Nikola

Egy augusztusi vasárnap 2078-ban

     A légi-vasút ablakain keresztül figyelte a mellette elhaladó város utcáit, a házakat, az embereket. Mindig is szerette így a gondolataiba merülve szemlélgetni az őt körülvevő világot. Élvezte a mozgás és mozdulatlanság e különös kettőségét.
     Luca éppen 23 éves volt. Fiatal, céltudatos, önálló, nagyravágyó, szép… és szerelmes. Nagymamájához tartott, aki ma ünnepelte 70. születésnapját. Fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok. Nagyon várta már a találkozást a rég nem látott a nagymamával, de közben újra és újra eszébe jutottak az elmúlt pár hét élményei. Képek, hangok, illatok. Mintha csak most élné át őket e pillanatban. A furcsa bizsergés, amit gyomra táján érzett, hogy akarva-akaratlanul elpirult vagy elmosolyodott, ha eszébe jutott az előző éjszaka. Be kellett ismernie magának, hogy szerelmes lett. Elcsavarta a fejét egy különös idegen. Aki mostanra már nem is annyira idegen. Ebben a pillanatban ő állt hozzá a legközelebb. Bármit megtenne érte. Pedig valójában még alig ismerték egymást.
     Hirtelen felkapta a fejét, és azt kellett észrevennie, hogy teljesen egyedül maradt a kocsiban. „Végállomás!” – hallotta a hangosbemondóból. Felpattant, megragadta a táskáját, és az utolsó pillanatban lépett ki a kocsi ajtaján. Érezte, amint közvetlenül mögötte csapódik be az ajtó, s már indult is tovább a szerelvény – immáron nélküle. Az meg sem lepte, hogy nem figyelmeztette őt senki a vele utazók közül, hogy le kellene szállnia. Hozzá volt szokva a nagyvárosi élethez. De vajon így volt ez nagymamája fiatalkorában is? Vajon milyenek lehettek akkor ugyanezek az utcák, milyenek az emberek? Vagy mindez csak a reneszánsz-neo-posztmodern társadalom egyik elkerülhetetlen velejárója?
     A peronon az eligazítótáblák villogó fényében kereste a helyes irányt, mint oly sokszor már életében, bár az élet legtöbb területén ugyanezt táblák nélkül kellett megvalósítania. Örült tehát a viszonylag egyszerű kihívásnak. S amint ezen elmélkedett, meg is pillantotta a városközi repülőtér felé vezető utat jelölő táblát. Nagymamája mesélte gyakran, hogy az ő gyermekkorában még 2-3 órába telt ugyanez az út. Most kényelmesen is legfeljebb fél óra alatt ott lehetett. Mennyi felszabadult idő, mennyi felszabadult energia, mely ily módon más, talán hasznosabb dolgokra fordítható. Mennyi új lehetőség. És mégis, most úgy szeretett volna tovább elidőzni gondolataival. Rendszerezni fejében kicsit az elmúlt pár hét eseményeit. Az új ismeretség alapjaiban bolygatta fel szívét, lelkét és egész életét. Szerette volna elmondani nagymamájának. Szerette volna megbeszélni, a tanácsát kérni, vagy legalább néhány megnyugtató bölcs szót hallani tőle. De hol is kezdhetné. Két generáció választotta el őket egymástól. Nem tudta, hogyan találhatná meg az összekötő kapcsot kettejük között.
     „Luca! Luca! Édes kisunokám!” – hallotta meg egyszer csak az állomáson várakozó nagymama hangját. Megérkezett. Végre. Menyit készült erre. Gondolatban. Próbált felkészülni. Eltervezni, mit és hogyan mondjon. De most úgy érezte, minden előkészület hiábavaló volt. Nagymamája rögtön érezni fogja, hogy miről is van szó. Nem tudja elrejteni előle érzéseit. Megérkezett tehát, össze kellett szednie magát. Egy gyors pillantás a tükörbe, újfent a táska gyors összepakolása, bocsánatkérés az útjában-állóktól, szaladás, leszállás. „Annyira örülök, hogy újra látlak! Gyere, hadd öleljelek meg!” És már érezte is, amint nagymamája, minden szeretetét beleadva az érintésbe, átöleli őt. Ahogyan csak olyan ember ölel, aki valóban tudja, mi az a szeretet. Aki meg is élte azt, teljes mélységében. Tisztelte őt ezért, s ezt mindig ki is mutatta, ha tehette, ha tudta.
     De vajon honnan eredt nála ez a különös szeretet-készség? És hogyan tudta mindezt a férjével megélni, aki annyira kevéssé mutatta ki érzelmeit? Nagyapja számára az érzelmek elrejtenivaló dolognak számítanak. Az egész generációjára jellemző volt ez a hozzáállás. Csak néhanapján mondott feleségének egy-egy kedves szót, s az ölelések, a kedveskedés is legfeljebb ünnepnapokon járhatott.
     „Mesélj, kisunokám! Hogy vagy? Mondj el mindent szépen sorjában! Hogy megy a sorod? Mi minden történt veled, mióta nem láttalak?” – szakította félbe gondolatait nagymamája kedves hangja. Megpróbált gyorsan magához térni kicsit. Hisz itt volt végre, elérkezett a várt pillanat, s ezt most teljes mértékben át akarta élni, érezni. De a gondolatok, a töprengés s aztán a kapkodás kizökkentették, s ez most bosszantotta… „Tán csak nincs valami baj? Olyan zaklatottnak tűnsz”– szegezte neki rögtön a kérdést a figyelmes nagymama. „Nem, minden rendben. A legnagyobb rendben. Ennél jobb nem is lehetne. Majd mindent elmesélek, csak érjünk haza. Az út készített csak ki egy picit. Tudod milyen ez a nagyvárosi közlekedés” – válaszolta Luca, amilyen kedvesen csak telt tőle ebben a pillanatban. A nagymama házáig vezető út mintha csak néhány másodpercig tartott volna. S kint is ültek már a kertben, a kedvenc sütemény az asztalon, kakaó a szokott bögréből, ahogyan csak nagymamája tudta készíteni. Nem tudta tovább húzni a dolgot. Nem akarta kerülgetni a témát, nem bírt tovább várni. Úgy tört elő belőle minden, mint egy levegővel teli labda, amelyet megpróbál az ember a víz alatt tartani, de hirtelen a felszínre szökik.
     „Nagyi! Szeretnék elmondani valamit… Szerelmes vagyok.” – mondta, s szinte kívülről hallotta saját hangját, s külső szemlélőként látta önmagát, mintha egy filmet nézne. „Egy nőbe vagyok szerelmes. Nem tudtam, hogyan mondjam el neked. De szeretném, ha tudnád. Szeretném megbeszélni veled. Szeretném a tanácsodat kérni. Szeretném, ha megismernéd.” Figyelte nagymamája arcát, tudni akarta, hogyan hat rá mindez. Látni akarta az arcára kiülő érzelmeket. De meglepetésére úgy tűnt, hogy inkább örömöt, mintsem meghökkentséget fedez fel rajta. Ez rögtön megnyugtatta, s folytatta mondandóját: „Nem tudtam, hogyan mondjam el Neked. Mert tudom, hogy a te fiatalkorodban ez még nem volt egy teljesen elfogadott és mindennapos dolog, úgy, mint ma. A korombeliek számára mindez természetes, s anyuék is megértik. De a te idődben ez másképp volt. Láttam archív felvételeket régi… minek is hívták… áh, igen, tévéhíradókból. És tudom, hogy akkoriban tojással dobálták meg a melegfelvonulás résztvevőit. És nem volt engedélyezve a házasság sem, legfeljebb néhány fejlettebb európai országban. Nem is beszélve a gyerekvállalásról…”
     „Jajj, édes Kisunokám! Nekem az a legfontosabb, hogy te boldog legyél. Az, hogy kivel és hogyan, az a te döntésed. Te tudod a legjobban, hogy mi vagy ki az, ami vagy aki boldoggá tesz téged. Ha te úgy érzed, hogy egy nőben találtad meg azt az embert, aki boldoggá tehet, akkor én ezt elfogadom. És nagyon szeretném őt megismerni. Elhozod őt valamikor bemutatni?”
     Lucát meglepte nagymamája reakciója. Bár tudta, hogy szereti őt nagyon, mégis azt gondolta, hogy a korabeli társadalmi elvárások annyira rányomták bélyegüket nagymamája gondolkodásmódjára, hogy nehezen tudja majd csak elfogadni a számára talán szokatlan helyzetet. Aztán hirtelen egy könnycseppet pillantott meg a ráncokkal tarkított, de mégis oly szép és bölcsességet sugárzó női arcon. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Néhány másodpercre mintha az addig lágyan fújdogáló szellő is megszűnt volna, s mintha a madarak csiripelése, a falevelek suhogása is elhalkult volna, pusztán a nagymama iránti tiszteletből. Még sohasem látta őt sírni. Még sohasem mutatta neki törékenységét. Mindig a gyerekek, az unokák voltak az elsők, s a saját érzelmei csak ezután jöttek a sorban. Most először érezte, hogy egyenrangú partnerként, felnőttként kezeli. Hiszen látni engedte előtte – az unoka előtt, kit mindig csak óvott és védett – saját gyengeségét.
     „Mi történt, Nagymama? Mit tehetek érted? Talán egy pohár vizet hozhatok? Mondd, bármit megteszek. Ennyire felzaklattalak? Ne haragudj, nem akartalak megbántani” – próbálta Luca vigasztalni nagymamáját. Az ő számára még mindig a szeretet és bölcsesség példaképe volt az idős asszony. Nagymamája kezébe temette arcát. Hosszú percek teltek el szótlanul. Aztán egy zsebkendőért nyúlt. Letörölte a könnycseppeket arcáról. Luca jól tudta, e könnyek komoly érzelmeket jelentenek. De még nem tudta, pontosan mit. Szeretett volna segíteni neki, de úgy érezte, a legtöbb, amit tehet, hogy mellette van, hogy érezteti vele, hogy szereti, hogy ott van neki. Nagymamája pedig mesélni kezdett…
     „Szeretnék megosztani veled egy történetet. Saját életem egy története ez. S mostmár tudom, az egyik legfontosabb. Szívemben őrzöm, őriztem mindig…” – az idős asszony hangja egy pillanatra elcsuklott. Aztán lassan ismét összeszedte magát, s folytatta: „Tudod, az az igazság, hogy csupán egyszer voltam igazán szerelmes életemben. Biztosan tudom, hogy így van, hisz hetvenévesen már biztos lehetek ebben. Azt gondolnád nyilván, hogy nagyapád az, aki iránt ez az érzés lángra lobbanhatott bennem. De nem így van. Mindez 26 éves koromban történt. Bár már korábban is előfordult, hogy rendkívül szépnek találtam egy-egy nőt, de sosem gondoltam, hogy részemről komolyabb érdeklődés állna e dolog mögött. Aztán egy napon megismerkedtem Klarával…” – a nagymama néhány másodpercre elhallgatott, és tekintete látszólag a környező fákat figyelte, ám Luca sejtette, hogy most Klarát látja maga előtt. Majd újabb könnycsepp jelent meg az asszony arcán. Mintha minden gondolata, amely Klarával volt kapcsolatos, újra felidézte volna benne az összes közös emléket, s minden hozzá fűződő érzelmet. Luca tett egy apró, alig észrevehető mozdulatot fejével, hogy jelezze, hallgatja őt, s nyitott szívvel várja a történet folytatását. Nem akart most szólni, örült neki, hogy ezúttal végre ő lehet majd segítségére annak az embernek, aki oly sokszor segítette már őt.
     „Jajj, látod milyen feledékeny az ember az én koromban. Hiszen rólad beszélgettünk. Rólad és a friss szerelmedről. Nem akarlak a saját régi történeteimmel untatni” – szólalt meg az asszony, visszazökkenve ismét a mindig óvó és védő nagymama szerepébe. Nyilván nem volt egyszerű beszélnie ezekről a dolgokról, mert oly sokáig hevertek a szőnyeg alatt. Hosszú évek hallgatásának pora borított minden egyes mondatot. „Nagyi, annyira hálás vagyok érte, és megtiszteltetésnek érzem, hogy velem beszélsz erről. Nagyon kérlek, mondj el mindent. Meséld el, hogyan ismerkedtetek meg!” – próbálta meg Luca bátorítani. 
      „Egy munkahelyen dolgoztunk, nagyjából egy időben kerültünk ugyanahhoz a céghez. Az első pillanattól kezdve sejtettem, hogy ő a saját neméhez vonzódik, mégis elhessegettem ezt a gondolatot. Éreztem, hogy tetszem neki, s eleinte csak kacérkodtam vele. Gyönyörű nő volt: elvarázsoltak a szemei, a haja, a dereka, a bőre, a kecsessége. S az illata… sosem felejtem el az illatát… Most is érzem, ha csak rá gondolok. De féltem tőle, mert tudtam, hogy nagy hatást gyakorol rám, és sejtettem, hogy ha kettesben maradnánk, már nem tudnék elmenekülni önmagam elől. Egy délután munka után hazakísért, órákig sétáltunk a városban, céltalanul. Sokat beszélgettünk, s úgy éreztem, mintha mindig is ismertük volna egymás. Mintha megtaláltam volna egy rég elfeledett kedves ismerőst. Mintha csak újra kellett volna éleszteni a kettőnk kapcsolatát. Aznap este megcsókolt. Mondanom sem kell, nem aludtam utána egész éjjel. Nagy gyötrődések után végül másnap megmondtam neki, hogy nem találkozhatunk többet. Legalábbis nem ilyen formában. Hogy én erre nem vagyok képes. A társadalom… A családom… A vallásos neveltetés... És mit mondanának a barátok? Nem is beszélve a kollégákról. És egyáltalán... Nem tudom én ezt felvállalni. Nem akarom ezt. Nem akartam újra különc lenni egy társadalomban, amelybe oly sokáig próbáltam beilleszkedni.”
     Rövid szünet után nagymamája újra összeszedte magát s gondolatait, és folytatta: „Ezt te nem élted meg, Luca. De akkoriban… Annyira más volt minden. Az emberek csak azt fogadták el, ami természetesnek tűnt. És csak az tűnt számukra természetesnek, ami a társadalom nagyobb része által elfogadott volt. Ma már egészen más a helyzet.” Luca úgy hitte, tudja, érti, miről beszél nagymamája. Bár nem élte át ő maga ezeket a történeteket, de sokat tanultak a középiskolában a 21. században végbement ideológiai változásokról. Az érettségin is pont ezt a tételt húzta. Az ő gyerekkorára már teljesen beivódtak a harmadik világháború óta kialakult neohippi mozgalmak eszméi a hétköznapi emberek gondolkodásmódjába is. Mostanra az emberek – néhány elenyésző szélsőségestől eltekintve – elfogadnak mindenféle másságot, mert tudják, ha nem így volna, annak csak újabb pusztító háborúk volnának a következményei. Mára tényleg eljutott odáig a társadalom, hogy nemcsak próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy mit sem számít a bőrszín, a vallás vagy akár a nemi beállítottság, ez mostanra ténylegesen a kultúra részévé vált.
     „De akkoriban nagyon nehéz volt a helyzet” – folytatta a nagymama. „Az apám kitagadott volna a családból, ha egy nővel állítottam volna haza. A barátaim egy része is valószínűleg elfordult volna tőlem. A vallásos neveltetésem miatt pedig mindezek mellett még folyamatos bűntudat is gyötört volna.” Luca megsimította nagymamája kezét, majd ölébe tette, s megszorította a törékeny ujjakat. Az idős asszony keze belekapaszkodott az övébe, s így folytatta: „Hetek teltek el, s egyre többet találkoztunk, már munkán kívül is. De minden alkalommal elmondtam neki, hogy én erre képtelen vagyok. Hogy ezt nem tudom, nem akarom felvállalni. Ő azonban nem tágított. Kitartott mellettem. Azt mondta, várni fog rám, ameddig csak kell. Be akarta bizonyítani, hogy szeret, hogy fontos vagyok neki, s közben számomra is nyilvánvalóvá akarta tenni a saját érzelmeimet. Ő már tudta, amit én akkor még nem. Szerettem őt teljes szívemből. Ahogyan soha senki mást nem szerettem sem előtte, sem azóta. Sosem felejtem el az együtt töltött perceket, órákat, napokat. De nem mertem mindezt felvállalni, és összetört szívvel bár, de megkértem, hogy tényleg ne találkozzunk többet. Tiszteletben tartotta döntésem, nem tehetett mást. De tudom, hogy nagyon fájt neki is mindez. Ő máshova ment dolgozni, és szépen lassan eltűnt az életemből. Azt sem tudom, merre járhat most.”
     Luca átölelte nagymamája törékeny testét. Boldog volt, hogy végre ő is adhatott neki valamit. Ha mást nem is, de meghallgatta. És boldog volt, mert tudta, van egy ember, aki teljes mértékben megérti az ő érzéseit is. Gondolataiban persze már saját szerelménél járt, s most mindennél jobban hiányzott neki.
     Hát így telt ez a vasárnap valahol Magyarországon, augusztusban, 2078-ban.