Adrienne Rich: A bennünk lévő leszbikus

Az alábbiakban Adrienne Rich (1929-2012) amerikai leszbikus, feminista költő, esszéíró 1976-os előadását közöljük, amely egyik emblematikus, sokat hivatkozott (és vitatott) szövegévé vált. Rich versei és egy másik esszéje (Ha mi holtak feltámadunk) olvasható a Szembeszél és az Előhívott önarcképek c. Labrisz-könyvekben.


1929-ben születtem. Ebben az évben írta le Virginia Woolf, hogy szükség volna egy olyan irodalomra, amely „fáklyát gyújt abban a hatalmas üregben, melyben még nem járt senki sem”1 – a nők közötti kapcsolat birodalmában.
    Minden, amit megnevezetlenül hagytak, amit nem ábrázoltak képekben, minden, amit kihagytak az életrajzokból, cenzúráztak a levelezésekből, minden, amit valahogy másképpen neveztek meg, amit nehezen hozzáférhetővé tettek, minden, amit eltemetett az emlékezet, mert az alkalmatlan vagy hazug nyelvben összeomlott a jelentés – mindez nem egyszerűen kimondatlan, de kimondhatatlan lesz.
    Két nő, egy fehér és egy fekete volt az első két ember, akiket szerettem, és akikről tudtam, hogy szeretnek. Ők ketten énekelték nekem az első dalokat, mesélték az első történeteket, általuk találkoztam először a gyengédséggel, a szenvedéllyel, s végül az elutasítással. Idővel mindketten kiszolgáltattak apám ítéletének és hatalmának, a fehér férfi kultúrájának. A fehér és a fekete nő iránti szerelmemet elhomályosította a harag, a megvetés és a bűntudat. Nem tudtam, melyikük sértett meg; összeolvadtak artikulálatlan dühömben. Nem tudtam, hogy egyiküknek sem volt választása. Azt sem tudtam, hogy ami velünk és közöttünk történt, fontos volt. Kimondhatatlan volt.
    Apám könyvtárát hatalma forrásának és alapzatának éreztem. Igazam volt. A polcon ott volt Plutarkhosz és Havelock Ellis, Ovidius és Spinoza, Swinburne és Emerson. Ebben a könyvtárban kezdtem hinni abban – gyermeki hit volt, de egyben költői is –, hogy a nyelv, az írás, azok a nyomtatott oldalak megtaníthatnak az életre, elmondhatják, mi lehetséges. De a nő-nő kapcsolatok témáját illetően, Emily Dickinson szavaival élve: „Klasszikusaim elfedték arcukat.” (És a legtöbb irodalomórán, könyvtárban, sillabuszban, tantervben máig olyan klasszikusokat adnak a fiatal nők kezébe, amelyek nemcsak azt fedik el, ami esetleg megtörténhetett, de azt is, ami mindvégig megtörtént.)
     Egy átütő esszében Bertha Harris regényíró a leszbikusokat körülvevő csendről ír:

„A leszbikusnak, irodalom híján, nincs élete sem. A leszbikus olykor a pornográfia, olykor a félelem jele, olykor egy érzelgős gesztus […], a semmiben lebeg […] anélkül, hogy kötődne a földhöz, ahonnan növekedni lehet.”2

Harris esszéjében láttam viszont először saját kutatásaimat, melyeket az irodalom segítségével folytattam a múltban, egy pislákoló, gyakran egészen rejtett valóság után, amely nők könyveiben villant fel. Ez a valóság közel sem volt olyan egyszerű és könnyen lesöpörhető, mint az, hogy két nő lefekszik egymással. Ez a valóság arról szólt, hogy önmagunkra vágyunk; mindenekelőtt hogy önmagunkat választjuk; a nők közötti elemi intenzitásról is szólt, melyet a világ lényegében leegyszerűsített, kifigurázott vagy gonoszsággal ruházott fel.
    Még mielőtt biztosan tudtam volna, hogy leszbikus vagyok, a bennem lévő leszbikus volt az, aki meg akarta ragadni ezt a megfoghatatlan érzést. És azt hiszem, hogy minden nőben a leszbikus az, akit magával ragad a női energia, aki vonzódik az erős nőkhöz, aki olyan irodalmat keres, amely kifejezi ezt az energiát és erőt. A bennünk lévő leszbikus ösztönöz arra, hogy eredeti módon átérezzük és megjelenítsük, megragadjuk a két nő közötti teljes kapcsolódást. A bennünk lévő leszbikus az, aki alkot, míg a szintén bennünk lévő kötelességtudó lány csak az apák bértollnoka.
    Inkább a bennem lévő leszbikus volt az, mint a szabadelvű polgár vagy akár a feminista, aki nyomába eredt az első fekete nő emlékének, akit szerettem, mielőtt még megtanították volna nekem, mit jelent fehérnek lenni, mielőtt még arra kényszerítettek minket, hogy eláruljuk egymást. Fekete és fehér nők közti kapcsolattal – kölcsönös tudással, félelemmel, bűntudattal, féltékenységgel, haraggal, vággyal – akkor még nem találkoztam könyvekben, kivéve talán Alice Walker Meridiánját és néhány Audre Lorde verset. Egyáltalán nem találtam fekete nőket az irodalomban, csak a fehér emberek vagy a fekete férfiak róluk alkotott fantáziaképeit. De most már néhány nőíró bemerészkedik a „kimondhatatlannak” abba a bizonyos üregébe, és nem hallgatja el, amit ott talált.
   Továbbra is hiszek az irodalom erejében, ahogy az irodalom társadalmi hatásában is. Jó okkal maradtak láthatatlanok azok a tapasztalatok, amelyeket a fekete nők nőként, a fehér és fekete nők a patriarchális dráma szembenálló szereplőiként, vagy a fekete és fehér nők leszbikusként élnek át. Rejtett, mégis mindenütt jelenvaló életünk valamilyen célt szolgált a rejtve maradással: nemcsak a fehér, patriarchális világban, de a fekete és a feminista közösségeken belül is; nem vettek róla tudomást sem a fekete férfikritikusok, kutatók és szerkesztők, sem az olyan intézmények, mint például a Feminist Press. Mind a feketékkel, mind a nőkkel foglalkozó tudományok vonakodtak felvállalni ezeknek a tapasztalatoknak a lényegét, s ezzel épp azt a csöndet erősítették, amellyel szemben fel kellett volna lépniük. De épp ezek a félresöpört témák, beszélgetések, tények jeleznek nekünk írásblokk, puszta retorika, hisztéria, álmatlanság és torokszorítás formájában.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Amikor befejeztem a beszédet, azonnal reagáltak arra az állításomra, hogy „A bennünk lévő leszbikus az, aki alkot, míg a bennünk lévő kötelességtudó lány csak az apák bértollnoka”. Az ezt követő beszélgetés során világossá vált, hogy a különböző nők különféle módon értették ezt a mondatot. Egyesek kijelentették, hogy őket biszexualitásuk teszi alkotóvá, nem pedig „női oldaluk”, másokat a feketék küzdelme iránti elköteleződésük; megint mások azt mondták, hogy (fiú)gyermekük iránti szeretetük éppúgy alkotóvá teszi őket, mint a nők iránt érzett szeretetük. Az egyik leszbikus közölte, hogy ha „a bennünk lévő leszbikus” jelképes kifejezéssé válik, akkor ő, akit elnyomtak azért, mert a nők iránti szerelmét testileg is kifejezte, más elnevezést szeretne használni magára. Más nők úgy értették, arról beszéltem, hogy minden alkotás egyszerűen szexuális alapú (lásd Freud), és hogy a nők csak más nőkkel átélt erotikus tapasztalatukból tudnak alkotni. Természetesen én valami jóval összetettebb dolgot akartam mondani.
    Azt hiszem, beszédem előkészítésekor nem vettem figyelembe a leszbikus szóban rejlő erős töltetet és azt, hogy a szó könnyedén több jelentésre bomlik, a „férfigyűlölőtől” és a „perverztől” az olyan képzetekig, amelyeket én próbáltam megidézni: a nő, aki önmagát választja, a nők közötti tiltott „elemi intenzitás” és az a nő is, aki megtagadja az engedelmességet, aki nemet mondott az apáknak. Valószínűleg az időkeretek miatt túlságosan leegyszerűsítettem, ennélfogva elmostam a kérdést. Ez az élmény minden addiginál erősebben tudatosította bennem azt, hogy a leszbikus szónak még a leszbikusok számára is milyen sok mellékzöngéje van. Van, aki mindenestül eltörölné. Mások átalakítanák, megint mások mohón követelik és használják, miután évekig képtelenek voltak kiejteni a szájukon. A feministákba azt a félelmet ültették, hogy „lejáratják magukat”, ha leszbikusként tekintenek rájuk; a leszbikusok egy része visszavonult, vagy olyan nem-feminista enklávékba (például a „melegmozgalomba”) kényszerült, amelyek elutasítják és becsmérlik a „heteró” nőket.
    A leszbikus/feminista a nyelvi és kapcsolati megkülönböztetések összetett és kihívásokat rejtő terepén mozog. Az egyik ránk váró feladat, hogy megpróbáljuk feltérképezni ezeket a megkülönböztető jegyeket (és a velük együttjáró női tapasztalatokat). A „szeparatizmus” szó jelentése és jelentősége jó példa erre. Annak ellenére, hogy a leszbikusok/feministák elkezdték megalkotni a szeparatizmus fogalmának filozófiai és etikai elemzését3, a szót magát mások gyakran felületesen és pejoratív módon használják, azt a benyomást keltve, hogy politikai mozgalmunk és önmeghatározásaink elsősorban gyűlöletből és elutasításból fakadnak.
    A megnevezés és meghatározás folyamata számunkra nem intellektuális játék, hanem tapasztalataink megragadása és a cselekvés kulcsa. Ki kell állnunk a leszbikus szó mellett, mert ha lemondunk róla, akkor a saját létezésünket körülvevő csenddel és hazugsággal játszunk össze; ami nem más, mint a rejtőzködés játszmája, a kimondhatatlan létrehozása.

Borgos Anna fordítása4
 

Eredeti megjelenés: Adrienne Rich: „It Is the Lesbian in Us…” (1976) In: Rich: On Lies, Secrets, and Silence. Selected Prose 1966-1978. Norton, New York, London, 1979. 199-202. Az írást először 1976. december 28-án olvasta fel a szerző a Modern Language Association estjén, melyet a Women’s Commission és a Gay Caucus szponzorált. A panel célja az volt, hogy tanárok és tudósok szélesebb közönsége előtt felvesse a rasszizmus és a homofóbia kérdését az irodalomoktatásban, amivel a Women’s Commission mint csoport már több mint egy éve küzdött. A többi beszélgetőtárs June Jordan, Audre Lorde és Honor Moore volt.

[1] Lásd: Virginia Woolf: Saját szoba. Ford. Bécsy Ágnes. Európa Kiadó, Budapest, 1986. 119. old. [A fordító megjegyzése.]

[2] Idézet „A szörnyűség megtisztítása. A leszbikus mint irodalom” című kiadatlan előadásból, amely az MLA „A homoszexuális az irodalomban” című fórumán hangzott el 1974-ben. E témák további vizsgálatához lásd Harris „Megjegyzések a leszbikus irodalom természetének meghatározásához” című cikkét (in Heresis: A Feminist Publication on Art and Politics, Vol. 1, no. 3., 1977).

[3] Lásd Mary Daly: Gyn/Ecology: The Metaphysics of Radical Feminism. Beacon, Boston, 1978. 380-384; Marilyn Frye: Some Thoughts on Separatism and Power. Sinister Wisdom, 6, Summer, 1978.

[4] Köszönet Cserháti Évának a 2017-es feminista fordítóműhely keretében a szövegen folytatott közös munkáért és a rengeteg javaslatért.


Adományozás

Programnaptár

Naptár


altszoveg