Kalapos Éva Veronika: A szegény kislány

2012. szeptember 1.

Széki Zsófi anyja ma megint ott volt a suli előtt. Több okból is jó, hogy Anyuék nem terveztek semmi közös programot mára, egyrészt, mert így Zoli hazáig kísérhetett, másrészt meg a Széki Zsófi anyja miatt. Bárki is jön értem, mindig úgy néz, mintha le akarna nyelni bennünket keresztben, és ezt utálom. Az is zavarja, hogy BMW-nk van, látom rajta. Irigy dög, pont olyan, mint a lánya, vagy inkább a lánya pont olyan, mint ő. A gimiben töltött két év alatt megtanultam, hogy ha elmondok valamit Széki Zsófinak, akár ki is tehetném a suli hirdetőtáblájára, vagy bemondathatnám a rádióban, lehet, hogy még úgy is kevesebben tudnák meg. Pedig elsőben barátnők voltunk, akkor, amikor még nem akartam reklámozni Anyuékat. Nem is kellett, elég volt Zsófival közölnöm.

Zolinak se mondtam még el, ő hálistennek az első perctől undorítónak találta Zsófit, eszébe se jutott szóba állni vele, különben is, még csak három hete van a suliban. Amikor megjött, az olyan volt, mintha hirtelen értelmet kapott volna ez az egész szar. Nem mondom, hogy utálok gimibe járni, végül is elvagyok vele, de a színkör az egyetlen része, amit igazán szeretek. Meg a magyar, természetesen. Szeretem, hogy Kiss tanárnő érzi rajtam, mennyire igyekszem, és abszolút békén hagy. A dogáimra meg mindig ötöst ad, szerintem már el se olvassa őket, csak reflexből ráírja a kitűnőt. Ez az egyetlen tárgy, amiből ilyen jól állok.

Amikor Zoli tegnap megkérdezte, hazakísérhet-e ma, mert kivételesen elmarad a kosáredzésük, azonnal tudtam, hogy el kell mondanom neki Anyuékat. Nem mintha attól féltem volna, hogy egyszer mégis csak kedve támad beszélgetni Zsófival meg a bandájával, de jobb, ha tőlem tudja meg, minthogy véletlenül jusson a fülébe. Mindig ezt a módszert választottam, onnantól kezdve, hogy az oviban először kérdezte meg tőlem valaki, miért nem jön értem soha az apukám. Nekem olyan nincsen, azaz van, de nem lakik velünk. Ezt ilyen egyszerűen, habogás nélkül akartam elmondani Zolinak is.

Hogy nekem két anyukám van.

Az oviban persze tök hülyének néztek, mi az, hogy két anyuka, mindenkinek kell, hogy legyen apukája. Nem emlékszem pontosan, de Anyuék később mesélték, hogy egy idő után elvesztettem a türelmem, és rátámadtam a faggatózókra, aminek az lett az eredménye, hogy egész délután a sarokban álltam. Otthon aztán Anyuék elmondták, hogy ha két ember szereti egymást, és együtt akar élni, akkor nem számít, hogy azonos- vagy különböző neműek (biztos egyszerűbben fogalmazhattak, de ez volt a lényege). Mivel elég okos voltam, másnap az oviban magam köré gyűjtöttem a társaimat, és előadtam ezt. Többet nem cseszegettek, de néhány gyereket azonnal kivettek a csoportból a szülei.

Az általánosban könnyebb volt, a suliban is jobb fejek voltak, csak néhány szülő akadt ki ott is, akkor viszont nem én verekedtem, hanem Anyu. Egyszer a szülőin egy apuka szidni kezdte az azonos nemű szülők gyerekeit (nem a szülőket, a gyerekeket!), azt mondta rólunk, hogy ugyanolyan deviánsok leszünk, mint a szüleink. Akkor még nem értettem a szót, Anyu azt használta helyette: „más, különböző”, ami nyilván nem pontosan ugyanazt jelenti, de Anyu jól érezte, hogy az árnyalatról elég, ha később értesülök. Anyu nem sokat szarozott, felállt, odament a pasihoz, és lekevert neki egy óriási pofont. Mivel akkor már évek óta softball-ozott, a fickónak szikrát hányt a szeme, Anyu meg felvette a kabátját a székről, és szó nélkül kiment. Azóta nem járnak szülőire, csak fogadóórákra.

Már majdnem hazaértünk Zolival, amikor végre beszélni mertem erről az egészről. Előtte amúgy se nagyon szólaltam meg, inkább hallgattam a hangját. Tetszik, hogy kicsit rekedtes, ettől minden, amit mond, olyan komoly, mintha hosszú elmélkedés előzte volna meg. Még ha viccel, akkor is. Alig mertem megszólalni, de ha azt akarom, hogy még egyszer, még sokszor hazakísérjen, és ilyen könnyedén egyensúlyozza a vállán a táskámat, mint egy tollpihét, beszélnem kell. És engem, a „szegény kislányt”, ahogy a Széki Zsófi anyja jellemzett egyszer, erre tanítottak a buzi anyáim. Hogy legyek őszinte akkor is, ha kellemetlen.

Nagyon gyorsan daráltam le mindent, átsuhant az agyamon, talán nem is érti, de a tekintetén láttam, hogy igen. Nagyon megdöbbent, nyilván sose találkozott még ilyesmivel. Megállt, lassan lecsúsztatta a vállán a táskámat, amit kétségbeesetten igyekeztem nem jelnek venni. Néhány pillanat alatt ezernyi érzelmet láttam az arcán: kíváncsiságot, értetlenséget, figyelmet, még egy villanásnyi utálkozást is. Kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy magamnak kell hazavinnem a cuccom.

Aztán olyan hirtelen ölelt magához, hogy a lélegzetem is elakadt. Éreztem, hogy ez nem fiú-lány ölelés, inkább testvéri volt. Simogatta a hajamat, és közben kérdezgetett, én meg válaszoltam. Hogy nem fura-e, hogy nincs apám. Van apám, csak nem él velünk. Sose érdekelt, ki az? Tudom, ki az. És nem akartam megkeresni? Anyuék egyszer elvittek hozzá, nagyon kedves volt, de nem éreztem semmi különöset. Ő ki egyébként a szüleidnek? Egy nagyon jó barátjuk. Meleg? Nem. Van családja? Igen, két másik lánya is van. És őket nem zavarja? Nem tudnak rólam, de ezzel semmi baj. Csak az anyukájuk tudja, de ő meg jó fej, találkozott Anyuékkal többször is, nincs harag köztük. Szoktad látni (itt megköszörülte a torkát, nagyon kíváncsi volt, de szégyellte is a kérdést) az anyukáidat csókolózni? Csak puszikat adnak egymásnak előttem. És nem fura? Nem. Szeretik egymást.

És így tovább, millió kérdés. Őt nem akartam megverni, mint az ovistársaimat, mert nagyon jó volt a karjában lenni, beszívni az illatát, és mert tudtam, hogy igazán és őszintén kíváncsi. Amit nem tud megérteni, arról nem tehet, de legalább megpróbálja. A legtöbben idáig se jutnak el.

Anyuék hívnak vacsizni. Sokszor eszembe jut, hogy ha mi olyan deviánsok vagyunk, akkor miért van az, hogy én vagyok az egyetlen az osztályban, aki nem hányja el magát a szüleitől. Mi is veszekszünk néha, de ilyenkor Anyuék mindig megfogják a grabancomat, leültetnek, és addig dumálunk, ordibálunk és bőgünk mindhárman, míg rendbe nem jön minden. Lehet, hogy a „deviáns” néha mégis csak „más” és „különböző”? A „különböző” pedig „különleges”? Mindegy, egyvalaki, egy csodás, rekedtes hangú valaki már biztosan érti, mire gondolok. A Széki Zsófi anyja meg pukkadjon meg.

-------------------

Seregély Ágnes: Történetje az embörnek, aki amúgy leány vót, de leányságában is embör

Egyszer vót, hol nem vót, volt egyszer egy embör, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör. Ez az embör, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, nagyon rosszul érezte magát egyedűl, mer egyedűl vót ám, mint az ujjam, nem talált senki más hasonlót, mint maga, és minthogy nem akart mán egyedül lenni, elindút világot látni. Úgy gondúta, hogy ha mán felfedezte a nagy, kerek világot, talán csak lesz valaki, akivel megérti magát, ezért elindult a messzeségbe.

Ment, mendegélt, talán kicsit céltalan is vót néha a mendegélése nekijje, de neki mégis volt valami célja, hogy megtalájjon más olyanokat, mint ű maga. Amint ment, mendegélt a hosszú úton által, egyszer csak egy kereszteződés akadt az úttyába, a kereszteződésben pedig egy birkát talált egy tábla alatt vala. A birkának hosszú szőre vót, megfáradott mán, ezen fáradtságában egy hosszú botra támaszkodott vala. A táblára három irány vót felírva, de hát az embörünk, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, ígyse tutta, hogy merre menjen: a városba-e, a pusztába-e vagy a glórihólba-e. 

„Jó estét, öreganyám!” – köszönt az embör udvariassan, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, kis gondolkodási idő után, mert azért az is kell vala az emböröknek, amikor egy ollyan hosszú szőrű birkára esik tekintetük, melly egy hosszú botra támaszkodik vala.

„Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, küllönben felfaltalak vóna!” – válaszolt a birka, és szívéllyessen kérdezte az embört, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, hogy mi járatban vala.

Az embör, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, elmondta neki bújját, bánatát, hogy hát hassonszőrűeket keres, mer nem talál kerek e világba, mire a birka erre éktelen haragra gerjedt, és jól elkergette az embörünket, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör. „Majd adok én neked!” – kiabált. Az emberönknek nem maradt mán ideje semmire se, csak rápisslantott a táblára és eliszkolt a várossba vezető uton.

A várossig azonban hosszú és gyötrelmes volt még az embör menése, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, étlen-szomjan, kínok között ment, mendegélt, kanyarogtak az utak az orra előtt, néha meg-megállt egy-egy fogadóná vagy ivóná tiszta vízér meg száraz kenyérér, de hogy hassonszőrűeket keres, nem említette már másnak.

Telt-múlt az idő gyaloglás közbe, a hosszú úton, az embör, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, már naggyon neki vót keseredvö, hogy sose ér el a városba, de ha mán így elindút, nem akart visszafordúni. „Jajjaj, minek köllött nekem elindúni az ismeretlenbe.” - gondóta az ember, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör. „Jó lett vón nekem otthon a puha ágy.” De valahol a szíve mélyén tutta ű, hogy addig nem nyughatik, amíg meg nem talájja a hozzá hasonlókat. Ment tehát tovább az uton, mígnem egy hatalmas tóhoz érkezett. Leűt hát a tó partjára, és mivöl nagyon neki volt keseredve szörnyűséges kínjai miatt neki, keserves zokogásba kezdett. Potyogtak a könnyei a tóba lefölé, mire egy hangot hallott vala: „Hát minek sírsz te leány, akarom mondani embör, aki amúgy egy leány, de leányságában is embör. Nincs olyan kín, ami megérdemli a rívást.” De az én kínom szörnyűségesen nagy, mondta az embör, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, annyira szörnyűségesen nagy, hogy még nem is monhatom el senkinek vala. Há nekem monhatod, monta a gyönyörűséges sellő, akihö a hang tartozott vala és kiemelkedett a vízbül. Összeszedte hát a bátorságát az embör, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, nagyon szépnek is találta a sellőt meg szimpatikusosnak is, hogy ő ugyan hassonszőrűeket keres, de nem tanál, és nagyon neki van keseredbe, és mán arra is gondolt, hogy a tónak fordul vala. Elgondókozván ezen a sellő, mer rettenetesen sajnálta ám az idegent, azaz az embört, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, és asszonta: „Én ugyan nem ismerek hassonszőrűeket, mind te, de azt beszélik széles-e határon, hogy a tó másik oldalán van egy nagy város, annyira óriás, hogy allig férnek bele az embörök, hát ott biztosan találsz mindenfélét. Azt is beszéllik, hogy van egy karneváll, ahol mindenféle embörök vónúlgatnak föl s alá.”

Az embör, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör megköszönte szépen a segíccséget, letörűte könnyeit, és elidút megkerűni a tavat. Mivel a tó óriási vót, nagyon sokat kölött gyalogúni nekijje, de szívében remény terűt szét, így hamarább teltek az órák, a napok közbe.

Mikor hosszas gyalogolás utána beírt a városba, nagyon elcsodálkozott, nem tutta, hogy most merre is menjen. Nagyon nagy vót ám a város, nagyobb, mint gondúta. Betért hát egy aprócska uccába, ahol színes kavicsokat tanált. Mivvel nagyon szerette a színes kavicsokat, elindút hát a nyomukba, ment mendegélt, most már a városba, kacskaringós utcákon keresztül, fődalatt és főd fölött, elektronyikussos szekírrel és anílkül. Gondúta betér egy ivóba, mer’ mán nagyon szomjús vót. Leűt az ivóba és körülnézett, naggyon kellemetesen érezte magát, kényelmes vót az ülés, meg az állás, meg a kinézet is. Mivel mán illyen jól érezte magát, gondúta összeszedi bátorságát, és megkérdezi a csaplárosnét arrúl, ami szívét nyomja.

„Jó estét, öreganyám!” – mondta.

„Nem vagyok én öreganyó, a terembúráját.” – felelte a csaplárosné.

Erre az embör, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, kicsit megijedt, mer eszébe jutott a birka, akinek hosszú szőre vala, megfáradott mán, ezen fáradtságában egy hosszú botra támaszkodott vala, de azér összeszedte magát, mer jól érezte magát-e e helyen, és elmondta, hogy mi nyomja a lelkét, hogy mán fiatal korátúl szeretné látni azokat, akik hassonszőek, de nem találja űket széles e világba, és mennyire hosszan gyalogút kenyéren ís vízen idáig, és hiába kérdezte a birkát, akinek hosszú szőre vala, megfáradott mán, ezen fáradtságában egy hosszú botra támaszkodott vala, de az elkergette vala, mire egy sellő útbaigazította vala.

A csaplárosné erre éktelen hahotázásba kezdett vala, rengtek az ivó falai vala. Mire abbahagyta, hátbaveregette az embört és azt mondta vala: „Na, akkor jányom, jó helyen jársz, itt kedvedre valókat találsz majd mindég.” – és megvendégűte a leányt egy korsó hideg serrel.

Ha a leány nem ebbe az ivóba tért vóna be az úttyának végin, az én mesém is tovább tartott vóna.

Bódógan élt a városba, amíg meg nem hólt.

-------------------

Feraji Zóra: A két fehér ruha története

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, akinek volt három szépségesen szép leánya.
Mindegyik máshogy volt szép, külön-külön értékes volt mindhárom.
A király sokat fáradozott azon, hogy férjhez adja őket, mert mind nagyon válogatós volt.
A legidősebb királylány egy bálon beleszeretett a szomszédos ország hercegébe, azonnal hatalmas lakodalmat csaptak, amire messzi királyságokból is hívtak vendégeket.
Két kisebb testvére jól mulatott a lakodalmon, táncoltak, ismerkedtek.
A középső királylány egyszer csak észrevette, hogy az egyik vendégnek az öltözéke nem hasonlít semmire, amit eddig látott. Az ő országukban csak a leányok hordtak kendőt, a férfiak soha.
Annyira elbűvölte az idegen, hogy közelebb osont hozzája. Az idegen, mintha csak észrevette volna, hogy nézik, megfordult. És ekkor a kíváncsi királylány meglátta, hogy sokkal sötétebb bőre van, mint neki. Teljesen megbabonázta az ismeretlen ifjú. Hamarosan megtudta, hogy a fején lévő kendőt turbánnak hívják és egy nagyon messzi országban mindenki ilyet hord a fején. Az ő országában mindenkinek barna bőre van és araboknak hívják őket.
Az egész lakodalmat végigtáncolták, az idegen rengeteg érdekes dolgot mesélt a királylánynak, el sem mozdultak egymás mellől.
A király öröme mérhetetlen volt, mikor megtudta, alig hogy vége az első lakodalomnak, jöhet a második. Azt is nyomban megtartották.
Már csak a legkisebb királykisasszonyt kellett férjhez adni.
Sokat unszolták a nővérei, válasszon a sok kérő közül. De neki az egyik túl magas volt, a másik túl alacsony, az egyik túl vézna, a másik túl pocakos. Sehogyan sem tudott választani.
Búsult is az öreg király feje, mi tévő legyen most?
Messzibbnél-messzibb országokból hívatott hercegeket, hátha valamelyiken megesik a királylány szeme, de neki egyik sem volt megfelelő.
Egy szép napon beállított egy kérő, aki a messzi hidegek országából jött. Magával hozta a húgát is, had lásson az is világot. A kérő nem érdekelte a királylányt, de a jövevény királylány annál inkább.
Megkérte hát, tartson vele a délutáni sétájára. Miközben a hatalmas palota udvarában sétálgattak rengeteget beszélgettek, játszottak, nagyon jól érezték magukat. De esteledett, a királyfi már távozni akart és vitte volna a húgát is.
A legkisebb királylány kérlelni kezdte újdonsült barátnőjét, maradjon még. Az természetesen beleegyezett.
Teltek a napok, hetek, hónapok. Kérők jöttek-mentek, de a királylányt egyik sem érdekelte, mindegyiket elküldték új barátnőjével.
Az öreg király már belefáradt az eredménytelen kérőhajkurászásba, magához hívatta a lányát.
- Találnod kell magadnak valakit, akit örökké magad mellett akarsz tudni! – mondta szigorúan.
- Találtam Apám! – felelte a királylány boldogan.
A király törte a fejét, ki lehet az, hiszen a lánya mindegyik kérőt elzavart. Sokáig gondolkozott, de nem jutott semmire, inkább megkérdezte a lányától:
- Ugyan, mondd meg nékem, ki az a dalia?
- Nem dalia ő, Apám, annál csak még szebb, vele öröm minden perc, kacagás, boldogság az élet.
- Ki az hát lányom? – kérdezte kíváncsian a király.
- Már régóta itt van, te is kedveled, de félek, nem fogadnád el, hogy vele éljem le életem!
A király hamar rájött, mit óhajt tőle a lánya.
Nagyon szerette a lányát, nehéz döntés előtt állt. Éjt nappallá téve gondolkozott, spekulált, eltérítse-e szándékától a királylányt vagy engedjen neki?
Végül az atyai szív belátta, lánya boldogsága a legfontosabb.
A lakodalom, melyen egy fehér ruha helyett kettő volt, remekül sikerült.
A két királylány megtalálta a boldogságot a másik személyében és ezt hetedhét országra szóló lakodalmuk keretén belül világgá is kürtölték.
A király elrendelte, hogy az országában ez is ugyanolyan elfogadott legyen, mint másik két lányának esküvője. 
Az friss házasok boldogan, békében éltek, amíg meg nem haltak.