt mindig magánál tartotta – és írni kezdett. Eleinte nehézkésen ment, sokáig kellett keresnie a szavakat, aztán már folyékonyabban. Megint szédülés jött rá. Úgy döntött, felmegy, és a szobájában fejezi be irományát.
Pontban háromnegyed-háromkor megtelt a kápolna, úgy hogy még a hátsó ajtónál is álldogáltak. A négy izgatott jelölt, és a három szintén izgatott novícia az első padsort foglalták el. Mögöttük a rend elöljárósága, élén Matilde tisztelendő anyával, majd még hátrébb a hozzátartozók köre.
– Vajon Georgette nővérünk merre van? – kérdezte aggodalmaskodva Matilde – Rá aztán nem jellemző a pontatlanság! A precizitás eleven szobra lehetne. Csak nem történt valami épp most?
Thérése a maga bölcs baljós előérzéseivel komoran ült az elöljárók közt, mikor váratlanul egy kéz a vállára tette a kezét. Felnézett, és Colette nővért látta maga előtt. A középkorú apáca valamit a fülébe súgott, mire Thérése felállt, és szó nélkül kiment a kápolnából. Eközben a tisztelendő anya összeszedve minden lélekjelenlétét, odaállt a padsorok elé, és felemelve idős hangját, így szólt:
– Kedves nővérek, kedves hozzátartozók! A szentmise egy kicsivel később fog kezdődni a vártnál. Georgette tisztelendő házfőnökünkre várunk, egyelőre nem tudjuk, hol van. Megértésüket köszönettel veszem. 
– Mi történt Colette? – Thérése nem bírta leplezni többé aggodalmát. Most már világosan érezte, hogy valami baj történt. Georgette délelőtt a szokásosnál feldúltabb volt, még sosem látta őt ilyennek. Colette előre ment, mögötte szorosan követte Thérése egészen a házfőnöknő szobájának ajtajáig. Colette ekkor megtorpant, de keze már a kilincsen volt. Thérése-hez fordult.
– Nagyon sajnálom, Thérése – mondta, közben könnyek gördültek le a szeméből – már kihívtuk az orvost. Thérése nem várta meg, míg Colette kiböki, mi történt végre, berontott Georgette szobájába. A keskeny ágyon találta élettelen testét. Egyik keze a szívén, másik a teste mellett kinyújtva. Szemei lefogva pihentek már, szája félig még nyitva volt, úgy állt, mintha meg akarna csókolni valamit.
– Istenem, Georgette! – kiáltotta Thérése, és zokogva a holttestre vetette magát – Georgette! 
– A doktor azt mondta… infarktus – hebegte Colette, aki szüntelen a könnyeivel küszködött – egy… egy pillanat műve volt. Talán egy órája halhatott meg… Jaj nekünk, Thérése, most mi lesz?
Thérése lassan feltápászkodott. Minden erő kiment a testéből hirtelen, képtelen volt most józanul gondolkodni. Ha olyan lett volna, mint Georgette, most minden könnyebb volna. Elővett egy zsebkendőt, amit néhány másodpercig tétován szorongatott, és könnyein át megpróbált tisztán látni. Leült az ágy szélére, és szipogott. A tekintete most az éjjeliszekrényre siklott, ahol egy összehajtott papirost vélt felfedezni. Erőtlenül a papírért nyúlt, és remegő kézzel széthajtotta.
„Chantalnak” – ennyi állt a borítóján.
Tanácstalanul Colette-re nézett, aki szintúgy tanácstalanul nézett vissza rá.
– Itt van még a doktor? – suttogta.
– Igen. Csak most jött, alig negyed órája. Mondtam, menjen le a hallba egyelőre. Szóljunk a többieknek, Thérése nővér?
– Nem tudom. Kérem, mondja meg a többieknek, hogy a szentmise később kezdődik, és hívja ide Chantal nővért!
– Igenis – azzal elviharzott. Thérése kezei közé fogta a fejét. Szerette volna azt gondolni, hogy mindjárt meghallja az ismerős berregő hangot, amire nap mint nap ébred. Jó lett volna azt hinni, hogy ez csak egy rémálom – holtan látni főnöknőjét, akivel bár rendszerint nem volt egy véleményen, de lelke mélyén mégis csak egy volt vele, és mindennél nagyobb szüksége volt tanácsaira. Szörnyű fájdalom hasított bele, mikor halott rendtársán végignézett.
Thérése még mindig nem tért vissza a kábulatból, mikor Colette karonfogva bevezette Georgette szobájába a félénk kis Chantalt. Az újonc nővér a szájához kapta a kezét, hogy sikolyát elfojtsa, aztán sokáig nem szólt semmit. Állt kigúvadt szemekkel, az élettelen testet szemlélte, annak a nővérnek a testét, aki őt úgy megvetette, majd nagy ártatlan szemeivel Thérése-re tekintett. A nővér mosolyt erőltetett az arcára, megsimogatta a megszeppent arcot, és a kezébe csúsztatta a levelet.
– De hisz ez nekem szól… – mondta nagyon halkan. Kibontotta, leült az ágy szélére, Georgette lehunyt szemeire nézett, és halkan olvasni kezdett. Megszokta, hogy mindig főnöknője szemébe kell néznie, ha kap valamit.

Drága Chantal!

Te vagy hosszú idő óta az egyetlen személy, aki fényt hozol a mi monostorunkba. Hosszú ideje vagyok már apáca, de még soha nem találkoztam olyan nővérrel, amilyen te vagy. Te ízig-vérig titok és energia, te nem is ember, hanem egy buta kis angyal, aki a mennyei boldogságot otthagyta egy romlott földi életért. Nekünk ajándék, amit nem tudunk megbecsülni, sem úgy szeretni, ahogy megérdemelné, neked pedig veszteség és fájdalom köztünk. Ó, Chantal, te mindig azt hitted, mert azt hitettem el veled, hogy gyűlöllek, és nem akarlak köztünk látni. Pokollá tettem az életedet, mert a valódi érzéseimet rejtegetnem kellett előtted és mindenki más előtt. Hosszú ideje ezt teszem már, mióta betetted a lábaidat a monostor küszöbére. Azóta pokol nekem is az életem! Emlékszel, magnóliát hoztál nekem, egy csokor magnóliát. Gyermekkorom kedvenc virágát. Egy szálat leszárítottam abból a csokorból, és az imakönyvembe tettem, hogy mindig rád emlékeztessen. Este, amikor a szobámban fohászkodom, az orromhoz veszem, szagolgatom megfonnyadt illatát, éppen olyan, mint te. Vagy reggel, amikor újra kinyitom a szemem erre a sötét világra, ezt a virágot látom meg elsőnek, téged, Chantal. Mert ez a száraz magnólia többet jelentett nekem, mint megannyi hiábavaló imádság a kápolnában.
Chantal, tiltott vágy él bennem irántad, mióta csak megláttam ragyogó gyönyörű szemeidet. Most már tudom, mi ihlette a nagy költőket, hogy szerelmükről verseljenek, soha ki nem mondott szavakon át kommunikáljanak egyetlenükkel. Ó, Chantal, meghalok, kedvesem… Már nem bírom elviselni ezt a szörnyű kínt, nem bírom többé elfedni a szenvedélyt, és a szörnyű bűnt, hogy téged imádtalak, és nem Istent, akiért az életemet feltettem… Szörnyű vétek, melyért az idők végezetéig vezekelni fogok. Ha csak rád nézek, úgy érzem, kimegy az erő a lábaimból, a gyomrom diónyira szűkül, mert csak veled akarok lenni. Egyszer óriási kísértést éreztem, hogy megsimogassam az arcodat, mikor olyan szomorú voltál. De ostobaság lett volna, féltem, hogy majd valami mást is csinálok, amit megbánok később. Ó, én kis szerelmem, egyetlen vigaszom, drága magnóliám, Chantal! Most már mindent elárulhatok, már nem veszíthetek semmit. A Mindenható látja lelkemet, és majd elszámoltat. De kérlek, te bocsáss meg! Egyetlen, akit igazán, szívből szerettem…

Bűnösen imádó nővéred: Georgette

Chantal egész testében remegett. Lassú mozdulattal állt fel az ágyról, közben hátrasandított a halott Georgettre. Nem érzett már félelmet a holttest idegensége miatt. Másféle érzések tolultak fiatal lelkébe: a szánalom és a viszolygás keveréke. Az ő végtelen egyszerű szíve nem szokott az ilyen bonyolult érzelmekhez. Nem tudta, mit kellene mondania a halott Georgette-nek, letérdelt az ágya mellé, és kezeit összefonva imádkozni kezdett. A főnöknő csókra álló szája mintha Chantal ajkait ízlelgetné még halálában is.
– Kérem – szakította meg az imádkozást a kis nővér –, hagyjanak magamra a nővérrel egy pár percre!
Thérése és Colette készségesen felálltak, és elhagyták a szobát. Ezalatt Chantal felállt, és kitekintett az ablakon. A kis ablak pont a magnóliafára nézett. Chantal elmosolyodott, majd visszament Georgette holttestéhez. Az arcába bámult, a semmilyen, sápatag arcba. Végigsimított rajta kétszer egymás után, közben egyre közelebb  hajolt az élettelen archoz, és ezt duruzsolta:
– Ó, Georgette nővér! Hát miért nem mondtad meg soha? Legfeljebb, elhagytam volna a monostort, és többé nem jöttem volna vissza ide! Miattam kergetted magad a halálba drága nővérkém! Miért nem enyhítettél soha terheden? Ahhoz túl büszke és makacs voltál. Nem mondtam el volna soha senkinek, csendben elmentem volna, ahogyan idejöttem.
Chantal meleg ajka egy pillanatra találkozott Georgette jéghideg ajkával. A lány elborzadt az első pillanatban, majd jóleső érzés töltötte be a lelkét. Megismételte az érintést, és utána hirtelen felegyenesedett. Édes szenvedély, gyilkos szenvedély. Mámoros halotti csók. Szerelem egy holttest iránt. Soha nem érzett még ilyet.
– Soha nem lett volna szabad átvennem Isten helyét a szívedben, nővérem. Érted? Soha… Egyedül ő lehet úr a mi rendetlen szenvedélyünkön.
A hűvös őszi levegő bús mosolyokat varázsol az arcokra. A Saint-Angele Monostor kriptájában – azt mondják – gyakran cseréli a virágokat néhány buzgó lélek. Georgette sosem magányos, még halálában sem. Végül mégis csak lelepleződött, ami őt annyira bántotta éveken át, még ha ez az életébe került is. A sírjára friss magnóliát vitt Chantal azon a napon is, mikor a magnóliák már elnyíltak. Szeptember utolsó vasárnapján az utolsó is elnyílt. Lelkiismeret-furdalása volt Georgette halála óta. Nem is az apáca iránta érzett misztikus szerelme miatt, hanem a tudat miatt, hogy elbitorolta az Istennek kijáró imádatot egy ilyen méltóságos nővér lelkében. Ő, aki mindig arra törekedett, hogy Istennek jó szolgálója legyen, akaratán kívül megsemmisítette ezt az imádatot éppen saját főnöknője szívében. Úgy érezte, ennél nagyobb kudarcot nem vallhatott volna senki, mint nővér. Hazugságnak vélte minden imáját, minden áldozatos munkáját, és főleg fogadalomtételét. Valahányszor meglátogatta főnöknője sírját, vagy meglátott egy szál magnóliát, eszébe jutott a súlyos önvád, és aggályos lelke fellázadt.
Szeptember utolsó vasárnapján találtak rá holtan a szobájában, szívében egy késsel. Ölében egy szál leszárított magnólia és Georgette utolsó levele.
Így járnak Isten rabjai.
Két nap múlva lett volna húsz éves.