klinke

Békadal

„Hol vagy megint?” kérdezed, miközben a kezeddel a csiklóm pillangószárnyai között keresel. „A békáknál” felelem, és te érted ezt a nyelvet, ami mások számára nem jelent mást, mint állatneveket oda nem illő kontextusban. Érted, mert már vannak kialakult szokásaink, szó nélkül is tudjuk, milyen az, amikor szétrobbansz a libidódtól, mielőtt vörös lesz a hold. Hogy akkor még perzselőbb leszel, és szívod magadba a fizikai ingereket, úgy nyeled el a csókokat, simogatásokat, érintéseket, mint a tikkadt utazó, akinek sokat kellett jönni ezért. Van néhány közös történetünk is, amelyekből többet szeretnék, mert azt hiszem akkor lesz olyan, amilyennek lennie kell. És közben nem tudom, milyennek kell lennie, mert soha nem csináltam. Soha nem éltem, de még csak nem is jártam együtt senkivel, ami minden akaratom ellenére aggaszt. Még mindig.

Az is eszembe jut a cikázó gondolatok között, amelyek az én fejemben köröznek, miközben a te ujjaid a combjaim között, hogy miért nem érzek semmit? Hogy olyan lettem, mint egy sivatag, miközben te magad vagy az oázis, de hiába fekszel mellettem, és én hiába szomjazom a nedvességed, gát vagyok, nem folyik át belőled semmi.

És ezt máris meg cáfolom, mert az előbb, miközben a laptop képernyőjén egy újabb közösen végignézett film képei villóztak, megcsókoltalak, és abban a csókban ott volt az én oázisom. Mintha a dombok szikkadt lankáiról a szám üregébe költözött volna a vágy minden egyes cseppje. Mintha most ott akarna kiteljesedni, a nyelvem ágaskodik a te nyelvedért, meg akarja hódítani a gyöngysorkerítésű puha üreget. Talán azt akarja, hogy a hófehér koccanások, és a szád szélén mosolygó anyajegy mind egy szóra húzódjon. Hogy értesz. Hogy te tudod az utat. Hogy meg tudod mutatni!

De itt elvesztem a fonalat, mert jön az újabb gondolat, amelyben ott lapul a nemek harca. Hogy ez hogy lehet ennyire természetes, hogy lehet ennyire más, amikor mégis minden ugyan olyan! És ez már szinte üvöltve szakadna ki belőlem, ha nem lennék olyan átkozottul decens, ha nem fognám vissza mindazt, amit ki akar törni.

Miért kell újra és újra bizonyságot kapnom arról, hogy más vagyok? Hogy nálam nem renget eget, hogy én egyik nemmel sem igen, hogy nem tudom hova lett a búvópatak, amely a szüzességem hirtelen eldobása után úgy szakadt fel minden egyes tarkósóhaj vagy érintés esetében, mint a tiszta, édes forrás, amely egyben termékeny talaja volt a beteljesületlen vágyaimnak. Soha nem hinnéd ezt a folyamot, én pedig nem tudom most bebizonyítani sem. Olyan, mintha a testem bosszút állt volna azért, amiért idegen ágyból idegen ágyba, ismeretlen farkak között rángattam, azt gondolva, hogy egy-egy ölelés egyben szeretetóceán is, amelyben el kell merüljek, különben megfulladok.

Elvesztem a fonalat, a hasamban kuruttyoló békák ugatnak, én nevetek, pedig legszívesebben zokognék. Hogy vallhatnám be – nem neked, magamnak -, hogy érzéketlen vagyok, hogy a bőröm nincs összekapcsolva egyetlen idegszálammal sem. Hogy ami körülvesz, az egyes szám harmadik személy, míg én az első, mégsem magamat érzem annak. Hanem téged.

Hogy hol vagyok? Akkor vagyok itt, veled, amikor én irányítok. Amikor elmerülök benned egészen, szinte a bőrödbe bújva, összeizzadva veled. Amikor annyira rád koncentrálok, hogy szinte érzem az ereidben doboló vért, íves testű lazacként fürdőzök a vörös áramlatban, utazok a kitágult orrcimpáidban, a melled lúdbőrében, a köldököd krátere körül, egészen a lábujjbegyedig, ahol visszafordulva feliramodok könnyed zsibbadásként. Lüktető ütemmé válok, amely hatalmas sóhajokban szakad fel, elöntve téged és benned engem is.

De visszazuhanok a csíkos szobába, az ágyra, amelyet megosztasz velem, és nem tudok másra gondolni, csak a sok fojtogató nemre.

Akkor most mi van?

Emlékszem rá. Kristálytisztán. És azt hiszem, ő is. De ebben nem lehetek teljesen biztos, mert nagyon sokszor kiderült már az évek során, hogy a közösen megélt dolgok nem egyformán tapadtak meg emlékezetünk szövevényes pókhálóján. Ami neki éles, az nekem gyakran tompa, vagy egyáltalán nem létező. Pedig ott voltunk, mind a ketten, és megéltük, mind a ketten. Mint ezt is. Azt hiszem egyszer történt meg. Vagy kétszer. Kicsik voltunk, én kisiskolás, ő három évvel fiatalabb nálam. Akkor épp két veszekedős korszak között. Az emeletes ágyon játszottunk szeretőset. Vagy papás mamást. Többnyire ezeket a gyerekkori szerepjátékokat az évek során klánná sokasodó Barbiekkal játszottuk el, hiszen mégis egyszerűbb volt egy kigyúrt Kent elképzelni férfinak, mint a másikat. Vagy magunkat. Akkor valamiért mégis más volt a levegőben. A genitáliák iránti ártatlannak csöppet sem nevezhető, mégis tejszagú érdeklődés. Benne minden gyermeki bűnnel, hiszen tudtuk, hogy ez nem szokványos, hogy igazából a szerepek nem így vannak leosztva. A kockás zöld pléden mégis én voltam az erőszakot elkövető vad férfi Vajon honnan ez a kép? Talán valami filmből? Vagy nagyapám meglelt szexújságaiból, amelyeket izzadva, izgalommal lapozgattam végig, mielőtt úgy adtam oda a nagymamámnak, mint aki nem is sejti mit rejt a füzet? Nem tudom. Csak arra a nyelvérintésre emlékszem. Részemről meg akartam tudni, milyen a másik nyelvének íze. Nem volt jó. Elborzadtam. Aztán ijedtemben eljátszottam az agresszort, és „megerőszakoltam” a húgomat.

Soha nem hittem volna, hogy évekkel később megismétlődik a jelenet. Már tudom, milyen a másik nyelvének az íze, és kifejezetten élvezem is. A kényelmesnél tíz centivel magasabban lévő galéria a színhely, amely emiatt sokkal inkább emlékeztet egy emeletes ágyra. Szertelen feleselés és bohóckodás, olyan dolgok, amelyek csak a miénk, és megoszthatatlanok másokkal. Rihegés-röhögés, virgonckodás, csintalan kacajok, párnába fulladt kuncogás, aztán egyszer csak: felém nyújtod a nyelved. Pont, mint ő. Pont ugyanolyan huncutul. Papás-mamás? Akár az is lehetne. Csak a szerepek nincsenek leosztva. És amíg az agyamon átfut a kép, már nyújtom is a nyelved felé a nyelvem, épp csak megérintem, amikor kinyitod a szemed, és felkiáltasz kacagva: „Fúúúj, de undi!” Az idő lelassul, a másodpercek ólomcsizmát húznak és vaspáncélt öltenek magukra, én pedig mozdulni sem tudok. Mert olyan az íze! Pont olyan, mint akkor. A húgommal. És nem értem, hiszen néhány perce még vadul elvesztem a csókjában, kortyoltam az ízét, amit imádok.

Visszagyorsul a kép, és én rányújtom a nyelvem, acsarkodva, majd átveszem az irányítást, fölé lendülök, és szinte extázisba esve megdugom. Életem első barátnőjét.