Gál Erika: Kalendárium

 

Első nap azt mondtad, hogy már ismersz.
Vihar után voltunk, nemrég nyelt el
egy óvatlan nőt a tenger. Korhadó
bárkából mertem ki a vizet,
tükrén megbicsaklottak a fények.

Második nap késve szállt fel a gép.
Előtte vártalak: utolsó fehér ingét
magára öltő szerencsejátékos.
Időnként északra vonuló ludak
szikéje metszett a sápadt égbe.

Harmadik nap évgyűrűket próbáltam
magamra, hadd szokjam szorításukat.
Mintát vettem az évszakokhoz,
elhelyeztem őket a kedvenc
álom- és emlékfoszlányok közé. 

Negyedik éjjel megjelentek
az égitestek, de én már jövőre
készültem. Kalendáriumot
rajzoltam a homokba, s vártam,
a hullámok letépjék lapjait. 

Eközben, ötödik nap, kétségbe
vontad, hogy lehetne másképp.
Az érveimről ugyan később
értesültél, de rád hagytam ezt is.
Egy arctalannal nehéz beszélni. 

Hatodik nap persze kiderült, hogy
a nő nem nő, s a férfi sem a régi.
Ám uralkodnak. Szigorúan
osztályoztad a jeleket, s döntöttél:
minek is bármelyik mellé állni. 

Hetedik nap megpihentél, de hát
szültél. Nevemre vettem gyermeked,
majd lassan elengedtelek.
Így készült el, minek célja se volt.
Csak evezek. Csak evezek.

------------------------

Lullabie May: Három lépés a széléig

 

Első lépés

Tizenhat éves korom óta tudtam biztosan, hogy választanom kell: vagy beszállok az egész világon meghirdetett egészségügyi programba és elfogadom, hogy a pszichogenetikusok megjavítsák bennem, ami szerintük még születésem előtt elromlott, vagy hagyom, hogy a bőrömbe égessék a jelet, ami egész hátralevő életemben, mint a leprások csengettyűi, távol fogja tartani tőlem az egészségesnek nevezett embereket. Nem mintha fertőző lettem volna, de a vezetés szerint az elutasítók mentalitása veszélyes a társadalomra, mert aki nem él a gyógyulás lehetőségével, az ki tudja, még milyen egyéb kóros eszmék terjesztésére kapható.

Már tudtam mindezt, és mindennél jobban tudtam, mi akarok lenni: buzikaller.

Ez volt a gúnynevük a kötelező szűrést végző orientációregisztrátoroknak. Tizenhat évesen úgy gondoltam, hogy ha valahogy megúszom a billogot, ez lesz az egyetlen lehetőségem, hogy olyanokkal találkozzak, amilyen én vagyok.

A két, legálisan választható út közül egy harmadik, kétséges kimenetelű mellett döntöttem. Egy régen elfelejtett, bizonyítást nem nyert kutatás leírását találtam a neten bizonyos dr. Edward Hoope-tól, aki még a 2000-es évek elején dolgozta ki a már akkor is nevetségesnek talált kondicionálás módszerét. Én nem találtam nevetségesnek, hanem az egyetlen kapaszkodónak, hogy két év múlva, amikor az előírt vizsgálaton részt veszek, át tudjam verni a gépeket és a homoszexuálisok kiszűrésére képzett kallert. Az utasítás szerint megszakítottam minden kapcsolatot a lányismerőseimmel és kizárólag fiúkkal beszéltem, még vásárolni is csak ott vásároltam, ahol férfi eladó volt, és az iskolában csak olyan tárgyat vettem fel, amit férfiak oktattak. Anyám volt az egyetlen nő, akivel a következő években kapcsolatban voltam.

Ő szegény a prüdériája mögül aggódva figyelte a szobám falát díszítő dagadó izmú félmeztelen férfiak plakátjait és a polcokat ellepő fallikus szimbólumokat. Szinte nem telt el nap, hogy ne vittem volna haza egy újabb mütyürkét. Fallosz alakú volt a ruhaakasztóm, két szőrös golyóban végződött a pendrive-om és hatalmas puffadt fütyit formázott még a párnám is. Az apám csak röhögött, és hallottam, amikor megjegyezte az anyámnak, hogy ha majd megismerkedem az igazival, akkor leszokom ezekről a hülyeségekről. Én azonban minden igyekezetemmel azon voltam, hogy minél inkább belém ivódjon az a valami, amivel a férfiakat azonosítottam. Egy szinte pucér pasas plakátját bámultam, miközben magamhoz nyúltam, és még az orgazmus pillanataiban sem engedtem, hogy lecsukódjon a szemem, nehogy elkalandozzanak a gondolataim az amúgy valóban szépen formált férfitestről, amivel csak annyi hiba volt, hogy nem jelentett nekem többet, mint egy antik kancsó az előszobai komódon. Lehet, hogy szerencsém volt, lehet, hogy Hoope pavlovi reflexre épülő kutatása nálam beigazolódott, nem tudtam, de két év múlva viszonylag nyugodtan léptem a hűvös fényű vizsgálószobába. Középkorú, érdektelen nő végezte a vizsgálatot, és a beállítások alatt el is pöttyentette, hogy én vagyok aznap a tizensokadik, és még ebédelni sem volt ideje. Felkerültek a fejemre és az ujjaimra az érzékelők. A nő hideg egykedvűséggel húzta fel a rövid kórházi köntös alját és nyomta a combjaim közé az intimérzékelőt. Aztán bőrpárnák szorultak kétoldalt a fejemre és elindultak a képek a falnyi kivetítőn. Hallottam valahol hátrébb a számítógép egyenletes csipogását, ahogy a jeleket vette. Néha elkaptam egy-egy részletet a gyorsan pergő fotókból, és ez elég volt, hogy felidézze bennem a szobám békéjét vagy az izgalmat, amit magamnak szereztem. A gép továbbra is egyenletesen csipogott és az agyam tele volt hatalmas, ágaskodó farkakkal.

– Még szűz vagy? – kérdezte a nő váratlanul, és a hangjában valódi érdeklődést éreztem.
– Igen – vontam vállat, de nem tudtam ránézni, hogy kilessem az arckifejezését, mert a gép fogva tartott.
– Nem gyakori a te korodban.

Picit megijedtem. Addig meg se fordult a fejemben, hogy erre bárki is rákérdez majd. Igaz,  a vizsgálatról és a regisztrátorok képzéséről semmilyen hiteles információ nem keringett a köztudatban, vagyis bármi lehetett jel és az akármit jelenthetett.

– Az apám nagyon szigorú – vágtam ki magam –, a fiúk félnek tőle.
– Te is félsz tőle?

Gyanakvást éreztem a hangjában, ami ismét csak megijesztett. Még a végén bevádolják az apámat, hogy molesztált engem.

– Nagyon rendes ürge. De nem szereti, ha fiúkkal lógok.

Az előző beszélgetés kizökkentett a begyakorolt gondolatsorból. A következő képet a gép hosszan kitartotta, és ettől kezdtem magam kínosan érezni. A fotón egy fiatal nő állt régiesen bő ruhában, egy csarnok oszlopának támaszkodva ábrándos tekintettel nézett ki a képből. Hátracsúszott szalmakalapját a nyakára feszülő szalag tartotta, feltűzött hajának apró tincsei ingerlően kunkorodtak a halántékán. Légies volt az egész, és minél tovább bámultam, annál jobban magával ragadott. Kedvem lett volna a füle mögé simítani a buta tincseket, és elringatni, hogy elmúljon a szeméből az az ismerős, titokkal terhes szomorúság.

Hallottam, hogy a gép a háttérben veszettül csipogni kezd. Ideges lettem. A szívem összevissza kalapált, miközben a kaller vizslató szemét éreztem magamon. Próbáltam nem gondolni a kedves arcú lányra, de nem sikerült. A regisztrátornő szinte gyengéden kérdezte.

– Tetszik neked ez a lány, ugye?

Ha ezer fogam lett volna, ezerrel haraptam volna a szám szélébe, de még akkor is a torkomig ért volna az érzés, hogy teli torokból üvölteni kéne, hogy: Igen! Tetszik! Gyönyörű!

Nem szóltam. Nem mertem kinyitni a számat. Aztán nagy nehezen kinyögtem:

– Fasza a kalapja.
– Az. De a lány? Szép, nem?

Óvatosan vettem egy nagy levegőt, és közben az apámra koncentráltam. Arra, ahogy akkor láttam, amikor pucéran kilépett a zuhany alól. Szerettem az apámat, a látványtól mégis felfordult a gyomrom.

– Az apám szereti az efféle tyúkokat. Régi filmeket néz. Szerinte a nőknek ilyeneknek kéne lenniük.

Bumm! Valamit telibe találtam, mert a nő felhorkant, és hallottam, ahogy morog, miközben gépfegyverként ropogtak az ujjai alatt a billentyűk.

– Az ilyen szexista barmok miatt olyan rohadt nehéz a nőknek. Legyél ilyen, legyél olyan… Legyél nekik megfelelő. Nélkülünk mehetnének vissza a fára. Sok bunkó faszkalap.
– Igen. Elég régimódi elképzelései vannak – kaptam az alkalmon, hogy helyeseljek.

Vigyorogni kezdtem magamban, és ennél már csak akkor vigyorogtam jobban, amikor pár perc múlva heteroigazolványomat szorongatva kiléptem az ajtón.

– Várj egy picit!

A vigyor lehervadt az arcomról. Visszafordultam. A nő egész közel jött hozzám, épp csak meg nem érintett.

– Fogadni mernék, hogy sokat fogytál az utóbbi időben. Többet kéne enned, többet aludni és társaságba járni. Ideje lenne már, hogy legyen egy komoly kapcsolatod, nem baj, ha apád ellenzi.

Először nem értettem, hogy mire céloz, aztán majdnem hangosan felnevettem.

– Az apám egészen biztosan ellenezné!

A nő sajnálkozva sóhajtott.

– A te életed. Egy és megismételhetetlen. Ne hagyd, hogy beleszóljanak.

Bólogattam, és eldöntöttem, hogy tényleg nem hagyom.

Jöhetett a következő feladat.

Apám kacsintgatása mellett kukába hánytam az összes gusztustalan cuccot a szobámból, majd beadtam a jelentkezésemet az Egészségügyi Szervező Központba. Elsőre felvettek a legkiválóbb teszteredménnyel. A rengeteg tanulás meghozta az eredményét. Egy év múlva képzett buzikaller voltam.

Nyugodt, hidegfejű, részvéttelen. Ez utóbbi nem volt tervbe véve, csak így alakult.

Lehet, hogy tizenhat évesen még úgy gondoltam, majd olyanokkal találkozom, mint amilyen én vagyok, de tizenkilenc évesen már tudtam, hogy soha, semmikor nem mutathatom meg az igazi arcomat. Az út, amit választottam, a hűvös vizsgálószobák és a magányosan, kínlódva átvészelt éjszakák útja volt. Nappal megbízható és pontos, kedves és megnyugtató, míg éjjel az öklömet harapdáltam kínomban, ha eszembe jutott valamelyik lány, aki megfordult a szobámban. Dr. Edward Hoope meghalt, mielőtt idáig jutott volna a kísérleteivel. Őszintén reméltem, hogy a vágyakozás ölte meg.
 

Második lépés 

A fülembe jutott, hogy egy távoli város bekötőútja mellett van egy csehó, ahol a suttogás szerint affélék is megfordulnak. Hosszas tépelődés után végül egy este nekiindultam. Amikor rátaláltam, kicsit csalódottan láttam, hogy a bár nem különbözik azoktól, amelyekben hetero ismerőseimmel találkozgattam néhanapján: gyéren világított, kopottas, semmilyen. De legalább nem éreztem magam feltűnőnek a néhány unottan iszogató vendég között, akik csak egy pillanatra kapták fel a fejüket, amikor beléptem, aztán visszasüllyedtek söröspoharaikhoz. Feltornáztam magam az egyik bárszékre, ahonnan beláttam a csehó hátsó részébe is. Úgy sejtettem, táncolni is szoktak a vendégek, mert a fal mellett újnak látszó zenegép és a plafonról egy lazítónak nevezett szerkezet traverzei meredeztek. Igyekeztem fesztelenül viselkedni, ami nem volt könnyű, mert a csalódottság mellett mégis tele voltam várakozással. Valahogy arra számítottam, hogy otthonosan vagy kifejezetten családiasan fogom érezni magam, de egyelőre szimplán szorongtam. Háromszor töltötte újra a poharamat a csapos, és két óra múlva már annyira zsibbadt a fenekem, hogy éreztem, mennem kellene, amikor lassan szivárogni kezdtek az új vendégek. Főleg nők. Öregek, fiatalok, némelyik olyan öltözékben, hogy ember legyen a talpán, aki megmondta volna a nemét. Akárhogyan is öltöztek, engem már nem tévesztett meg semmi. A karom libabőrös lett az izgalomtól, a gyomrom remegni kezdett, ahogy körülöttem megtelt a csehó a nők illatával és valami megfoghatatlan vibrálással, amit magukkal hoztak. Lehajtott fejjel leskelődtem. Fel se mertem nézni, amikor egyikőjük megállt mellettem, és rendelt egy italt. Nem ment el, miután megkapta a sörét, hanem állt, és biztos voltam benne, hogy engem néz.

– Szervusz, Christina!

Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam a hang felé fordítani a fejem, guvadt szemmel bámultam a söröspoharam aljába.

Megismertem a hangját. Egy pillanat alatt ott volt a fejemben a kedvesen búgó emlék. „Tetszik neked ez a lány, ugye?”

Ő is? Vagy azért van itt, hogy begyűjtse azokat, akik valamilyen módon megmenekültek a megbélyegzéstől? Tudja, hogy ki vagyok, hogy mi a munkám? Tudja, hogy én is közéjük tartozom?

Végül felnéztem.

Most nem volt szürke, semmitmondó. Csinosan fésült, kellemesen sminkelt harmincas nő nézett rám várakozó mosollyal. Kifejezetten csinos volt a fehér köpeny nélkül, a testre simuló mélyvörös ruhában, amely szabadon hagyta a karját és a vállát. Nem viselt melltartót, nem is volt rászorulva. Mivel csak bámultam, kihúzta magát, és nevetve megkérdezte:

– Van kedved táncolni?

Tudtam, hogy számomra a kérdés nem azt jelenti, hogy van-e kedvem a lazító alatt a zene hangulatára rezegve lötyögni vagy éppen izomlázig tombolni. A kérdés az, hogy megteszem-e azt a lépést a sötétből a derengésbe.

Összeszorítottam a számat, és bólintottam. Hagytam, hogy egykori kallerem gyengéden húzzon maga után a parkettre. A lazító fénykörébe érve már mindegy volt, hogy mit akartam vagy mitől féltem korábban, csak a ritmust sugározta belénk a gép, és néha úgy éreztem, kihagy a szívverésem. Nem ő maga volt, aki felkorbácsolta a szenvedélyemet. Nem a látványa, vagy az, ahogy a karját a nyakam köré fonta. Sokkal inkább a kihagyhatatlan lehetőség volt az, amitől nedves lett a bugyim és elfogyott a levegőm a remegő izgalomtól.

– Amikor beléptél, már akkor tudtam, hogy kellesz nekem – suttogta a fülembe, és a lehelete forró volt, mégis borzongatta a nyakamat.
– Tudom, hogy sokat köszönhetek neked – válaszoltam tétován.

Felkuncogott, és közelebb húzta az arcomat, szinte a számba suttogott.

– Először még azt hittem, tévedtem. Majdnem becsaptál. Nagyon ügyes voltál, majdnem átejtettél.

Elpirultam, de nem a dicséret miatt, hanem zavaromban. Már pontosan tudtam, milyen szánalmas próbálkozás volt az enyém. A gépet nem lehet átverni. A képek a tudatalattiból, az álmokból kerülnek elő. Nem előre összeállított képsorokkal, hanem a saját álmainkkal tesznek próbára. A kaller feladata csak annyi, hogy bizonytalanság esetén igyekezzen pontosítani az eredményt. Valójában szégyelltem a korábbi ostobaságomat.

– És te?

Felsóhajtott és a derekam köré kulcsolta a kezét, a csípőjét finoman az enyémhez nyomta.

– Mondjuk úgy, hogy tizennyolc évesen még a kereső korszakomat éltem. Voltak férfiak is az életemben. Valószínűleg éppen átcsúsztam a léc felett.

Nem tudtam mit mondani vagy kérdezni. Ringatóztunk a zenére és hagytam, hogy óvatosan, szinte kérdőn megcsókoljon, aztán hagytam, hogy magával húzzon a vastag függönnyel takart hátsó helyiségek egyikébe, és hagytam, hogy a testem tegye, amihez kedve van.

Ideges voltam utána. Nem hiszem, hogy elégedett lett volna velem, és magam sem tudtam, miért, de valahogy másra számítottam. Az érintése már nem hozott izgalomba, és hiába nyújtott kellemes látványt, ahogy a kanapén elnyúlva a saját formás lábát nézegette, az volt az érzésem, hogy nem hozzám tartozik, hanem a kopottas huzatú kanapéhoz, a sötétre olajozott padlódeszkákhoz, a nyikorgó ajtóhoz és az idegesítően kattogó órához, ami az eltelt időre figyelmeztetett minket.

Amikor kezembe csúsztatta a névjegyét, tudtam, hogy nem fogom felhívni. Pedig hálás voltam neki, hogy elvette a szüzességemet és kínzó vágyakozásomat kézzelfogható formába öntötte. De a szeme megijesztett. A tág pupillák mélyén még mindig ugyanazt a kétségbeesést, magányt és szánalmasan szűkölő szenvedélyt láttam, mintha tükörbe néztem volna. Hinni akartam, hogy van más is a számomra.

Láttam, hogy valamit írt a névjegy hátuljára, de nem olvastam el. Úgy tartottam illőnek, hogy búcsúzóul megcsókoljam, de ahogy kiértem a friss levegőre, a kártyát belepottyantottam a kijárat melletti szemetesedénybe.

Azután percekig csak ültem a kocsiban, és bámultam a koszos szélvédőt meg a sötétséget az üvegen túl. Végül visszamentem és kihalásztam a papírdarabot a sörösdobozok és csikkek közül. Remegett a kezem, miközben megfordítottam. A lelkem mélyén arra vágytam, hogy valami sorsfordító nagy üzenet legyen, de legalább valami nagyon személyes, amit elrakhatok az agyamba az űr helyére, ahol a szeretkezésünk emléke volt.

„Csak az első és az utolsó.” Ennyi állt rajta.
 

Harmadik lépés

Egyre merészebben kezdeményeztem azoknál a nőknél, akiknek a vizsgálati eredménye azt mutatta, hogy fogékonyak lehetnek a közeledésemre. Cserébe kaptak egy heteroigazolványt.  Néhányat én magam vezettem rá, hogy amitől féltek vagy amit rejtegettek, az lényük legszervesebb része. És nincs menekvés, csak hozzám. Ha valamelyik nem engedett, szemrebbenés nélkül küldtem a bélyegzőbe. Már nem fájt a marcangoló vágy. Megtanultam etetni a szörnyet.

Rendszeresen részt vettem a továbbképzéseken, és konferenciákra jártam, ahol a világ minden erejével küzdött, hogy szabályok közé szorítsa lakóit. Akik elsőre nem vállalták a műtétet, azok közül a statisztikák szerint sokan lettek öngyilkosok. Láttam őket néha, ahogy lehajtott fejjel vagy éppen összeszorított szájjal, mereven előrenézve surrantak az emberek között, és a nyakukon ott virított a jel. Alig akadt, aki emberszámba vette volna őket, akkora volt a nyomás, hogy a világ tökéletes legyen.

Éppen egy nemzetközi megbeszélésen ültem, és azon gondolkodtam, hogy kisurranok, mintha mosdóba mennék, azután már nem jövök vissza, hanem megkeresem a bárt, felhajtok egy pohár jó erős konyakot, és megpróbálom megtudni a pultostól, hogy hol van a városban olyan szórakozóhely, amit a normális emberek jobb, ha elkerülnek.

Egy villanásnyi idő volt, ahogy előrehajolt a széksorban és rövid, fényes fekete haja előrehullott. Ez a kép maradt meg bennem. Az ujjai, amelyekkel a füle mögé kanyarította a tincseket, olyan kecsesek voltak, hogy az ugrott be, hogy ha nem lenne regisztrátor, zongoraművész lehetne. Porcelánfehér bőre és kicsi, kunkori orra volt, a szeme hosszan, sötétre satírozva. Ennyit láttam belőle.

Szűk lett körülöttem a világ és alig kaptam levegőt. A szívem kalapált. Hiába figyeltem, nem láttam őt újra. Végül csak ültem magamba roskadva és hagytam, hogy az elkapott pillanat varázsa betöltse a helyet, amit az évek óta tartó magány mart belém. Hagytam, hogy mint a tinta az itatóson, szétáradjon bennem az érzés, hogy akarom őt. Tizenhat éves korom óta mindig tudtam, mit akarok, de most alig mertem megfogalmazni, mire vágyom. Arra a percre gondoltam, amikor az arcán végigsiklik a kezem, és az érzést vágytam, hogy jogom legyen ezt megtenni. A bőrét akartam érezni a bőrömön. Nem csak a kezemben, az egész testemen. Azt akartam, hogy elcsábuljon, és ha elolvadt, beleolvadhassak én is. Arra vágytam, hogy szeresse bennem azt, amit nem mutathatok meg.

Arra eszméltem, hogy valaki türelmetlenül toporog mellettem. Az előadás véget ért, a tömeg a büfé felé áramlott, hogy rozsomák módra felhabzsolja és feltúrja a svédasztal ínyencségeit. Hagytam magam sodródni a tömeggel, miközben minden fekete villanásra odakaptam a szemem. De egyik sem ő volt.

Végül mégis a bárban kötöttem ki, ahol a csapos rutinszerű flörtölésbe kezdett velem, én meg hálásan vigyorogtam, mert ezek az apróságok biztosították, hogy valamivel el ne áruljam magam. Az előírás szerint azokat, akikről az orientációvizsgálat után derült ki valamilyen módon, hogy nem normálisak, a pszichogenetikusok „kiütötték”. Sterilizálás volt ez a lehető legbiztosabb módon. És persze megfélemlítés az olyan lavírozók számára, mint én. A csapos – mint kiderült, Hans és hat körül végez – valami idétlen viccén röhögcséltem éppen, amikor oldalra pillantva megint bevillant a kép: a fekete, arcba hulló haj, ami egy pillanatra eltakarja a sötétre satírozott szemeket. Kiszáradt a szám az izgalomtól, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy a konferenciakitűzőmmel hívogatón integessek.

Elise Hilar, olvastam az azonosítóján, amikor megállt mellettem és én széles mosollyal köszöntöttem.

– Elise, milyen remek, hogy megint összefutottunk! Már éppen kezdtem unni magam, mert Hans – intettem a csapos felé – egyre idétlenebb vicceket mesél.

Elbűvölő volt, ahogy zavartan babrálta a haját és próbálta felidézni, hogy hol találkoztunk korábban.

– Látom, nem emlékszel, nem baj, rég volt – nyújtottam a kezem. – Christina Walk, de szólíts Krisznek, a tavalyi Eugenika-konferencián találkoztunk…

Tudtam, hogy ezt nem tagadhatja, mert a programot évente kétszer rendezték meg, és a részvétel legalább egyszer kötelező.

A keze lágy volt, az ujjai karcsúak, a csuklóján a vékony csontok szinte átütöttek a tejfehér bőrön. Visszamosolygott rám, és kislányosan hosszú combjain idegesen húzogatta a vastag kötött szoknyát, miközben felmászott a magas bárszékre és narancskoktélt rendelt. Beszélgettünk, ittunk és nevetgéltünk. Szidtuk a főnökeinket, a lelkileg megterhelő munkát, a rövid ebédszüneteket, a férfiakat. Ez utóbbiban ő vitte a prímet, és éjfél utánra már ismertem zaklatott szerelmi életének minden részletét. Az összes erőszakos, egoista majmot, akivel viszonya volt vagy akiket viszonzatlanul szeretett. Egyre többször érintettem meg vagy öleltem át vigasztalón, miközben könnyeit visszafojtva mesélt valami pasasról, akinek hiába adott meg mindent. Bizsergető örömmel töltött el, hogy az érintésem elől nem húzódott el.

Gyönyörűnek találtam kívül és belül. Szerettem volna boldoggá tenni. Cinkos összenézésekre vágytam, amit a többiek nem látnak. Közös titkokra, emlékekre, tervekre. Késként szúrt belém a fájdalmas gondolat, hogy ha nincs más lehetőség, akkor a barátja leszek. Borzalmas gondolat volt a szerelmet barátságra cserélni, de rosszabb volt arra gondolni, hogy nem láthatom többé.

Hajnal felé járt, amikor kábára csendesedve otthagytuk a bárt, és meglepődtem, amikor a liftben részegen nevetgélve a nyakamba borult.

– Soha életemben nem beszélgettem még ilyen jól senkivel – kacarászott, mintha valami remek viccet mesélt volna.
– Én sem – sóhajtottam, és átöleltem, hogy rám tudjon támaszkodni, mert nyilvánvalóan rettenetesen berúgott, annyira nem állt a lábán.
– Az anyámra emlékeztetsz – nevetett az arcomba.

Felhorkantam. Sok minden akartam lenni, de az anyja nem szerepelt ezek között.

– Az anyám gyönyörű nő volt. És nagyon okos – vékony ujjával megkopogtatta a homlokomat és narancskoktél-illatúan az arcomba súgott –, pont olyan okos volt, mint te!

Dudorászott, miközben a szobájához támogattam. Párszor leejtette a kulcsot, és bugyborékoló nevetéssel nézte, ahogy végül én nyitottam ki az ajtót. Szinte a hátamon húztam a hálóba. Ő közben a Maybe this time-ot énekelte hangosan és hamisan.

Amikor végre lefektettem az ágyra, a nyakamba csimpaszkodva zokogni kezdett. Fekete könnycsíkok folytak sötétre satírozott szeméből, a szája remegett, és összevissza beszélt, hogy milyen magányos és mennyire nincs senkije. Minden szava fájdalmat okozott.

Nem bírtam magammal. Lehajoltam, és puhán megcsókoltam a száját. Nem tiltakozott. Lecsukta a szemét, és hagyta, hogy újra belevesszek ebbe az alig-csókba. Eltűntek a fájdalmak és a kétségek, és egy varázslatos másodpercig egy lehetséges jövőben léteztem.

A következő pillanatban pokoli fájdalom vágódott belém, miközben Elise teljes erőből ellökött magától. Hörögve szedtem a levegőt, és elképzelni sem tudtam, hogy hol rejtegethette a hosszú, vékony pengéjű kést, ami véresen villogott hadonászó kezében. A hátamon feküdtem és guvadó szemekkel küzdöttem az utolsó levegővételekért. A hasamra ült, és már nem tűnt részegnek, inkább félelmetesen gyönyörűnek. A haja kéken villogott a hálószobai spotok fényében, a szétfolyt festék harci csíkokat rajzolt a szeme köré. Gonoszul nevetve a pulóvere alá húzta a kezem.

– Engem nem versz át! Ezt akartad ugye?

Nem éreztem az ujjaim alatt a mellét. A bőrét sem, hogy meleg-e vagy hideg. Csak a vért éreztem, ami a torkomba folyt, és bugyborékolt minden küzdelmes légvételnél.

– Az anyám is egy olyan volt, mint te! Tudod, mit szenvedtem egész gyerekkoromban? Tudod te, milyen senkivel sem beszélni, egy titokba bezárva élni?

Tehetetlen kezemet fogva a mellét csapkodta és sikítva felzokogott. A kés villant és újra meg újra belém döfte.

– Rohadt leszbikus kurva! Rohadt, rohadt buzi!

Nem kaptam levegőt. Tudtam, hogy ez az utolsó másodperctöredék. Az arcom egyetlen szóvá torzult, de sem erőm, sem levegőm nem volt már, hogy kimondjam, és már nem is számított semmit.

------------------------

Deli Ágnes: Gelem

 

Gelem egy unalmas kisvárosba született. Anyja, aki egyedül nevelte, már-már bigott katolikus volt. Képzeljük csak el, mekkora felbolydulást keltett, amikor ez a magányos, szent életű asszony 47 évesen teherbe esett. És mivel az apa személyét sem nevezte meg soha, a gyülekezet asszonyai folyton férjük vonásait fürkészték a gyermek vonásaiban.

Mivel anyja az élethez és a neveléshez is öregnek érezte magát, Gelem egy kissé elhanyagolt állapotban töltötte el gyermekkorát. A sápadt és visszahúzódó kislány roppant magányát csak élénk fantáziája tette elviselhetővé. Ezek inkább fiús ábrándok voltak, melyekben gyakran szerepeltek a szebbik nem képviselői. A nőkről való fantáziálásai egyre nagyobb örömet szereztek neki. Amikor a szomszéd néni kamasz lányunokája rajta gyakorolta a csókolózást, különös és eufórikus élmény volt számára. Sajnos azonban a második alkalommal Anyja meglátta őket. Nos, addig sem szenvedett hiányt az egyházi programokból, attól fogva anyja buzgalma szinte elviselhetetlenné vált. Úgy gondolta, az imák sulykolása, a papok ráhatása és egyéb egyházi kellékek a továbbiakban megóvják gyermekét az ehhez hasonló rút bűnöktől. Gelem szobáját ezután nem filmdívák képei díszítették, hanem szentképek és keresztek. Az ő gyermeki lelkét megülte ez az erőszakos ráhatás, agyát mintha sötét lepellel borították volna be, életéből eltűntek a színek, vágyálmai is szabadságra mentek. Nyomorúságosan érezte magát, akinek bűnös és szégyellnivaló gondolatai vannak.

Teltek az évek, és iskolái után a helyi kertészetben kötött ki. Önállósága, bimbódzó önbecsülése lassan erőt adtak számára, hogy az egyházhoz fűződő terhes kapcsolatát fokozatosan és maradéktalanul felszámolja.

Jó választás volt számára ez a munka, a növényeket szerette, szinte már intim kapcsolatba került velük. Az egyik gyenge, erőtlen, de nagyon formás gránátalma lett a kedvence.  Odaadó gondozását a következő nyáron rengeteg virággal hálálta meg.

Miután Gelem lelkébe egy igazabb és tisztább megnyugvás költözött, hosszas távollétükből az ábrándjai is visszatértek. Fáit, bokrait ápolgatva gyakran gondolt a szerelemre. Halványan és félénken kezdte azt érezni, hogy egy nap majd kis élete fordulatot vesz, és úton van egy lány, aki belép az életébe. Aki majd felé fordítja az arcát, felé nyújtja a kezét, és csókolja a legforróbb csókokkal. Álmaiban már a lány arca is megjelent, arcának színei, vonalai, szemének átható ragyogása, hajának dússága, illata.

És bizony, ahogy kezdte megszeretni a virágokat, általuk önmagát, Gelem maga is egyre szerethetőbbé vált. Sajátos szépsége, finomsága egyre markánsabb lett. Fanyar humora, szótlansága érdekessé tette. És bármilyen gyötrő és keserves volt a titkával együtt élni, az emberi világ iránti érdeklődését sem veszítette el.

Mivel nagyon szorgalmas munkaerő volt, elfogadták a növényekhez fűződő különös kapcsolatát. Minden nap megsimogatta őket, még a legádázabb tüskékkel felruházottakat is, minden nap beszélt hozzájuk, értette-érezte őket. Megszenvedte, ha rossz helyre kerültek. Ha egy vásárlót rossz embernek talált a legkedvesebb virágait igyekezett a kertészet hátsó részébe, látótávolságon kívülre menekíteni. Látványos fel-alá rohangálásain kollégái jót derültek. Ennek az állapotnak a mélypontja volt az „ominózus eset”. Mialatt szabadságon volt, egy utcájukban lakó házaspár vásárolt néhány látványos növényt, köztük Gelem féltett-imádott gránátalmáját is. Minden nap, amikor a házuknál elment, szomorúan látta, hogy azok a helytelen gondozástól és a szeretetlenségtől egyre sorvadnak. Fájdalma csúcspontjára akkor jutott el, mikor egy forró nap estéjén a gránátalmát elsárgulva, földre hajolva, összeaszalódva találta. Nem tehetett mást, meg kellett mentenie őket. Az éjszaka közepén (szerencsére telihold volt) egy ásó és (a kutya miatt) egy velős csont társaságában belopózott, és kiásta, majd földlabdástul egy talicskába tette őket és lóhalálában elindult a kertészet felé. Szerencsétlenségére azonban az egyik kereszteződésben a város rendőre toppant elé, aki rákérdezett, hogy mit szállít ilyen késői órán. Gelem- mivel nagy bajában más nem jutott eszébe- azt mondta, hogy annyi halat fogott a város széli tóban, hogy egy talicska kell hozzá, hogy hazavigye. Jóemberünk kíváncsi lett, hirtelen felrántotta a ponyvát és úgy tűnt, abban valóban halak ficánkolnak. A rendőr elismerően nyugtázta a tényt, és tántorogva tovább indult. Gelem döbbenten állt egy darabig, majd ő is megleste a talicska tartalmát, ahol halaknak nyoma sem volt, csak a növényeinek. Ő nem talált rá magyarázatot, de elkönyvelte, hogy ezt a kis csodát megérdemelte. Mi azért jó, ha tudjuk, hogy előtte mindketten fogyasztottak a helyi kocsmáros híres-hírhedt pálinkájából. Gelem, hogy bátorságot gyűjtsön, a rendőr pedig napi rutinból.

Nos, kár lenne időt pazarolni rá, hogyan derült ki, hogy a lopást ő követte el. Rendőrségi ügy lett belőle, a kárt pedig meg kellett térítenie.

Gelem kaján örömet és büszkeséget érzett. Mintha friss vér áramlott volna szét a testében, ami feltöltötte bátorsággal és szabadsággal. A gránátalmát felgyógyította, és álmai is felsőbb szintre léptek. A lány az álmaiból, egy napfényes, ragyogó délelőttön belép a kertészet kapuján, Gelemre néz, mosolya a legédesebb mosoly a világon, hozzálép és mély, lágy hangon megszólal….

Anyját azonban mélyen lesújtotta lánya lopási vétke, képtelen volt túltenni magát az eseten. Családjában soha senki nem került még összetűzésbe a törvénnyel. De a legrosszabb még hátravolt, mert mikor Gelemet megkérdezte, hogy miért tette, ő azt felelte azért, mert a nőket szereti. És mivel eddig úgy hitte, a nőket nem szeretheti, ezért szereti a növényeit, és nem hagyja őket szenvedni. Maga is meglepődött bátorságán, de ahogy kitörtek belőle a szavak, úgy lett a lelke is egyre könnyebb. Kimondta végre, megvallotta hát.

Anyját azonban annyira sokkolta hallani azt, amitől mindig félt, hogy ájultan esett össze. Gondolatait sűrű, bonthatatlan hálók fonták körül. Hónapok teltek mély elfordulásban, hallgatásban, vádakban, könnyekben, bénító félelemben. Élete második ájulására, és egy kis égi segítségre volt szüksége ahhoz, hogy ebből az állapotból kikerüljön.

Egy verőfényes májusi reggelen, amikor el akarta érni a Bibliát, amit Gelem a legmagasabb polcra száműzött, leesett a sámliról. Állapotában Szűz Mária jelent meg neki az ő mennyei tisztaságában, és kedves, de megrovó hangon azt mondta neki, ha a gyermekét tiszta szívéből szereti, akkor el kell fogadnia őt teljes valójában. Azt is, ha a nőket szereti.

Mikor a Mama észhez tért, eksztatikus állapotban rohant a kertészetbe, hogy lányát a szívére ölelje. Mielőtt odaért volna, egy nő lépett be a kertészet kapuján, körülnézett és Gelem felé indult. Mikor Gelem megpillantotta, földbe gyökerezett a lába. A nő rámosolygott a világ legédesebb mosolyával és mély, lágy hangon kért egy gránátalmát…

------------------------

Bodnár Noémi: Ólomlelkek

 

I.

Amikor már hetek óta gyötörtek a szűnni nem akaró rémálmok, az iszonyú hallucinációk, elhatároztam, hogy keresek egy szakembert. Emlékeim szerint kellemes őszi reggel volt, egészen idilli, ahogy a szűrt fény táncolt a padlón. Iszonyúan fájt a fejem, feszült voltam és kialvatlan. A szokásos méregerős kávé után nagy nehezen rászántam magam, és tárcsáztam a csupán hírből ismert nő számát. Hosszan csengett, majd egy nagyon nyugodt hang szólt bele. Időpontot kértem. Hányingerem volt, ülve is szédültem. Magam elé bámultam, elmosódtak a szemem előtt a terítő csíkjai. Összerezzentem Alexa hangjára.

- Na, mi van, dokihoz mész? Komolyan ennyire nagy gáz van?
- Ne kezdjük ezt újra, kérlek… Nem bírom tovább, hetek óta nem alszom, alig bírok enni, képtelen vagyok bármire, érted?
- De majd túl leszel rajta, figyelj, ez nem a világvége…
- Fogalmad sincs róla, mit érzek! Ahelyett, hogy kioktatsz, elgondolkozhatnál egy kicsit. De tudod mit? Inkább ne szólj bele, ez az én dolgom, az én életem. Ez az én ügyem…
- Azt hittem, ez a kettőnk ügye…

Egy keddi napra kaptam időpontot. Csípős őszi szél fújt, szorosan a nyakam köré tekertem a sálat. Furcsa környéken jártam. Nemigen értettem miért rendel ilyen kihalt környéken egy pszichológus, de nem is számított. Mielőtt becsengettem, megnéztem az arcomat a tükörben, amit általában magamnál tartok. A szemem alatti sötét karikákat nem tudta elfedni az alapozó… Fiatalos, karakteres arcú nő nyitott ajtót, miután bemutatkoztunk egymásnak behívott, és hellyel kínált az egyik szobában. Töltött egy pohár vizet. Valahogy ismerősnek tűnt az arca. Soha nem jártam még pszichológusnál, pláne nem magánrendelésen, tulajdonképpen nem tudtam, mit gondoljak a helyzetről. Furcsálltam, hogy nem egy rendelőbe kell mennem, de nem akartam erről senkinek beszélni, Alexával pedig már szóba sem akartam állni.

Körülnéztem. A szoba világoszöld falai megnyugtattak, kellemes hely volt, de azért kicsit ideges voltam, nagyon idegen volt tőlem ez a helyzet, feszengtem a fehér fotelban. Nagyjából szemben, a másik fotelban ült a nő. Megvárta, amíg szétnéztem, csak aztán kezdtünk beszélgetni. Kedves volt, de kimért, nem tudtam feloldódni, a beszélgetés végére sem. Nem voltam benne egészen biztos, hogy folytatni akarom a konzultációkat, de úgy gondoltam, talán ezt csak az első alkalommal járó természetes izgalom miatt érzem. Ahogy letelt a másfél óra, újabb időpontot egyeztettünk, a doktornő kikísért, én pedig hazaindultam az őszi hidegben. Úgy éreztem, hogy figyelnek, kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Gyorsítottam a lépteimen, alig vártam, hogy hazaérjek.

A lakásban sötétség fogadott, és egy cetli a konyhaasztalon: „Gondolkozz el, hogy érdemes-e folytatni.” Dühös lettem. Amúgy is nyomorultul éreztem magamat, de azt hittem, már nem lehet rosszabb. Kimerülten zuhantam az ágyba, fel sem hívtam Alexát, hogy jöjjön haza. Sokat veszekedtünk akkoriban, de azért átkozottul hiányzott. Gyűlöltem elaludni, mert szinte biztos voltam benne, hogy visszatérnek a rémálmaim. Szinte elviselhetetlen volt a csend… 

Folyik belőlem a vér. Tudom, hogy valami nagy baj van, de minden olyan gyorsan történik, oxigénmaszkot kapok, betakarnak valami fehér lepedővel, fölém hajolnak, mindenki maszkban, nem értem, mit mondanak, iszonyú fájdalmat érzek. A hideg fémek csengését hallom, a levegőben vibrál a feszültség. Mintha kitéptek volna belőlem egy darabot, sírni sem bírok, annyira fáj. Nem tudok mozdulni, lélegezni sem, mintha odaszíjaztak volna az ágyhoz. Ez rosszabb, mint a halál…

Az óra könyörtelen csörgése riasztott fel. Hálás voltam a régi vekkernek, hogy újra kirántott a borzalomból. Egy pillanatra mintha valami fehér derengést láttam volna, de elillant azonnal. Arra gondoltam, hogy talán pszichiáternél lenne a helyem, mert biztos, hogy kezdek megbolondulni. Már a lakásban sem éreztem biztonságban magamat, és egyre jobban nyugtalanított, hogy folyamatosan úgy éreztem, valaki figyel. Folytattam a beszélgetéseket a pszichológussal, de nem használt, képtelen voltam beszélni neki a valódi fájdalmaimról. Volt a személyében valami nyugtalanító, a tekintetében valami furcsa vibrálás, emlékeztetett a középkori boszorkányokra. Próbált segíteni, de úgy éreztem magam nála, mint az egyetemen, a rosszemlékű vizsgák közben. Mintha vallatott volna. Mindig ugyanúgy zajlottak a beszélgetések, csengetés, ajtónyitás, betessékelés, pohár víz, hogyérzimagát, köszönömmegvagyok…

A negyedik alkalom után hazafelé tartottam. Erősem émelyegtem, de ez is tartott már néhány hete. Már sötét volt, nem akartam kerülő úton menni, de az erdőn sem akartam keresztülvágni. Mégis az utóbbi mellett döntöttem, nagyon fáztam, nem láttam tisztán a fejfájástól. Lépéseket hallottam, de nem láttam senkit. A hatalmas tölgyeket tépte a szél, mintha sírtak volna. Futni akartam, de azt éreztem, összeesek. Senki nem volt a közelemben, de olyan volt, mintha körbeálltak volna. Szédültem. A vállamon egy érintést éreztem, és valahonnan egy gyerek hangját hallottam: „vigyázz”. Éreztem, ahogy kiszökik a lábaimból az erő, minden elsötétült. 

Amikor kinyitottam a szemem, Alexa kétségbeesett arcát láttam. Az erdőben voltunk, a fejem az ölében. A sötétség csendjét csak a baglyok huhogása törte meg. Egy szót sem szóltunk, csak átöleltük egymást, azt hiszem, mindketten túl büszkék voltunk egy bocsánatkéréshez.

- Mi történt? Nagyon ijesztően viselkedtél.
- Komolyan? Hogy őszinte legyek… fogalmam sincs. Azt hiszem, muszáj orvoshoz mennem, nem érzem túl jól magam mostanában. Szerencse, hogy erre jártál… Köszi.
- Hiányoztál… Gondoltam, hazamegyek.
- Hát, igen. Hülye helyzet, de hagyjuk. Mi történt velem?
- Nem tudom. Amikor megláttalak, csak álltál egy helyben, hiába beszéltem hozzád, nem figyeltél, azt hittem, azért, mert haragszol, aztán átkaroltalak, akkor pedig összeestél, nagyon ijesztő volt.
- Á, szóval te karoltál át…
- Miért, mit gondoltál?
- Semmi… semmi, csak, mintha. Minthogyha… Á, orvoshoz kell mennem.
- Figyelj, ne haragudj, hogy ezt mondom, de szerintem valami nincs rendben a pszichológusoddal. Semmit nem lehet róla tudni, és ráadásul a többi pszichológus sem ismeri, beszéltem néhánnyal, tudod, anyámnak sok ismerőse van… Szóval, ha úgy érzed szükséged van erre, szerintem keress valaki mást, és hidd el, nem azért mondom, mert rosszat akarok neked.
- Igen… azt hiszem, igazad van. Én is érzem, hogy valami nincs rendben vele… Holnap felhívom, hogy nem megyek hozzá többet.

Másnap telefonáltam, nem nagyon örült a hívásnak, ragaszkodott egy utolsó konzultációhoz. Alexa próbált meggyőzni, hogy ne menjek oda újra, de úgy gondoltam, ha ezzel lezárhatom ezt az egész ügyet, akkor nem bánom. Nagyon gyenge voltam már, sokszor hánytam, a szorongásom is nőtt, a rémálmok sem szűntek meg.

Elég feszült voltam az utolsó látogatás előtt. Leültem a fehér fotelba, és vártam. Nem tudtam, mit kellene mondanom, én már csak szabadulni akartam.

- Nézze, köszönök mindent, de már jól érzem magam.
- Ó, azt nem hinném.

Megijedtem. A doktornő egy kést tartott a kezében. Irtóztam a vágóeszközöktől, megbántam, hogy nem hagytam, hogy Alexa elkísérjen.

- Látja, hogy retteg, miközben ez csak egy egyszerű konyhakés. Maga is ilyennel szeleteli fel a zöldséget a tökéletes vasárnapi húslevesbe… Tudja, ez egy jó minőségű kés. Tényleg pengeéles.

Másodpercekkel később a nyakamon éreztem a penge hidegét. Ömlöttek a könnyeim, eluralkodott rajtam a halálfélelem, nem mertem mozdulni…

II.

Amíg a kést a torkomhoz szorította, folyamatosan beszélt, de nem értettem a szavait, nem mondott összefüggő mondatokat. A kétségbeesés mellett feléledt bennem az iszonyatosan erős életösztön. Tudtam, hogy ki kell találnom valamit. Hihetetlenül erősen szorított, szinte képtelenségnek tűnt, hogy egy nőben ekkora erő lakozzon. Fogalmam sem volt, honnan származik ez az iszonyatos düh, de nem tűnt kimondottan eviláginak. A nő egyre érthetetlenebbül beszélt, a hangja eltorzult. Elvette a torkomtól a kést, elém lépett. Az arca is torz vigyorba rándult, sosem gondoltam, hogy ez megtörténhet velem.

A tükörben a saját falfehér arcomat láttam, és mintha elsuhant volna mögöttem egy fehér árny, amit már többször láttam. Bámultam a tükörképemet. Lassan felderengett mögöttem anyám arca. Erő sugárzott a tekintetéből, tudtam, üzenni akar valamit. Olyan feltűnően bámultam egy pontra, hogy kizökkent a nő a sátáni monológból, és azonnal a tükör felé fordult. Abban a pillanatban egy hatalmas kő repült be a nyitott ablakon, és a nő fejét találta el. Azonnal összeesett, én pedig remegő kezekkel tárcsáztam Alexa számát.

Nem tudtam kijutni a kulcsra zárt ajtón. Ahogy ott álltam, újra elfogott a félelem. Alexa megígérte, hogy sietni fog, de nem tudtam, a nő mikor tér magához. Mintha megállt volna az idő. Odakintről a rozsdás játszótéri hinták nyikorgása hallatszott, a szél mozgatta a függönyt. A lámpa égője kihunyni készült, éppen csak pislákolt. Újra suttogást hallottam, nem mertem megmozdulni. Ismét a tükörbe néztem, de már nem láttam anyámat. A fehér derengés újra megjelent, és elindult felém. Ahogy közeledett, megértettem ki az… Mindent megértettem. Elszédültem, kezdett megint elsötétülni minden.

Lentről mentőautó és rendőrség szirénáját hallottam, a nő eszméletlenül feküdt. Néhány perc múlva ránk törték az ajtót, Alexa aggódva ölelt át, mindenáron meg akart róla győződni, hogy nincs semmi baj. Úgy dédelgetett, mint egy kisbabát, és szégyellősen megcsókolt. Pirulva vettem észre, hogy az egyik fiatal rendőr egészen meghatva figyel minket…
 

III.

A kórházban mindent megbeszéltünk. A bűbájos orvos, Alexa, meg én. A doktor leült az ágyam szélére, és mindent elmagyarázott. A vitaminjaimba ólmot kevertek, ez okozta a vetélést. Az ólomport folyamatosan kaptam, kis adagban (a ’pohárvízben’), az orvos szerint szerencsém van, hogy élek. Ez okozta a hányingert, és nagy valószínűséggel a képzelgéseket is. A rendőröknek mindent elmeséltem. Miután elmesélte ezt a doktor, kettesben hagyott Alexával.

- Jól vagy?
- Persze. Másodszor mented meg az életemet. Ne haragudj, hogy elviselhetetlen voltam az utóbbi időben. Miután elvesztettük a picit, annyira rosszul voltam, sajnálom, hogy nem beszéltük ezt meg korábban.
- Figyelj, bocsi, hogy megkérdezem, de hogy vesztette el az eszméletét az az őrült?
- Hát… Figyelj, én nem tudom. Azt hiszem, hogy tényleg nem voltam magamnál. A tükörben… anyát láttam. De komolyan! Aztán berepült egy kő az ablakon, azt hiszem egy gyerek dobhatta be véletlenül, és tökéletes célzás volt. De… láttam még valamit. Láttam… jaj, Alexa. Láttam a kislányunkat. Vigyázott rám. Tudom, furcsán hangzik. Biztos a méreg…

Alexa mosolygott. Nem is volt kérdés, hogy amint lehet, gyermeket szeretnénk. Nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy babát várok. Iszonyúan fájt a vetélés, testileg-lelkileg. Annyira vágytam már arra, hogy anya legyek.

Nem sokkal később belépett a kórterembe a fiatal rendőr. Kedvesen mosolygott, és mosolyogtam én is. Kicsit zavarban volt.

- Jól van?
- Igen, köszönök mindent! Azt hiszem, egy életre elég volt a borzongásból.
- Nos… Be kell valljam, nekem is. Nem is értem… De… Nézze, a főnököm beszélni szeretne magával…
- Valami baj van?
- Hát… baj, az nincs… Ne féljen, de el fog csodálkozni… Nem is értem…

Tétova léptekkel ment az ajtóig, és intett a felettesének.

- Jó napot. Nos, tudom, még össze van zavarodva, de ismertetné velem a történteket?

Mindent elmeséltem, kivéve persze az ésszerűtlen részeket. A rendőr a homlokát ráncolta.

- Nézze… tudom, különös kérdés, de biztos benne, hogy ez a helyes cím, amelyet megadott?
- Igen, igen biztos vagyok benne. De miért?
- Tudom, furcsa ezt hallania, de az a környék teljesen kihalt. Tudja, évtizedekkel ezelőtt brutális gyilkosságok történtek arrafelé, fiatal nők haltak meg. Az áldozatok halálának okát nem mindig tudták megállapítani, az orvosok tanácstalanok voltak, igyekeztek eltussolni az ügyet. Az emberek félni kezdtek, elköltöztek onnan. Az ügy lezáratlan maradt, soha nem tudtuk elkapni a gyilkost. Annyit tudtunk róla kideríteni, hogy bizonyára egy nő, de olyan volt, mint egy kísértet. Nem hagyott nyomokat, nem követett el hibákat. Pokoli egy nőszemély lehetett, az emberek rettegtek tőle. Lakott arrafelé egy kisgyerekes család. A kislányuk egy igazi vadóc volt, mindig kavicsokkal dobálta be az ablakokat, és szakadt baseball-sapkát hordott és volt egy kis ólomfigurája, valami tengerész. Azt mindig magánál tartotta. Állítólag vagány kislány volt, majd egy este nem ment haza a játszótérről. Ekkor telt be igazán a pohár, rövid időn belül olyan lett az a városrész, mint egy kihalt temető. A mai napig megborzong, aki arra jár, tudja, tipikus felelsz vagy mersz helyszín. De… Hölgyem… nos… azon a címen nem lakik senki.
- De… de hisz…

A fiatal rendőrre néztem, zavarában nem tudott semmit mondani.

- Átkutattuk az említett lakást, de teljesen üres. Egyetlen követ találtunk az egyik szobában, de ezen kívül semmit. Lehetséges, hogy végig képzelődött?

Mit mondhattam volna? A fiatal rendőrre mosolyogtam, majd a főnökére. Megpróbáltam elfogadni, hogy nincsen mindenre magyarázat. Tudtam, a megpróbáltatásaimnak vége. Alexával visszataláltunk egymáshoz, és ez mindennél fontosabb volt. Egy pillanatra újra láttam a fehér alakot a kórterem sarkában. Egyetlen másodpercig csak. Megnyugodtam. Mosolyogva néztem a nyomozó szemébe.

- Lehetséges… Tudja… minden lehetséges.
 

Epilógus

Hideg téli este volt, egy gyönyörű kisfiú aludt a babaágyban. A kandalló tüze kellemes meleget adott, a karácsonyfa még az udvaron állt, nem akartuk túl korán feldíszíteni. A gyermekkori emlék, a kis ólomkatona ott álldogált a kandallótól nem messze. Minden olyan tökéletes volt, a mézeskalácsok puhán illatoztak a konyhában. Lefeküdni készülődtünk, mikor csengettek az ajtón. Kicsit morcosan, nyitottam ki, hiszen már elég későre járt, de örültem, hisz a rokonok, barátok váratlan látogatása mindig szívet melengető, kiváltképp az ünnepek idején.

Egy nő állt az ajtóban.
Volt a személyében valami nyugtalanító.
A tekintetében valami furcsa vibrálás.
Emlékeztetett a középkori boszorkányokra.
Teljes erőből becsaptam az ajtót.
Iszonyatos rettegés fogott el.
Nem
tudom,
mit
tegyek…