Gál Erika: Granadai haikuk

Ajándék vagy, mit
csak távolról nézhetek.
Vágylak szüntelen.

Hozlak magammal.
Látlak mozaikból az
Alhambra falán.

Félve ébredek.
Mellbimbód pírja ragyog
hajnalaimon.
 

Medalin: estikék

bíbor titkok
tornácán
éjjel nyíló
jázminszál
hószínű szirmán
ördög hál
feslik a bimbó
holdszemű lány
hajló fű közt
szép asszony
csillagfényből
csokrot fon
klárisa kései
édes som
holdszemű tündér
érte oson
asszonyszájról
csókot kér
gyermekszókkal
jót ígér
serken a somból a
bíbor vér
szöknek a nimfák
részeg az éj
ujjuk csúcsán
édes mák
hajnal fényét
ellopják
éjszaka harmata
táncot jár
fürdik az asszony
s issza a lány
százszorszépek
szoknyáján
lassan feslő
hímzőszál
pókselyem ablaka
pislog már
bíbor a reggel
s ég a világ
 

Szatina versei

Emlék

Megérintett a szellő
Talán
Megfoghatnám
Talán
Tudnám kímélni
Talán
Ismerhetném
Talán
(1993)

Pillanat

Szobrok, arcok
mellek, neszek
kéjtől izzó
halott percben
fájdalmas a
fénylő Isten.
(1994)

Enyhülés

Kinyitni még, nem tudom a szívem
lelkem könnyezik, meglopta nemem.
Jogtalan jogosság – kifordult Világ
fogantatás szülte kitaszítottság.
Múló sirámok közt vergődő zsiger,
feltörő hangokba bújtatott ideg.
Cikázó vésetek, villanó jelek
vajúdó keresés, lüktető sebek.
Kacagó morajlás, tudatos teher
bénító süllyedés - ismerőm a csend.
Kábult gondolat hullámzón hasad
átkarol, beburkol az égő áldozat.
Redőzet fátyolán gyöngyforrás remeg,
enyhítő oltalma zuhatagot rejt.
(2008. december 30. – 2009. január 1.)
 

Erdélyi Tea versei

Csapdában

Szivárvány játszik a rács ezüstjén --
a fátyol nem véd meg, csak eltakar,
mert titokban feléd nyúl ki kezem,
s ez az egy talán még felkavar.

Rózsaszínű kalitkámba zártan
féregként fázom és éhezem;
nem hittem el, én ezt nem is vártam,
nem én vagyok, nem is létezem!

Szemed tükrében keresem arcom,
láng ül benne, izzó rózsaág --
arctalan néz vissza a tükörből,
s szűköl bennem most a némaság.

Vágyom rád, s ha ez nem lenne sok:
vagy kitörök vagy megfulladok.


Antitézis

Koncepciót gyártunk,
hogy ne kelljen élni,
sémákat faragunk,
sosem merünk félni.
Hűség, hit, vágy
és szocializáció,
mindet levetni,
biz' az volna jó!

Játssz velem, édes,
csak játssz, ha mersz,
agyamban, ágyamban
bűntársra lelsz!
Hűséged nem több,
mint vágy s félelem,
Amire neveltek,
most vesd le velem!

De te félsz tőlem,
te álságos dög:
szavad hív engem,
de kezed ellök.
Eltolsz, és csöppet
sem vigasztaló,
hogy mit tennénk
nem volna helyénvaló.

Álságos állítás,
csak tézis vagy:
mit vágy állít, aztán
a tett cserben hagy.
Tézis vagy, bébi,
s, bár nem akarod,
az antitézis, mégis,
magam vagyok.


Te vagy

Én nem fázom.
Te vagy, aki fázik.
Vacogva bújsz a takaró alá,
összehúzod magadon a kabátot,
kékre fagyott szádat elrejted
egy vastag sálba.
Gyönyörű vagy.

Én nem vágyom.
Te vagy, aki vágysz
egy vad érintésre titokban,
a forrón összeboruló fák alatt,
és összekeveredsz velem,
amikor lemegy a nap.
És gyönyörű vagy.

Én nem félek.
Te vagy aki félsz.
Az élettől és a haláltól,
a szerelemtől és a vágytól,
attól, hogy elér, és attól
is, ha nem, pedig –
gyönyörű vagy.


Dunánál

Lenn a parton egyedül
- a vízbe úszó ág merült,
s mint krokodil, úgy mordult -
soha ilyen tél nem volt.

A Dunánál vártalak
- még magasan járt a nap,
hullám hangja lágyan szólt -
soha ilyen tél nem volt.

Jeges vízben kősziklák
törték a part vonalát,
mint suttogó igenek
törik az örök nemet.

Fagy marta szét arcomat,
a láng bennem elhamvadt,
mind, aki hitt, meglakolt,
soha ilyen tél nem volt.

Ezüst ködbe hullt a nap,
fényruhája felhasadt,
a fákon túl harang szólt,
soha ilyen tél nem volt.


Magamnak akarlak

Magamnak akarlak
te átkozott,
te áldott,
te őrült,
te angyal,
te szűz céda, te!
Sötét selyembe
elrejtenélek,
a Hold szemét
kivájnám
- ne lásson. Ne!

Magamnak akarlak,
te istennő,
te pária,
te édes,
te élet,
te szelíd, te vad!
Magamba mélyen
elrejtenélek,
kalitkád
bezárnám,
mert enyém vagy!

Édesen alszol,
te sóhajtó,
álmodó,
lebbenő,
rebbenő,
te tiszta szó!
Alszol, és nem sejted,
hozzád köt minden:
minden, mi él bennem,
minden, mi jó.

Hajad a párnán,
szétbomló,
szétomló,
lángoló,
éltető,
aranybarna láng.
Alszol, és nem sejted,
szerelmem végtelen,
elborít, megőrjít,
magával ránt.


Mondat

Egy szoborparkban szeretnék szeretkezni veled.
Kőbe vésett néma szemtanúk néznék,
amint felnyög hosszan, és
sikoltva összeomlik
bennünk az
akarat.


Éjszaka

A park nedves-szürke füvén ájultan heverő
    padok
tövében lapuló kóbor kutyák a lámpa fényét lesik
        álmosan
fordulsz felém, selymes hajad illata szétárad
            a testemben
fáradt vágy ébred, átölellek, visszabódulunk
        aztán a csendbe
kakassziréna hasít, és az ég sötétkékjét neonfény
    tépi szét.
 

Hettie Schüssler: Close reading
(?!?...--!!?)

Felkiáltó kérdőjeleid,
meg a kérdő felkiáltók,
szavaid és szép szóközeid,
a zárójelek, melyekben a lényeget keresem,
pontpontpontok sejtelme, szaggatottak lélegzete,
az öncenzúrák, hiányos mondatok,
szavak mögé engedő elütések --
olvaslak, szorosan, közelről.

Szoba Ibolya versei

Kallódó üzenet

Vajon hazaérkeztetek,
Világlátott, boldog lányok?
Leírtatok, nem levelet.
Arra rég hiába várok.

Tél lett. A szarvas se bőg most
Elvetette koronáit.
Alvó szívem utazgat csak,
Amszterdamtól Granadáig.


Aranyos vers

Az életet hát megjártam.
Többnyire csak jól megjártam,
Jól meg bizon'...
Gyakran elhúzott a buszom.

Megkívántam sok alakot,
Fényes ünőt, cifra bakot:
S egy a testem!
Tőlük én nem irigyeltem.

Közben az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Pezsdült testem minden nedve.

Az életet két arccal jártam:
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Most ha adná is, már késő;
Mert nyugalom vár, az első:
Várom, szálljon
Kisbabám szemére álom,
Éjszakai pilleszárnyon.


Ünnepi vendég

Elképzelem: ha majd
karácsony lesz újra,
ellátogatsz hozzánk
a határon túlra.

Krémszínű háztömbök
a Dunától délre.
Ajtót nyitok, pirulsz;
nem érthető félre.

Méreget kislányom,
játszotok is végül
(ilyen apa kéne
nékem feleségül).

Gyertyákat gyújtunk majd
lopott fenyőágon.
Rácsodálkozol majd:
ez az én világom.

Ringatod kicsimet,
altatod odaát,
mialatt tálalom
az olcsó vacsorát.

Megírtad: itt alszol
(ölem könnybe lábadt).
Nevetve unszollak:
"Hordd a pizsamámat!"

Mellben kicsit bő lesz,
ahogy így elnézem,
kisfiús a tested.
Mégis tükörképem.

Nem marad más köztünk
csak ködpuha flanel;
angyalkodásunkra
fölfülel a panel.
 

Párduc Lelle: Helyzetjelentés Erdélyből

üres lapomon villog a kurzor
írhatnék játékos, mosolygós címsort
gyerekek szaladják körbe a kört
középen állok, felszállt a köd

játszanék én is, lehetnék hunyó
de szememet lecsukni félek
nem akar senki játszani, csak néznek
hogy én egymagam vagyok

keresem társam, mozdulnék érte
de eltűnt valahol, vagy nem is létezett
a gyerekek körbe-körbe lépnek
dalolnak halkan egy éneket

tehetetlen állok, labdámért nyúlok
valaki felkapja s elszalad
kitörnék a körből labdám után
de csak villog a kurzor a cím alatt
 

Marton Orsolya versei

Lyukak

Az idő utánad olyasmivé vált, mint a lyukasztókártyán
Üresen tátongó, átütött dátumok.
Vagy éppen a tétlen kézben égő cigarettavég,
Mely saját súlyát lassan megunva
Mocsokként terül szét a konyha hideg kövén.
S feketelyukként ütött rést a jelenben
Nyugtalan szívem feszítő ritmusa,
Melynek minden dobbanása
A múltat kergeti, megalázva.

A matematika románca

Az ember önmaga szöges ellentéteiből áll. Ez valahol egy olyan természetfeletti romantika, mint ahogy a Pi-ben lévő végtelen prímszámok egy tökéletes körré ölelik egymást egy láthatatlan dimenzióban.

Remény

Gyártósort állítasz álmokhoz,
S futószalagról hullanak alá
a Prototípusok, a boldogság
feneketlen tartályába,
s reménykedsz,
hogy egy-egy darab
megakad
a realitás
lagymatag rostáján.

Foszlány

Szerelmünk testéről lassan lehúzom az utolsó bőrt,
Gondolatok tapasztotta kötőszöveteink
Egy utolsó megfeszüléssel
Rostonként omlanak le világunk
Megcsontosodott vázáról.

Kollázs

Kisiklott az elmém arcodnak íve mentén.
Összeomlott valóságok meleg utórezgései kenődnek szét ujjbegyem hegyén
Közömbös lenyomatként
Kötés nélküli szövetek omlanak tartás nélkül
a múltból a jelenbe,
már csak az bogozódik bonyolult foszlányba,
ami botrányosan nincsen.
A homokórában végre darálthúsunk pereg szépen,
Fehérre fejtett csontvázam egyetlen erényem.
 

Gulisio Tímea versei

Az utánzat

Boldogságot veszünk.
Megtanítasz felismerni
az eredeti és a hamisítvány
közti különbséget.
Magadra szabsz,
hogy ne kelljen szégyellned.
Mintha a ruha tenné
az embertelenséget.
Márkajelzésed titkon fényezem.
Te hordod a nadrágot.
Egy cipőben járunk,
a tiédben.    
Ma a gönceimet dobod ki.
Holnap talán engem.

Falusi idill

Hogy becsületre neveltek,
Hiába próbálom jóvátenni.
Nincs szívem ölelni
Nyomorult kis tested.
Azért gyere!
Kimegyek érted az állomásra.
Asztalon az ebéd.
Megvetve az ágyad.
Nagyanyám házában alszunk majd.
Abban a kádban fürdesz,
Amiben én.
Elfordulok, mikor felveszed
A kölcsönhálóinget.
Ne bújj mellém!
Túl sokat köszönhetsz nekem
Ahhoz, hogy szeress.

A bűnbak

Hiányzol magadból

Ha úgyse tölt be semmi
Mindegy
Hogy más vagy én

Az elhanyagoló
Anyák finomságával ölelsz
Csókod egy rafinált
Diplomatáé

Azzal riogatnak hogy
Tönkreteszel
Hálás lennék
Ha még tudnál mit

Szeretsz nem szeretsz

Mindenkinek kell valaki
Akire ráfoghatja
Elrontott életét

Bujdosók

Elvei ellen ki lehet jó
Erkölcstelenségem rád cserélem

Meleg anyatested betakarom
Magam elől rejtegetlek

Sokáig nézem ahogy alszol
Majd kitörlöm a közös képünket

Csak illegalitásban lehetünk boldogok
Bizonyíték vagyunk egymás ellen

A tűzhely

Szeretlek. Erre nincs mentség.
Csak élni akartam.
Nem reméltem, hogy lesz kivel.
Tovább nem hazudhatok.
Normális vagyok. Átlagos.
Boldog akarok lenni
Egy asszonnyal,
Aki vasárnap töltött káposztát főz.
Akit újra meg újra felmelegítek.

Hívás

Őzremegésed vagyok.
Gidám vagy.
Kalapod vagyok.
Simogatásom vagy.
Hálóinged vagyok.
Szuszogásom vagy.
Hívó szavad vagyok.
Válaszom vagy.
Puskád vagyok.
Feltartott kezem vagy.
 

Cseh Angéla: Balerina

Balerina kecsességével kéne átlépni
Spiccbe feszült izmos combokkal
Mint mikor lábad kulcsolod lábam köré
Hogy attól akadjon el a szavam
Körülöttünk a haragvó világ
Mindenhol a letaposott pipacsok
Szaladjon, ki merre lát
De én csak téged
téged látlak Kedves, itt a kicsi szobában
Vagy ott a tömeggel körülvett kinti világban
Látásom elvetted, nem a sajátom
Néha, néha feldereng kedves fekete szemed
Azzal látok én is küklopszok lettünk mi is
Haragvó istenek, villámok atyja kegyelmez
Más ez a szerelem, békére teremtett
Nyugalmat hoz és gőgicsélő gyermeket
Megpihentetni fejemet fáradt melleden
Nem akartam én mást, mint szeretni
Isten! Én a magam dolgát elvégzem!
Adj nekem időt, adj nekem kegyelmet!
Kis szoknyáidat a kötélre kiterítem
Mellé csíptetem életem
Őszülő hajam, a tisztességem
Ennyi maradt, régi életem itt befejezem
Balerina kecsességével kéne átlépni
Csendesen

Ádám Orsolya versei

1.
A csillagok alatt
Hallgatnám csendünket
Ahogy szempilláid pendülnek
Édes sóhajod,
A szemzugod
Mikor mosolyogsz,
Ahogy szívemre hajtanád fejed,
Minden percem áldott Veled.

2.
Édes sebed
Mézet izzik
Ha hozzád érek.

3.
Előtted térdre
És öledre borulok
Édes ima ajkadon.

4.
Érett a barackod édes
S míg nyalom? édesebb!

5.
Liliom arcod
Illatod részegít
Leveled lágyan ring
Szárad szökell
Kelyhedet
Ízlelném az éjben.