Magyarországon szeretnék melegként teljes életet élni

Még sötét van, amikor szombat hajnalban nyeregbe szállok, hogy keresztülvágjak a városon. Enyém a város, jobban, mint valaha. Az a város, amiről 20 évesen még azt gondoltam, hogy nem tudnék itt élni, 27 évesen pedig azt, hogy ha Magyarországon maradok, akkor nem tudok máshol élni, csak itt. Hogy mi történt a közben eltelt évek alatt, azt hosszú lenne leírni. Sok minden megváltozott. És azóta máshogy tekintek a Hősök terére, vagy az Andrássy útra. Megteltek tartalommal: itt vonultunk tavaly július elején transzparensekkel, és azelőtt, és azelőtt... A szinte üres utakra alig ismerek most rá. Itt szoktak napközben centikre elhúzni mellettem az autók, mintegy demonstrálva, hogy nehogy túlzottan elhiggyem, az enyém is az út. Elvégre én vagyok a gyengébb, és amúgy is többen vannak. Mire a Lánchídhoz érek, már pirkad. Szokatlanok a fények a Dunán, és a vár ablakain. Az jut eszembe, hogy máskor is érdemes lenne hajnali négykor biciklire pattanni, ha nem lenne olyan piszok nehéz kiszedni magam az ágyból vagy három óra alvás után.

Ötkor találkozunk a Moszkva téren. Álmosan, lassan verődünk össze. Hogy én miért nem tudtam a tegnapi kánikulában elképzelni sem, hogy ma borzongani fogok a hűvöstől? Pár hete valahogy összeállt bennem, hogy nekem itt a helyem. Azelőtt csak szemeztem a fesztivál kisfilm forgatására való felhívással. Már előző években is szerepeltem, de akkor csak háttérszereplést vállaltam be. De most valahogy úgy érzem, eljött az idő, amikor szembe tudok nézni a kamerával. Vagy inkább a saját félelmeimmel. Mert mi történhet, ha a (volt) munkatársak, szomszédok, osztálytársak,  rokonok esetleg látnak engem, amint hitet teszek amellett, hogy érdemes elmenni felvonulni, felvállalva magunkat. Megmutatni, hogy létezünk. Persze, ha tényleg leadják a tv-ben is, abból családi botrány lesz, hiszen évek óta játsszuk azt az össznépi társasjátékot, hogy jó, ha ez van, ez van, csak a mama meg ne tudja. Elvégre öreg már hozzá, még az apácákhoz járt iskolába, egész életét ugyanabban a faluban töltötte, ő már nem értené meg. Néha azért elgondolkodom rajta, hogy vajon tényleg így lenne-e.

Egy közeli kis utcába megyünk forgatni. Színes kis csapat vagyunk: fiúk, lányok, magyarok, külföldiek. Egy a közös bennünk: nem sajnáltuk az időnket és az arcunkat adni egy ügyért, amit fontosnak tartunk. Jó hangulatban telik az idő, dacára az irreálisan korai időpontnak. De így üresek még az utcák. Izgalmas újdonság egy ilyen forgatás, csak ritkán veszek részt ilyesmin. Egész szórakoztató, még akkor is (vagy pont azért), ha sokadszor kell újravenni a jelenetet. Macskaköves lejtős budai utca az egyik oldalon villával, a másikon szocreál házakkal. Szemben a budai hegyek. Megint csak meg kell állapítanom, szép ez a reggel. Lassan kezd elindulni az élet. Egyre többször kell megszakítanunk a felvételt: autók kanyarodnak ki bátortalanul, a vezetők szemmel láthatóan nem tudják hova tenni hirtelen, hogy mibe kerültek, és a kutyákat is meg kell sétáltatni valamikor.

Két kisfilmet készítünk. A másodikhoz egymondatos interjúkat kell adni. Miért jövünk el idén felvonulni? Már előre gondolkoztam, hogy mit szeretnék mondani. Valamit a méltóságról, vagy a magunkért kiállás szükségességéről. Aztán végül e mellett kötöttem ki: Magyarországon szeretnék melegként teljes életet élni. Amikor több mint három éve hazajöttem egy skandináv ösztöndíj után, először azt gondoltam, hogy amint lehet, megyek vissza. Mert sokkal teljesebb életet lehet kint élni felvállalt melegként, mint amit itthon valaha is elképzelhetőnek tartok. Aztán valahogy ez az elvágyódás átfordult bennem, elkezdtem otthon érezni magam. És akkor azt éreztem, hogy ha maradok, akkor csak úgy érdemes, ha teszek is azért, hogy szorongásmentesebb, nyíltabb életet élhessünk. Mert lehet máshogy is élni, de csak így lehet teljes. Egy kis lámpalázzal ugyan (hiába, nem vagyok kamerához szokva), de csak összehozom a mondatomat.

Másnap este fél hétkor a Hősök terén folytatjuk. Lassan gyülekezik a csoport, sokszínűen, élénk ruhákban, szivárványos kiegészítőkkel. Itt van egy csomó CEU-s külföldi hallgató is. Tudtam, hogy bennük nem csalódok. Jönnek, pedig nem az ő országukról van szó, pedig sokan nem is melegek. Egyszerűen csak hisznek valamiben, amit ebben az országban sokan hírből sem ismernek. A sokszínű, toleráns társadalomban. Megjön a szivárványszínű zászló is. Valaki körbeteker vele a téren. Azon a téren, ahol tavaly nyáron a rendőrség vívott közelharcot az ellentüntetőkkel, miközben mi a kordonok között, mint egy karámban, körülzárva vártuk, hogy vajon hogy fogunk kijutni onnan. Ahol két évvel ezelőtt elindult a televízió ostroma utáni első meleg méltóság menet, mit sem sejtve arról (legalábbis nem tudtuk igazán elképzelni), hogy a körúttól olyan díszkíséretet fogunk kapni, ami új időszámítást nyit a pride magyar történelmében. Ahonnan három éve is elindult a menet -nekem az volt az első magyarországi felvonulásom -, szellősen, dobosokkal, az utóbbi években már elmaradhatatlan rohamrendőrök és kordonok nélkül. Ezt a teret most turisták töltik meg. Néhányan mosolyogva elidőznek, hogy megnézzék, amint egy kb. harmincfős csoport szivárványos zászlóval fel-alá futkos a kamera előtt, mint akiknek nincs jobb dolga. És tényleg nem lehet jobb dolgunk, mint fényes nappal a város szívében, mosolygó emberek között szivárványzászló alatt állni. Hogy megtehetjük. Szép vasárnap kora nyári este van, és jól érezzük magunkat. És akkor itt kéne most megállni ezzel az irománnyal. Csak túl szép lenne.

Buzik! Ordítanak ki egy távolabb elhaladó autó ablakaiból tesztoszteronteljes mély orgánummal felénk. Messze vannak, de erőteljes a hangjuk. Nyilván kételkedés nélkül hisznek a saját felsőbbrendűségükben. Mást is kiabálnak még, de nem hallom. Nem is akarom. Magamtól is ki tudom találni, hogy mi lehet a lényege. Nyilván a létezésünk jogosságát vitatják, csak kevésbé árnyaltan kifejezve. Ez egy pillanatra elrontja a hangulatot, de folytatjuk a forgatást. Vagy negyedórával később épp végeztünk a közös jelenettel és lassan kezdenénk szétszéledni, amikor egy csapat fekete-fehér és terepszínű ruhás férfire leszek figyelmes. Egy pillanatra rossz előérzetem támad. És észreveszem, hogy más is idegesen tekint arra. Először nem ugrik be a nyilvánvaló kapcsolat az előző autó és az ő megjelenésük között, de amint felénk veszik az irányt, már meg is tudnám jósolni, hogy mi fog következni, pedig semmiféle paranormális képességgel nem rendelkezem. És anélkül, hogy végiggondolnám, mit teszek, leveszem a szivárványos kiegészítőmet. Ahogy az előző évek felvonulásai után, amikor a közösség védelméből kilépve el kellett indulni haza, vissza a hétköznapokba. Ahogy azt életem első felvonulása előtt tanácsolták nekem Varsóban, ahol már akkor ugyanolyan állapotok voltak, mint nálunk most. Tudom, hogy nem túl bátor tett, de magától jön. Amikor odaérnek, megfagy a levegő. Mindannyian csak állunk, nem beszélgetünk tovább egymással, de elmenni sem akarunk. Próbálok a legkevésbé arra nézni. Nem akarok még szemkontaktusba sem kerülni velük. Utólag az jut eszembe, hogy vajon, ha valahol máshol találkoznánk, tudnánk egymással beszélgetni? Inkább a többieket nézem. Az ő arcukon is azt látom, amit én érzek. Tanácstalanságot és félelmet. Utólag egyikünk elmondja, hogy nem félt, nem hajlandó félni. Ez elgondolkodtat. Én félek. Akkor is féltem, amikor tavaly elindult a menet a Deák térről. Akkor is, amikor a végén rohamrendőrök sorfala között a földalattiba tereltek minket, mint a marhavagonokba, és nem tudtuk, mi vár ránk, ha kiszállunk. Tavalyelőtt is, amikor pár méter választott el a mellettünk skandálva haladó gyűlölködő tömegtől. Aztán aznap éjjel a lezárt valahai gyárudvaron, ahova a felvonulás után érkeztünk, amikor kaptuk mobilon kintről a híreket. Először ha akartunk volna sem tudunk kimenni, de nagyon nem is akartunk. Aztán csak haza kellett indulni. Nem szégyellem, néha szoktam félni. De ettől még nem lesz igaza annak, aki megfélemlít. Lehet háromszor annyi izomtömege, mint nekem, tudhatom, hogy esélytelen lennék, ha nekem akarna jönni, de egy pillanatig sem fogom azt gondolni, hogy jogosan teszi, vagy hogy a nagyobb erő és agresszióra való hajlandóság legitimálná a kirekesztő nézeteit. A félelem belőlem azt váltja ki, hogy legközelebb még inkább fontosnak tartom, hogy ott legyek. Ha összeugrott gyomorral, hát úgy. Nem attól leszek bátor, hogy nem félek, hanem, hogy annak ellenére mégis megyek.

Elkezdenek beszélni hozzánk. A külföldi lányok nem is értik, mi hangzik el. De én sem tudnám pontosan elmondani. Az jár az eszemben, hogy mi a legcélravezetőbb ilyenkor. Vajon, ha egyszerűen szétszélednénk, az diplomatikus lépés lenne vagy megfutamodás? Akár el is sétálhatnék, de a csoportba tartozás biztonságot ad, meg egyszerűen úgy érzem, nem kéne itthagyni a többieket. Nem szeretem a túl kényelmes megoldásokat, jobb így a tükörbe nézni. Provokálni akarnak minket, de nem ér célt, mert senki sem reagál nekik. Ezzel szemmel láthatóan nem tudnak mit kezdeni. Nincs kivel balhézniuk. Így végül is egész szépen elálldogálhatnánk egymást mellett a sokszínű társadalom jegyében. Mi a szivárvány minden színében, ők a fekete-fehér egyenruhában. Végül egyszerűen otthagyjuk őket, átsétálunk a tér egy másik pontjára és folytatódik a forgatás az interjúkkal. Azt csak utólag tudom meg, hogy ekkor leköpték az egyik külföldi lányt. Még utánunk jönnek, de hamar odébbállnak. Valószínűleg nem találták meg a számításukat. Vagy megtalálták, mert csak ennyi volt a számításuk: megfélemlíteni egy csoportot és tönkretenni a vasárnap estéjüket. Demonstrálni, hogy léteznek, nehogy túlzottan elhiggyük, a miénk is a tér. Elvégre mi vagyunk a gyengébbek, és amúgy is többen vannak. Már vége a forgatásnak, de még ott téblábolunk mind, valahogy nem akaródzik elindulni. Ilyenkor mindig jó érezni, hogy nem vagyunk egyedül. A csoportba tartozás erőt ad. Ahhoz is, hogy másnap folytassuk az életünket, ahhoz is, hogy legközelebb újra belevágjunk. Mert Magyarországon szeretnénk melegként teljes életet élni.

Kata