morsa

A lépcső

Egy kavicsot rugdalt maga előtt. Először észre sem vette, csak a halk koppanást hallotta meg a macskakövön. A következő rúgás már szándékos volt. A kavics fokonként esett lefelé, ő pedig követte. Kora reggel volt, csípett a novemberi levegő. A köd eltakarta a Fő utcát, csak az autók halk morajlása ért fel hozzá, abból tudta, hogy már nem kell sokat mennie a buszmegállóig. Lehet, hogy elsétálok a metróig, tűnődött szórakozottan, de a következő pillanatban gondolatai visszakanyarodtak a nemrég elhagyott szobához.
Talán még mindig alszik. Sikerült olyan halkan behúznia az ajtót, hogy nem ébredt fel rá. Az ablakban nem látta, pedig visszanézett a harmadik emeleti lakásra. Valami összerándult benne, ahogy figyelte a sötét négyzetet. Miért jött el, ha így is rosszul érzi magát. Megrázta a fejét. El fog múlni, mire leér ezen a lépcsőn, csak a megkönnyebbülés marad, hogy nem kell ott lennie. Fejébe húzta a sapkát, kezeit kabátja zsebébe rejtette, és elindult a Fő utca felé.
Mit szoktál reggelizni? Ha felkelünk, lemegyek a kisboltba. Mit hozzak neked? Suttogott, közben a haját simogatta. Elfordult, nem bírt a szemébe nézni, inkább a plafont bámulta. Nem szoktam reggelizni. Felnevetett. Igen, az látszik, nagyon vékony vagy. Gyönyörű vagy, és én nagyon boldog vagyok, hogy rád találtam. Ezt már félálomban mondta, szemei lecsukódtak, de még mosolygott. Megcsókolta, majd ő is elaludt. Mikor két óra múlva felriadt, a másik még békésen szuszogott. Lefejtette magáról a karjait, összeszedte a padlón szétszórt ruháit, és kilopakodott. Az előszobában öltözött föl.
Mohón csókolta, mintha a kétségbeesés ellenszerét próbálná kiszívni belőle. Nedves homlokára egy hosszú tincs tapadt. Az egész teste verejtékben úszott, felnyögött, az ujjai alatt összerándult a teste. Még néhány gyors mozdulat, aztán elcsitultak a hullámok. Most az ő keze siklott a lába közé. Eltolta magától. Ne, nem kell. Lefordult róla. De miért? Én is szeretném, neked így nem volt jó. Dehogynem, csóválta a fejét. Majd máskor, most nem lehet. Hasra pördült. Rendben, de akkor én tartozom neked. Legközelebb duplán megadom. Már alig várom. Felkacagott, karjával, lábával ráfonódott, játszani kezdett a mellbimbójával. Bébi, ez nem verseny vagy valami üzlet, mondta csendesen, majd ő is felnevetett.
Megállt, a lépcsőt kettéválasztó korlátnak dőlt. Volt még egy szál cigije. Babrált az öngyújtóval, kisebbre állította a lángját, majd újra nagyobbra. Visszanézett. Ha most bemennék a kisboltba két zsemléért, azt mondhatnám, hogy megelőztem a reggelivel. Nem gyanakodna. Leszegte a fejét, a kavics ott hevert a cipője előtt. Mikor pár órája felfelé mentek, minden pihenőnél megálltak csókolózni. Nyolc lépcsőfok, összeborulás, egymás után legalább négyszer. Félrészegen vihogtak saját sutaságukon, majd féljózanon átkozták el a kabátokat és pulóvereket, melyek türelmetlen kezeik útjába állnak. A korlátnak döntötte, hogy legalább egyensúlyozniuk ne kelljen, combját a lábai közé nyomta. A szemközti ablakon valaki felhúzta a redőnyt, a zörgés elűzte az emlékeit. Szívott egy utolsót a cigiből, majd folytatta az útját lefelé. Az egyik kapu előtt egy cirmos mosakodott elmélyülten, jöttére zöld pillantása megrebbent, majd eltűnt a ház sötét sötétjében.
A macskaszemeit vette észre először, de a következő pillanatban el is vesztette a tömegben. Lábujjhegyre állt, próbálta kiszúrni a táncoló párok és nagyobb csoportok között. Nem messze várt a falnak támaszkodva. Ekkor már tudta, hogy sikerülni fog, hogy ma ő megy haza vele. Kilazította a nyakkendőjét, majd hanyagul hátradobta a vállán. Megállt előtte, egymásra mosolyogtak. Megfogta a kezét, és bevezette a terem közepébe.
A busz pont akkor húzott el, mikor ő elérte a Fő utcát. Megvonta a vállát. Akkor legyen a metró,  legalább hamarabb hazaérek. Nagy lépteivel gyorsan elérte a teret. Zsebében megmoccant a telefon. Eszter álmosan szólt bele, most kelhetett. Hazafelé jössz már, kicsim? Úgy utálom, mikor ügyeletes vagy. Rosszat álmodtam, hazaérsz, elmesélem. Jah és Kata, hozzál két zsemlét a reggelihez.