Bíró Kriszta megnyitója a 7. LIFT-fesztiválon
2012. október 11-én a Cirko-Gejzír moziban.
http://www.youtube.com/watch?
C.-nek, ki édesebb, mint lépben a méz,
B. küldi minden szerelmét, mi adható.
Ó, édes egyetlenem,
Miért késlekedsz oly soká távoli földeken?
Miért akarod, hogy elpusztuljak, egyetlened,
Ki, tudod, egész testével-lelkével szeret,
S ki, mint éhes kismadár,
Minden órán, minden percben érted sóhajt?
Mióta csak tőled elszakadtam,
Mást hallani és látni nem akarok;
Mint a gerle, ki párját elvesztette,
S örökre gyászolja őt a kopár ágon,
Úgy sírok én is vég nélkül,
Míg ismét hű szerelmed élvezhetem.
Körülnézek, s nem találok szeretőt,
Senkit, ki szavával megvigasztalna.
Boldogan emlékszem vissza
Édes beszédedre és arcodra,
Majd szörnyű fájdalom gyűr le,
Mert hasonlót hozzájuk nem találok.
Mihez is hasonlíthatnám szerelmemet?
Édesebb, mint lépben a méz,
Hozzá képest ezüst és arany ragyogása mit sem ér.
Mi mást mondhatnék? Benned van minden kedvesség és érték.
Így szellemem nélküled mindig elhervad.
Kétszínűség mérge nincs benned;
Édesebb vagy, mint tej és méz.
Ezerekből vagy egyetlen;
Jobban szeretlek mindenki másnál;
Szerelmem s vágyam irántad ég;
Te frissíted fel lelkemet.
Nélküled számomra
Nincs öröm.
Minden, mi veled örömteli volt,
Most nélküled komor és sivár.
Ezért lelkemre mondom,
Ha életemet kellene áldoznom érted, nem haboznék,
Mert te vagy az egyetlen nő, kit szívem választott.
Így azon imádkozom,
Hogy ne ragadjon el a keserű halál,
Mielőtt vágyott, drága látványod még egyszer élvezném.
Isten áldjon.
Vedd minden hitem s szerelmem;
Fogadd, mit írtam s küldtem neked,
S örök hűségemet.
(Béres-Deák Rita fordítása)
Jó estét kívánok, Hölgyeim és Uraim!
Ezt a verslevelet, vagy levélverset a tizenkettedik században írta egy nő. Nőnek.
A szerelem nem nem kérdése. Hanem igené.
Nagyanyám, aki még a legtágabban értelmezhető keretek szerint sem volt értelmiségi a négy polgárijával, úgy a nyugdíjkorhatár körül találkozott leszbikussal, életében először. Nem volt egy gyűlölködő fajta, sőt, így aztán a munkatársnő, neki egyedül, schwarz auf weiss bevallotta, a nők vonzzák, nem a férfiak. Nagyanyám hónapokig sajnálkozott felette, szegény lány, milyen rossz lehet neki,
ilyen nem-normálisnak lenni.
Aztán, talán éppen egy csütörtökön, talán éppen októberben, ősszel, a korán sötétedő délutánban, ez a bizonyos munkatársnő zavart-büszke dadogással elmesélte, hogy végre társra talált, igézően hatalmas szenvedélyre, tartós boldogságra. A történet gyönyörű volt, éteri és romantikus, nagyanyám órákig könnyezett a meghatottságtól.
Már egy ideje otthon volt, amikor hirtelen rádöbbent, talán éppen teregetés vagy mosogatás közben, hogy a munkatársnő és szerelmese soha nem állhatnak párként a világ elé. Ekkor fölvette a nagykendőjét, kiment az udvarra, és a fázó ecetfáknak suttogva, a maga roppant egyszerű vallásosságával arra kérte a Jóistent, védje meg ezt a két nőt, sose bántsa őket senki, és, hát igen, sose tudja meg senki, mi fűzi őket egymáshoz.
Nem volt hajlandó ugyanis elhinni, hogy a szerelem valami isten ellen való dolog lenne. És többé nem a vonzalmukért, hanem a bujkálásért szánta őket.
Olvasván-nézvén a korábbi LIFT-fesztiválok programját, arra jutottam, hogy ma este a szerelemről fogok beszélni. Ez az, amiről mind tudjuk, micsoda, mégis mindannyian másképpen éljük meg, ragadjuk nyakon, néha futva menekülünk előle.
De mindannyiunknak alapvető joga, hogy szeressen, s szeretve legyen.
Utánanéztem a szerelem definíciójának.
A szerelem – idézem -- „ (…) a kulturai életet indítja fejlődésnek, a léleknek majdnem minden lendületét éleszti, a költészet s a többi művészetek fejlődésében is fontos szerepet visz, s általában éltető melege az emberi életnek.” Ez a Pallas Nagylexikon meghatározása.
Csakhogy ebben a szócikkben a szerelem kizárólag férfi és nő között definiálható érzelem.
Mintha szabályozható, elrendelhető, akarattal eldönthető volna, kibe szeretünk bele.
Én tulajdonképpen azért állok itt, mert szégyellem, hogy itt kell állnom. Nem titeket/önöket szégyellem, hanem az okot, amiért itt kell állnom. Amennyiben a heteroszexuálisok fesztivált rendeznének a hetero szerelemnek, eszembe nem jutna nemhogy megnyitni, de oda elmenni sem.
Mert a szerelem magánügy, a legbensőbb intimitás, kizárólag két emberre tartozik. De mindaddig, amíg ez nem nyilvánvaló, amíg blaszfém megjegyzések kísérik két ember összetartozását, amíg titkolózni, szégyenkezni, rettegni kell egy szerelem miatt; amíg aberráltnak, betegesnek, üldözendőnek tartanak egy kapcsolatot; amíg egzisztenciális fenyegetettséget jelent egy vállalt, azonos nemű összetartozás; amíg bujkálni kell, addig minden gondolkodó embernek elemi kötelessége a hangját hallatni a magánélet védelmében.
Mert ez a legteljesebb magán-élet.
Idegeneknek, hivataloknak, bármilyen apparátusnak, semmi köze hozzá.
Indítsuk a „kulturai életet” fejlődésnek.
Azt kívánom, mindnyájunknak adassék meg a szerelem teljessége, gyötrelme, szépsége, szabadsága.
A hetedik LIFT-fesztivált ezennel megnyitom.