Kiss Mirella

Találkozás Lillával

Lillával először egy keddi délután
találkoztam, kiürült a könyvtár,
én a szétszórt szabadpolcos könyveket
pakoltam épp a helyükre, amikor
megjelent
Ő, Lilla. Szóval ott állt
előttem, s nem tudtam mire vélni
azt a fura nézését, mivel
engem bámult.
Mivel engem bámult, tennem kellett,
vagyis mondanom kellett végül
valamit
neki. Az ilyenkor szokásos
szöveget kezdtem el mondani, hogy
zárva vagyunk, és a termet el kéne hagyni,
hogy jöjjön vissza
inkább holnap, mert
én bizony nem fogok segíteni
neki,
Ő meg csak bámult, és kezdtem
nem érteni, hogy hogy is kerülhetett
ide,
mert az egyetemre általában
értelmes lények szoktak járni, és
nekik elég, ha az esti záró
mondókámból csak az első mondatot
mondom el, de
Ő nem és nem
tágított, és így, ott
egyedül olyan
kislánynak tűnt, egyre kislányosabbnak,
és akkor beötlött az a bizonyos olasz
kifejezés, amit
nekem mondtak egykor:
fancsulla, hát igen, mi van, ha olasz,
és én hiába szövegeltem neki, és már
tényleg
annyira kislánynak tűnt, hogy
a végén lányos zavaromban megkérdeztem,
hogy talán eltévedt és nem találja az
anyukáját, erre
Ő elvigyorodott, és
közölte
velem, hogy nem akar semmit,
de tényleg
semmit, és én ezt komolyan
el is hittem, mert ki ne hinne egy
ilyen
kicsi lánynak,
neki, aki ott áll az ember
előtt, bámul, majd vigyorog,
bámul-vigyorog, és addig meg nem
mozdul, míg azt nem javasolja az illető,
hogy na, gyerünk
haza.