A 11. LIFT nők & evés témában meghirdetett pályázatának legjobbjai
 

Krisi Tünde: Háj (1. helyezett)


Amióta az eszem tudom, küzdöttem vele. Minden nő küzd vele. Én is küzdöttem, mint minden nő. Mert én is nő vagyok, még ha… Ki azért küzd, hogy legyen rajta, ki meg azért – és ez a gyakoribb –, hogy ne legyen. Az albérletben, ahol éltem, most már csak egy lány lakik. Vékony, izmos, virgonc: igazi prototípusa annak a fajtának, amit gyűlölök, irigylek, imádok. Mint a penge: hajlékony, kemény, kegyetlen. Gondolom, hemzsegnek körülötte a fiúk, mindegyiket kihasználja, mindegyikből hülyét csinál, ha van egy csöpp esze. Aki ma embernek, nőnek akar látszani, az ilyen.

Amikor kicsi voltam, a szüleim betegesen soványnak tartottak, talán a háborút követő évek gyerekképe sugallhatta nekik, hogy a gyereken annak kell látszania: „nemnyomorog, vanmitegyen”; talán az egyéni gusztusuk volt ilyen, mindenesetre kétségbeestek miattam. Ahogy azokat a korai fényképeimet elnézem – anyus fényképezhetett kedvére, még nem üvöltöztem hisztérikusan, hogy „hagyjbékén! nefotózzle!”, mint majd egy bő évtizeddel később –, teljesen normális kisgyerek voltam, messze távol a kóros soványságtól. Anyus nem volt kövér. Na jó, néha meg-meghízott, amikor apus elköltözött az aktuális szeretőjéhez. Aztán amikor apus visszajött, ő újra meg újra visszafogyott. Ez az egyik legkorábbi megfigyelésem. Az apusom egyenesen girhes volt fiatal korában, elöl-hátul kilógtak a bordái. Idősebb korában, amikor a munkája miatt sokat kellett ülnie – jutalomból jól kitoltak vele, íróasztal mögé kényszerítették –, és nem mozoghatott eleget, ő is megvastagodott. Vidéki viszonylatban „tekintélyes” lett, talán azért is ragadtak rá a nők. Nekem meg, ha már egyszer nem lehetett több gyerekük, magamba kellett olvasztanom az összes lehetettvolna gyerekük súlyát, húsát-zsírját.  Étvágycsináló, vízzel hígított sósavpepszint ittam éveken át minden ebéd előtt, szívószállal, nehogy lemarja a fogaim hátulját; azt hiszem, akkor utáltam meg a savanyú ízt. És hogy kellőképp dundi legyek, tömtek mindennel, amivel csak lehetett, leggyakrabban azzal, amit szerettem, de néha nem. Volt olyan is, hogy „addignemkelszfölatányérmellől-ameddigmegnemeszed”, meg „ételtnemhagyunkatányéron” – délután négyig elüldögéltem az asztalnál, türelmes gyerek voltam akkor még, végül rendszerint a nagymamám szánt meg és oldozott fel, kiöntötte a kihűlt, undorító trutyadékot, mehettem az udvarra játszani. Máskor nem volt, aki feloldozzon, olyankor néha hánytam. Meg amikor petrezselyemzöldje került az amúgy gondosan leszűrt húslevesbe. Vagy főtt csirkemáj-morzsalék. Anyus minden csirkeleves vagy rántottcsirke alkalmával elmantrázta az ő gyerekkorának kedvenc meséjét, A csibenyak titkát. Már a címétől is a hideg rázott. A mese arról szólt, hogy az önfeláldozó édesanya azt füllenti a gyerekeinek, hogy a csibe nyakát szereti a legjobban, mert így a büdös kölykök lelkifurdalás nélkül falhatják fel a combját meg a mellét, miközben az anya persze majd éhen döglik. Vagy ténylegesen éhen is pusztul a nyomorult hülyéje. Gyűlöltem ezt az álszent mesét, dühös voltam a hülye mesebeli édesanyára, és eszembe sem jutott, hogy bármiféle összefüggést keressek a csibenyakas anya meg a saját anyusom között. Persze, nekem nem volt öt éhes testvérem, meg olyan szegények se voltunk, hogy egy hónapban csak egyszer ettünk volna csirkét; az összefüggések felismeréséhez vagy sokkal több ész kellett volna – vagy sokkal nagyobb szegénység. Az önfeláldozás nálam nem sorolt be a pozitív példafogalmak tárába.

Eszegettem, majszolgattam szorgalmasan, aminek következtében kora tinédzser koromra már szépen megnőttem széltemben-mélységemben – magasságban egy idő után már nem annyira. Nyolcadik osztály elejére mindenesetre én voltam a legnagyobb darab az osztályban, sőt az iskolában is, fiúkat-lányokat, még néhány tanárt is beleértve. Aztán annál magasabb már nem is lettem, kövérebb viszont igen. Egyfolytában.

A családban nagyon fontosak voltak az étkezések; sok emlékem fűződik az ebédekhez, a vacsorákhoz – érdekes módon, mintha nem reggeliztünk volna soha, pedig ez kizárt. Vasárnapi ebéd: jó ebédhez szól a nóta, Décsi (Déki?) Lakatos Sándor (Károly?) és népi zenekara játszik (hosszú időn át a népzenét is utáltam a magyarnótás ebédek miatt); húsleves, zöldséges rizs, rántott csirke (brrr, az a bőr!). Tökfőzelék fasírttal – hétköznap (ez volt a délután négy órás). Tészta! Túrós tésztát kérek, túró nélkül! Imádtam a meztelen tésztát, meg a nyerset, a nagymama maga gyúrta, sodorta, vagdosta a mácsikot, lopkodhattam belőle. És az aranygaluskája! Olyant senki nem tud, szegény anyus is próbálkozott, de a fasorban nem volt vele. Borsodóval – azóta se ettem, még hasonlót sem. Aztán a lekváros tészta, a mákos tészta, a sajtos tészta, a diós tészta, a darás tészta! Sokat tésztáztunk. Meg is volt a látszatja.

Aztán a nagymama meghalt, aztán anyus epéjét megoperálták, diétáznia kellett, akkor tanultam meg főzni. Kottából főztem eleinte, anyus pedig épp csak annyit segített, amennyit a másik szobában fekve segíteni tudott, utasításokat rikoltozva. Viszont mindig dicsért, és apus, aki a déli maradékból kapott vacsorát, szintén csak úgy falta a diétás ételeket. Hát még én! Én csipegettem, kóstolgattam már főzés közben is, meg persze a rendes étkezésekkor ettem, és megnyugtatóan hangzott az a „diétás”. Aztán idővel megjelentek a jobb anyagi körülmények, diétázni sem kellett már, ahogy mondani szokták: jobb idők jártak. Apusnak ez téliszalámit jelentett, két-háromcentis szeletekben, kenyér nélkül. Mondták, legénykorában a libazsírt is leveseskanállal habzsolta… Én egyszer nyolc szelet rántott húst dörgöltem be, még csak rosszul se lettem, csoda, hogy egyáltalán volt annyi az asztalon. Étteremben versenyt ettünk az unokatestvéremmel (döntetlen lett). Jóvilág volt egyszóval. Apus vadásztársasági tag lett, ezzel a hétköznapi kaják között megjelent a sörétes fácánleves (köpködni kellett), a szarvashús, az éjszaka talált nyúl, fáról leakasztott fácán. Fejlődött a főzési tudományom.

Nem sokkal később kialakultak a vadászkapcsolatok: a német, osztrák és olasz, sőt elvétve orosz vadászok, akik néha nálunk ettek vagy aludtak. Nekik is kellett főzni, s míg ők szépeket mondtak rám, én finomakat főztem nekik, mivel anyus egyre inkább, sőt végül teljesen visszavonult a kiszolgálásukból, nem is mutatkozott, amikor ott voltak. Rettenetesen mérges volt: miért nem mennek szállodába, miért nem főz nekik a többi vadász felesége, és szegény apusom hiába védekezett azzal, hogy a vadásztársak meg a feleségeik nem értenek szót velük, mert nyelveket sem beszélnek, és vélhetően össze sem tudnának hozni egy tisztességes vacsorát vagy ebédet egy vadászat után, csak odalöknének valami zsíros cubákot… Hiába magyarázott, anyám csak dühöngött, hogy minden idiótát vendégül kell látnod, persze ingyen, még egy koszos zsebkendőt se adnak köszönetképpen… Hát igen, apámban túltengett az emberbarátiság. Vagy a sikeréhség a két diplomás testvére árnyékában?  (Nagymama: „A mérnök fiam, meg a doktor fiam, meg a Joci.” Joci az apám volt.)

Most úgy gondolom, apus a lelki üdvösségét is eladta volna (talán el is adta) egy elismerő mosolyért – otthon, anyustól nem sokat, és egyre kevesebbet kapott. Én, anyusommal ellentétben, apussal együtt imádtam a helyzetet: tudtam akkor már elég jól németül, egy kicsit olaszul is, oroszul meg a suliban muszáj volt tudni, hát eldumálgattam velük, ők meg nagyokat röhögtek, lehet, rajtam, a dagadozó idomaimon, ide-oda himbálódzó, melleimen (utáltam a melltartót, mindent, ami a szabadságomban gátolt), meg a látszólagos lelkesedésemen, és persze falták a főztömet. Zabálták, és persze nem is gondolhattak rá, hogy a szaftba odakint a konyhában beleköpök, beleprüszkölök, vagy zsebpiszokkal fűszerezem, a levesükbe apróra széttrancsírozott meztelencsigát vagy tyúkszart teszek, és én is remekül szórakozom a magam módján, apusnak is, anyusnak is eleget téve ilyeténképpen. Ilyen kalandjai senkinek sem voltak az iskolában, így nem zavart, hogy egyre gyakrabban szólítottak Gömbinek, mókásan elferdítve az eredeti Gabit, és nem sokszor hívtak meg a házibulikra, ahova úgysem mentem volna el – nekem aztán nem hiányoztak, megvolt a magam élete, alig vettem tudomást róluk.

Nem imádtam a tükörbe nézni, de azért túlzottan nem zavart ez az egész súly-ügy. Az arcom szép, szépen ki is tudtam sminkelni (korán megtanultam, anyus nagy bánatára, aki sohasem festette magát, hát, úgy is nézett ki), a rengeteg hajamat mindenféle érdekes frizurákba rendeztem. Magam varrtam a ruháimat, ahogy nőtt a súlyom, egyre vidámabb színű, érdekesebb szabású, leginkább különféle lebernyegekre, török bugyogókra meg kaftánokra, arab burnuszokra emlékeztető darabokat. Nem mondom, hogy nem kapta fel a fejét mindenki, ha beléptem valahová. Én voltam a suliban a hippi, az egyéni színfolt. Ha nem vagyok olyan jó tanuló, nem nyerem sorban a versenyeket – a helyesírást, az olvasóversenyt, a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” verseny megyei fordulóját, meg egyszer a járási lövészversenyt is majdnem megnyertem –, biztosan letiltottak, kisztornóztak volna az egyéniségemmel együtt. Mehettem volna szakmát tanulni. A fiúk vettek be a társaságukba, persze nem mint lányt, hanem mint havert, mivel sokszor vagányabb voltam, mint ők. Ez imponált nekik. Volt tekintélyem, mindenféle értelemben. Néha bántott kicsit, hogy nem közeledik hozzám senki, de annyira nem voltam oda én se a dologért, hát nem sokat törődtem vele. Anyusék is azt mondogatták: majd megjön az igazi, majd ha felnőtt leszel, most még csak tanulj!

Így telt-múlt az idő, amíg egyszerre csak kinőttem a vidám gyerekkorból, és el kellett hagynom az otthonomat. Felkerültem a fővárosba, a nyelvek és az olvasottságom révén egyértelmű volt, hogy bölcsésznek készülök. Nem vettek fel kollégiumba (naná, majd a maszek varrónő egyetlen kölykét!), így anyus a nyakába vette velem a várost, és nekiindultunk albérletet keresni. Fárasztó, vicces nap volt, amelynek végén sok fura hely megnézése és sok fura emberrel folytatott tárgyalás után megállapodtunk egy idős házaspárral, akik kiadtak egy nagyobb és egy kisebb szobát. Én a kicsit választottam: úgy éreztem, ha belépek, teljesen kitöltöm, mint egy szűk barlangruhát, és soha többet nem is kell kijönnöm onnan. A szobán így nem kellett osztoznom, de a fürdőn és a vécén annál inkább.

Két vékony nyugat-dunántúli fősulis lány vette ki a másik szobát, semmi közük nem volt egymáshoz, mégis eleinte olyannak láttam őket, mintha ikertestvérek lennének. Szőkék, vékonyak, jelentéktelenül aprók voltak, cincogó hangocskával és nagy gülüszemekkel. Az egyik egy szemüveges matematikus volt, a pápaszeméről meg tudtam ismerni, a másik valami sport- vagy táncsuliba járt. Éktelen tájszólásban beszéltek kezdetben, alig értettem az „ámentamabótba”-féle megnyilvánulásokat, később ezt elhagyták, biztos csúfolták őket – vagy csak alkalmazkodtak. Mi otthon sohasem beszéltünk tájszólásban, ki tudja, miért. Talán kivagyiságból.

Október közepén, november elején vettem észre, hogy az egyik lány – talán Anna? talán Emma? – feltűnően sűrűn látogatja a klotyót. Ez idegesített, mert én meg szerettem könyvvel a kezemben betelepedni, és ameddig nem jött az ihlet – kicsit szorulásos vagyok – addig olvasgatni, esetleg utána is üldögélni egy kicsit az otthonos szagban, és csak azután lehúzni és kijönni, de gyakran és egyre gyakrabban fordult elő, hogy rám kopogott. Mit kopogott! Dörömbölt, ordítozott, vinnyogott: „Gyere ki, gyere már ki! micsinálsz ott ennyi ideig, már egy fél órája, már háromnegyed órája vagy bent!”. Nemigen törődtem vele, de egy idő után az agyamra mászott, és átengedtem neki a terepet. Üdüljön csak a hegyikristály ájerben.

Aztán észrevettem, bár igazán igyekeztem nem tudomást venni róla, hogy legtöbbször pont étkezés után jön rá. És azt is kiszúrtam egy idő elteltével, hogy a csaj egyre soványabb, már szinte áttetsző, míg a másikon kezd meglátszani a sportos élet, a sok edzés vagy tánc, vagy mi. Addig nem hallottam étkezési zavarokról, de azt világosan láttam, hogy valami nincs rendben. Egyszer utána osontam és a klotyóajtón hallgatóztam: öklendezést hallottam, aztán egy rövid zokogást, vagy csuklást, vagy mit, és – alig tudtam elugrani az ajtóból – rögtön utána lehúzta és ki is jött.  Gondoltam, elrontotta a gyomrát, kérdeztem, segíthetek-e, hozzak-e orvosságot vagy főzzek-e neki teát. Hülyének nézett. Látszott rajta, amint nagy nehezen kikényszerített magából egy fensőbbséges „Kösz, ne”-t. Láttam, hogy csak az undorító hájpacnit látja bennem, akinek élni se volna joga, nem hogy hozzá szólni. Addig sem voltunk valami nagyon jóban, de attól kezdve rendesen utáltam. A lakótársa jellegtelen bukfencegér volt, észre se nagyon lehetett venni, ebbe viszont ettől a szóváltástól kezdve lépten-nyomon belebotlottam. Egyre ellenségesebben, egyre gyűlölködőbben nézett rám, egyre többször rezzentett ki álmodozásomból vagy olvasgatásomból a vécén. Egyszer javasoltam is neki, hogy talán be kellene költöznie egy nyilvános fülkébe, még pénzt is kereshetne mint vécésnéni, de úgy nézett rám, olyan kétségbeesett sorozatgyilkos tekintettel, hogy nem színeztem tovább, otthagytam. Éjszakánként a függőfolyosón cigarettázott és sírdogált, egyszál pizsamában, azokkal a piszkafa lábaival ott állt a hideg kövön, és bőgött. És egyre csak fogyott és fogyott. Vékonyabb volt a dereka, mint az én vádlim. A nyaka, mint egy kétnapos kismacskáé. Az arca kicsit ráncos lett, az állkapcsán furcsán feszült a bőr, és valami elszánt, tébolyult kifejezés sugárzott róla. Nyilván megőrült, gondoltam magamban, és elkaptam a szobatársát, a bukfencegeret, hogy feltegyek neki néhány kérdést. Az egér legalább annyira rühellte a helyzetet, mint én – nem tudta, mi baja lehet a szobatársának, már vele sem állt szóba, csak bőgött éjjel és nappal, hevergélt, az egyetemre se járt be. A szülőket az egér nem ismerte, különben már rég riasztotta volna őket, nem tudja, mondta, hogy mit tegyen, de ő már fél, retteg, mondta, hogy egyszer éjszaka kinyírja őt ez a csontváz, ez a rémbanya, ez a zombi, átrágja a torkát, kiszívja a vérét.

Amikor hazautaztam a karácsonyi szünetre a vizsgák között, meséltem a szüleimnek a lányról, de ők is csak a vállukat vonogatták. Anyus azt diagnosztizálta, hogy biztos valami fiú van a dolog mögött, de szerinte minden lánybaj mögött csak fiú lehetett – anyus egy kicsit leegyszerűsítve látja az életet. Apus meg kijelentette, hogy az ilyen kár, hogy megszületett, meg ahelyett, hogy örülne az életnek meg az ételnek, és majd bezzeg, ha háború lesz megint, és jegyre se lesz kaja, ragaszkodni fog húsz körömmel a falathoz, ha egyszer megkaparintott egyet, és nem lesznek lelki bajai. Mert ő a háborúban egyetlen olyant se látott, akinek lelki baja lett volna, vagy ne zabálta volna be, amihez hozzájutott, legyen az lótetem vagy fagyos krumpli.

Gondolkodtam, közben néha végignéztem titokban magamon is, a nagy melleimen, amiktől nem látom már a hasamat sem, pedig az se kicsi, még le is lóg egy picit kötényben, a lábamat isten tudja, mióta nem láttam, ha lenézek zuhanyozáskor. Ennek meg csak úgy elfogy a húsa, csak a csontja marad, de jó neki. Persze gondoltam arra is, hogy talán nem is olyan jó, de ahogy a tükörbe néztem, a nagy gömböcökre az arcom, a mellem, a hasam helyén, arra a következtetésre jutottam, hogy neki azért mégiscsak jobb. Onnan, ahol ő van, biztos föl lehet hízni, hiszen annyi finom étel van, ami valósággal eteti magát, abba se lehet hagyni, de engem csak a sír szabadíthat meg a fölös kilóktól. Volt korábban néhány kétségbeesett próbálkozásom, de ahogy egy tornaterembe beléptem, mindenki rám bámult, a tekintetekből világosan lehetett olvasni: mit keres itt ez a bálna, miért nem a tengereket rója? Koplalni meg nem bírtam, nem is egészséges az. Hát hagytam a fenébe az egészet.

A szünet vége felé visszautaztam (otthonról valahogy elpárolgott az a jó kis otthon-érzés), és bevettem magam a megszokott városi életembe. Az a szerencsétlen is ott volt, nem is ment haza a szünetre – érdekes, hogy nem is keresték, jó kis szülei lehetnek. Gondoltam, még egyszer utoljára megpróbálok rajta segíteni, legyek én is emberbarát, mint apusom, és főztem egy nagyon finom, illatos húslevest, olyan finomat, amilyent még életemben soha – se kosz, se takony nem került bele –, és bevittem neki. Ágyban feküdt, látszott, hogy napok óta ki sem kelt belőle, a szoba szagán is érződött. Az egér még nem jött vissza a szünetről, a házinéniék szokásukhoz híven a tévét bömböltették a szobájukban, elő se jöttek szinte soha, talán majd egyszer, ha rájuk gyújtja valaki a házat. Mondtam, gyere, nézd, csináltam neked egy kis finom húslevest, egyél, mert nagyon lefogytál, már úgy nézel ki, mint egy kísértet, biztos megbetegszel, ha így folytatod. Ha most haragban vagy is az élettel, azért még lehet megoldást találni, biztos rendbe lehet hozni a dolgokat, nem szabadna így begubózni… meg ilyeneket.

Nem reagált. Ahogy közeledtem az ágyhoz, láttam, hogy a takaró alig domborodik a teste fölött. Már szinte nem is létezett. Megsajnáltam, megirigyeltem, meggyűlöltem egyszerre, nem is tudom, miért. Talán, mert ő tudott akarni valamit, amit én sohasem tudtam. Uralta a testét, míg engem világéletemben a testem uralt – bár védelmezett is, őt meg, úgy láttam, épp készült cserbenhagyni. Gyűlöletesnek láttam, ahogy önelégülten, diadalmasan mosolyog, mintha kiröhögné az életemet, az anyusom, az apusom életét, a családi ebédeket, mindent, ami nekem fontos volt. Ült csak, vagy félig feküdt, párnával feltámasztva, mellette a szobatárs ágya üresen, a nagypárnával, a kispárnával, a dunnával. Rosszabbul nézett ki, mint ha sírt volna, úgy látszott, száraz könnyekkel sír, a szeme üveges volt, élettelen, áradt belőle a semmi, mit mondjak, nyomasztó látványt nyújtott. Tehetetlen voltam. Még egy utolsó próbát tettem: felajánlottam neki, hogy orvost hívok.  Erre dührohamot kapott volna, ha lett volna hozzá ereje, mindenesetre kiabálni szándékozott – rekedt, hörgő suttogás lett belőle –, hogy meg ne próbáljak idehívni valami hülye doktort, tűnjek a francba a rohadt lötty levesemmel, hát mit akarok én, törődjek inkább a saját undorító külsőmmel, hiszen olyan vagyok, mint egy hízott szarvasmarha, egy rozmár, egy döglött bálna, a hasamon hurkát vet a háj, a hátamon gyűrődik a zsír, a tőgyem lassan a derekamat veri, a tokám mögött az egész fejem elbújik… Folytatta volna még, de az ágyához léptem, és finoman rátettem az arcára a szomszéd ágyról a nagypárnát, és tartottam, amíg el nem csendesedett. Nem tartott soká, sok erő nem volt benne a vergődésre.

Kimentem a konyhába, megettem a finom húslevesemet, ne menjen pocsékba. Elmosogattam, és bevonultam a szobámba. Tekintetem elkerülte a félhomályos folyosó falán lógó tükröt, mert ott csak egy bálnát látott volna, egy rozmárt, akinek a tokája mögött elrejtőzik a valóság.

***

Nicolas Bréhal: Éhes vagyok. Károly Judit fordítása (2. helyezett)


Egy árnyék könnyedségével és anyagtalanságával szállt fel a kocsi hátulján. Meglepődött, hogy olyan kevés embert – mindössze egyetlen utast – látott, s egyszerre közönyös és csüggedt tekintettel nézett körül. Fáradtnak látszott, hátát a fémrúdnak támasztotta, egyik kezét úgy tette arcához, mintha vissza akarná tartani magát, nehogy összeessen. Egy ideig így maradt, szeme az ürességbe révedt, kihasználva ezt a „semmit”, a lélek e megsemmisülését, melybe néha oly makacsul kapaszkodik a magába mélyedésnek, a tiszta lappal indulásnak az akarata.

Az ajtó melletti csapóülésen ültem, az utolsó metrójáraton, mellyel hazafelé tartottam. Láttam őt a közlekedő folyosó végén, és nehezemre esett elfordítani tekintetemet e magas, vékony sziluettről, mely a felüdülés, a hétköznapok szürkesége előli menekülés esélyét kínálta nekem az út során, ami különös módon azon az éjszakán végtelen hosszúnak tűnt.

Azt hiszem, az a fáradtság, levertség és komorság fogott meg, mely e szép arc vonásait megkeményítette. Tudtam, e bájos, törékeny, tökéletes alakú fiatal lány felkeltette volna az érdeklődésemet, ha más körülmények között keresztezte volna utamat vagy találtam volna rá. Nagyon rövid, ébenfekete hajat, kifakult pólót, a térdén lyukas farmert és meglehetősen piszkos teniszcipőt viselt, melynek vászna szemmel láthatólag kopott volt. Néztem csupasz karját, fakó bőrét, szabályos arcélét, és haragudtam magamra, hogy így bámulom, mert nem szerettem volna, ha tolakodó tekintetem megijeszti ebben a kihalt kocsiban.

Amikor a következő megálló peronja és fényei elsuhantak az ablak mögött, a metró lassított, ő pedig az ajtóhoz ment, rájöttem, hogy mindjárt itt hagy. Valóban leszállt a metróról, majd, mivel bizonyára észlelte, hogy senki sincs a peronon, azonnal vissza is szállt. Szinte megkönnyebbültem, hogy nem veszítettem máris el. Ennek az érzésnek nem volt semmi értelme, hiszen nem akartam tőle semmit, és képtelen lettem volna úgy beszélgetni vele, ahogy egy férfi többé-kevésbé magabiztosan megszólít egy ismeretlen nőt. Egyszerűen kedvem volt nézni, tekintetemmel távolról cirógatni e fiatal lány képét – húsz éves lehetett –, akinek nyilvánvaló, bár különös szépségéhez nem illett ez a zárkózott, kiábrándult, távolba meredő arckifejezés.

A metró ismét elindult, és a lány hirtelen felém fordította arcát. Felfedeztem kissé riadt, nagy, sötét szemét, mely kétségbeesetten kutatott valami után az alagútban, ahová bementünk. Felkelt a helyéről, és a fogódzókba kapaszkodva, hihetetlenül rugalmas, szinte állatias járással felém közeledett. Zavarba jöttem a gondolatra, hogy a célpontjává váltam, és másként kell rá tekintenem. Már nem úgy, mint egy távoli lényre, akire tetszésem szerint rávetíthetem vágyaimat, képzeletemet, hanem mint egy olyan valakire, aki közeledik, körvonalai kirajzolódnak, testet ölt, és akinek titokzatossága lépésről lépésre óhatatlanul szertefoszlik.

Ahogy megállt előttem, csípője épp egy magasságba került ajkammal. Túl rövid pólója egy keskeny sávot szabadon hagyott barna bőréből, melytől kissé ellágyultam. Félénken felálltam. Amint felegyenesedtem, tekintete azonnal az enyémbe fúródott, de bájos ajka egyetlen szót sem ejtett ki. Néhány pillanatig azon tanakodtam, nem nekem kellene-e megtörnöm a csöndet. Nem tudtam, mit mondjak, szemmel láthatólag ő sem. Meleg volt, éreztem, hogy az izzadság patakokban folyik az arcomon, de lehet, hogy másról volt szó: ahogy telt az idő, egyre inkább kiderült, hogy képtelen vagyok bármit is reagálni, mielőtt tökéletesen nevetségessé nem válok. A lány bizonyára észrevette zavaromat, és azt mormolta:

– Éhes vagyok.

Köztünk szólva, sejthettem volna. De a szavak teljes súlyukkal törtek elő szájából. Nem először szembesültem a metrófolyosókon, a föld üres gyomrában oly széles körben elterjedt nyomorral. Mégis elképedtem, hogy ez a lány éhezik, és ezt olyan halk, nyugodt hangon közli velem, mintha ez egy egyszerű és természetes dolog lenne. Zavarom tovább nőtt, amikor eszembe jutott, hogy nincs nálam semmi, még némi aprópénz sem, hogy neki adhatnám. Úgy tettem, mint aki átkutatja zsebeit, hogy jó szándékomat bizonyítsam. A lány nem mozdult, de éreztem a testéből áradó mérhetetlen feszültséget, és az indulatot, melyet igyekezett a várakozás közönyébe fojtani. Kivettem a zsebemből egy doboz cigarettát és odanyújtottam:

– Nincs pénzem. Csak ez van nálam.

Fejével nemet intett: a cigarettám nem érdekelte. Egy mosolyt küldött felém, melynek nem örültem. Mintha e mosollyal elnézést kért volna, hogy megzavart. Majd puhán az ajtóhoz siklott, és ezúttal, amikor megállt a szerelvény, valóban leszállt. Láttam, amint a peronon megy, majd hamarosan eltűnik, miközben a metró, melyen tovább utaztam, felgyorsult. Bűntudatom volt? Farkaséhséget éreztem, mely marta a gyomrom, és megrémített a gondolat, hogy az ember egész éjszaka éhezhet anélkül, hogy bármi ennivalóhoz jutna. Az út végéig akármit megettem volna, vezeklésül bűnömért, hogy nem segítettem rajta. Azt hiszem, bármit megettem volna, hogy megtudjam, mi is valójában az éhség.

Néhány nappal később viszontláttam a lányt. Este hat körül lehetett, a metró zsúfolt volt, ő az utasok közé furakodott, majd nem messze tőlem megállt. Úgy volt öltözve, mint az előző alkalommal, de nagy, sötét szeme egyre rémültebbnek, szinte kábultnak tűnt. Az volt az érzésem, a tömeg visszatartja attól, hogy beszéljen, pedig szüksége lett volna rá, hogy segítséget kérjen tőlünk, mindnyájunktól. Vajon beszédet készül mondani, hogy megindokolja, miért járja a metrókocsikat? Vagy egész egyszerűen annyit mond: „Éhes vagyok”? Most még szebbnek tűnt, és amikor megpillantottam vékony, eres kezét a fém karfán, nem tudtam megállni, hogy ne tegyem az enyémet közvetlenül mellé, abban a reményben, hogy hozzáérhetek és magamra vonhatom a figyelmét. Állt közöttünk egy férfi; a lány a plafonra szögezte tekintetét; ujjaim végül megérintették ujjait, ő még csak észre sem vette. A férfi, aki elválasztott bennünket, leszállt, én kihasználtam távozását, és közelebb húzódtam a lányhoz. Most éppen mellette álltam. Lehajtottam a fejemet és rájöttem, hogy pólója alatt épp olyan meztelen, amilyen kendőzetlen volt múlt éjszakai közlése, és mint az éhség, amit érthetetlen módon átadott nekem. Sovány, hegyes melle a metró minden rázkódásánál olyan megindító ártatlansággal rezzent meg, ami nem lobbantotta fel bennem a vágyat, hanem egyfajta, a szánalom és a gyöngédség közötti rejtett szomorúsággá dermesztette, mely, ha lett volna hozzá merszem, arra ösztönzött volna, hogy a lányt a karjaimba vegyem, és megmondjam neki: itt vagyok. Körülöttem az arcok tömege ellenségesnek tűnt érzéseimmel szemben; mintha mindenki úgy vélte volna, ez nyilván jó alkalom számomra, hogy fontoskodjak, és kitörjek a tömegközlekedési eszközökön óhatatlanul kialakuló anonimitásból. Én mindig is megpróbáltam elkapni a tekinteteket a metrón vagy a vonaton, illuzórikus hidakat építeni, minden lehetséges találkozásra nyitottnak lenni, mivel meg voltam róla győződve, hogy a kaland bárhol elkezdődhet, még azokon a helyeken is, ahol soha nem történik semmi, de ahol, paradox módon, az élet hihetetlen sűrűséggel zajlik azok előtt a magukat egykedvűnek és egyformának mutató emberek előtt, akik semmi áron nem akarnak senkik se lenni.

A lány hátát hirtelen mellkasomnak támasztotta. Nem szándékozván visszaélni a helyzettel, reflexszerűen testtartást akartam változtatni, de ez lehetetlen volt, mert idegen emberek közé voltam szorítva. Szabadon belélegezhettem a lány hajának illatát, és érezhettem vállának rezdülését a kocsi minden rázkódásánál. Ez nem tartott sokáig. Amikor az ajtók kinyíltak, az utasok tömege kiözönlött a peronra, a lányt is magával sodorva, de ő az áradattal ellentétes irányban hamarosan visszaszállt, és szemtől szembe kerültünk egymással. Egy mosolyt reméltem, a felismerés, az ösztönös visszaemlékezés jelét, de bele kellett törődnöm a nyilvánvalóba, hogy semmit sem jelentek számára. Olyan közönyös tekintettel nézett rám, hogy zavarba jöttem. Most sokkal kevesebben voltak a metrón, ő nagy levegőt vett, és kolduló mozdulattal körbenyújtotta kezét, mielőtt minden utashoz odament volna, aki a kocsi peronján tartózkodott, és színtelen, túlzottan semleges hangon így szólt: „Éhes vagyok.” Ezt hallván, egyesek talán nehezen hittek e két szó valószínűségében. Láttam, hogy az első tekintetből, mely fentről lefelé vizsgálta a lányt, bizalmatlanság sütött. Egy hölgyből pedig, aki úgy tett, mintha nem hallana, valami lenézés-féle. Egy úr kivett a zsebéből egy ötfrankost; a lány udvariasan megköszönte. Majd lassan felém közeledett. Én már elterveztem, mit fogok tenni. Tudtam, hogyan kell meghódítani vagy elkápráztatni ezt az elszántan zárkózott arcot. Amikor a lány előttem termett, tekintetemet azonnal nagy, sötét szemébe mélyesztettem, és diszkrét, kiszámított mozdulattal nekiadtam mindent, amim csak volt: egy százfrankos papírpénzt. A lány úgy tapogatta, mint egy vak, mérlegelve a következményeket. Kissé elsápadt, a bankjegyet farmernadrágja zsebébe rejtette és azt mondta:

– Ez túl sok.

Bizonyára igaza volt. Cselekedetemben nyilván volt valami erkölcstelen és szemérmetlen. Ettől épp olyan bűnösnek éreztem magam, mint akkor, amikor semmit sem adtam neki. Határozottan minden olyan bonyolultnak tűnt, és haragudtam magamra, hogy képtelen vagyok úgy viselkedni, hogy az várakozásának teljes mértékben megfeleljen.

Színpadiasan és kedvetlenül szóltam:

– Enni kell.

Úgy beszéltem, mint apa a gyermekéhez, hogy bőkezűségemet megindokoljam. A lány bizonytalanul bólintott, és mintha nekem köszönhetően elég pénzt gyűjtött volna össze a koldulással, úgy döntött, befejezi. Az ajtóig hátrált, és a következő megállóban leszállt. Ezúttal nem vette le rólam a szemét. Miközben a szerelvény tovább haladt a sínen, homályos tekintete az átlátszó ablakon keresztül az utolsó pillanatig az enyémbe kapcsolódott. Amikor egyedül maradtam, újra elfogott az éhség. Megpróbáltam elképzelni, milyen élelmiszereket szerez majd be magának a százfrankosomból. Kenyeret, vajat, húst, sült burgonyát, bort, friss vizet… Majd’ meghaltam a vágytól, hogy mindezt felfaljam helyette, egyek, igyak, majd telhetetlen falánkságomban lenyaljam ujjait. Nem volt már kedvem leszállni a metróról, szerettem volna ott tölteni az éjszakát, az életemet, mintegy tévedésből.

A lány az Opéra metrómegálló peronján ült kissé görnyedt háttal, és egy lesben álló állat éberségével nézte az elhaladó embereket, járókelőket, gyerekeket. Mit találhatott vajon rajtuk, hogy ennyire bámulta őket? Talán emberséget. Néhány méternyire voltam tőle, de látómezején kívül, vártam, hogy felém fordítja-e a fejét, vagy szánjam el magam és menjek oda hozzá. Amikor felhangzott a szerelvény zakatolása, majd hirtelen előbukkant az alagútból, a lány nem mozdult. A peron kiürült, a metró elsuhant a síneken, és csak ő maradt, meg én az Opéra megálló Levallois irányába tartó oldalán. Végül nekem kellett leülnöm mellé. A lány észrevette, hogy ott vagyok, de abban a pillanatban, amikor szemét rám emelte, nem voltam biztos benne, hogy arcom feltétlenül emlékezteti valakire: valakire, akinek tartozik valamivel, vagy akinek valójában nem tartozik semmivel. Gépies mozdulattal cigarettával kínáltam, hogy beszédbe elegyedjünk. Ezúttal elfogadta, csodálkozva, hogy ilyen könnyű, mentolos cigarettát szívok.

– Jobb, mint a citrom – mondta mosolyogva.

A mosoly szétterült az arcán, ahogy a füstöt fújta, átadva magát a haladéknak, amit úgy tűnt, az éhség ad ma neki.

– Köszönöm – tette hozzá –, amit múlt este tett értem.

Boldog voltam és felszabadult, hogy emlékszik rá.

– Rendesen megvacsorázott?

– Igen, rendesen.

Most úgy tűnt, zavarja, hogy viszontláttuk egymást, nyilván azon gondolkodott, mit akarhatok tőle. Nagy nehezen kiegyenesedett, arca félénk kifejezést öltött. Sokáig taposta kopott cipője talpával a csikket, mintegy nyugalmat erőltetve magára.

– Meghívhatom egy pohár italra? Van itt fönt egy büfé.

Nem válaszolt azonnal, fejével nemet intett.

– Nem vagyok sem éhes, sem szomjas – mormolta. – Sajnálom.

– Erőltesse meg magát kissé.

Meglepődött makacsságomon, ami bizonyos értelemben megnyugtatta szándékaim felől. Egyik kezével rövid hajába túrt és elismerte, hogy igazam lehet.

– Miért ne? Ha maga mondja…

Egy ugrással talpon termett, és mivel kívülről tudta az utat, magával vitt a folyosókon át, melyek kérlelhetetlenül a metró kijáratához vezettek. Előttem állt a mozgólépcsőn, és ártatlanul látnom engedte azt a keskeny bőrfelületet, amit kifakult, gyűrött pólója szabadon hagyott. Szerettem volna rátenni ajkam, csak hogy egy pillanatra megízleljem. Majd rámutatott az önműködő ajtókra, melyek mögött több üzlet, és a szóban forgó büfé is volt.

– Nem akarja, hogy kint üljünk le, egy teraszon?

– Nem – válaszolta szárazon. – Nagyon jó lesz itt.

Leült egy kis asztalhoz a benyílóban, a pult mellett. Kijelentette, hogy kezd éhes lenni, és én nem vesztegettem az időt. Ő vizet, sajtot és kenyeret kért, én nem rendeltem semmit, hogy jobban élvezhessem a látványt, amint eszik.

– Gyakran előfordul, hogy üres hasakat etet?

– Nem, bevallom, ez az első alkalom.

– De miért pont velem foglalkozik?

– Nem mertem neki megmondani, hogy – minden elfogultság nélkül – csinos, mert tudtam, ez nem elegendő ok a meghívásra, bár más az én helyemben nem zavartatta volna magát, hogy ebben találja az egyetlen helyes magyarázatot.

– Nagylelkű, erről van szó? – folytatta, nevetésben törve ki.

– Mit számít ez? Mindenkinek felteszi ezeket a kérdéseket, aki elé odatartja a kezét?

A lány elismerte, hogy igazam van, és hallgatásba merült, mely akkor ért véget, amikor a felszolgálónő hozta a sajtot és a kenyeret.

– Jó étvágyat! – mondtam.

A lány vágyakozva nézte a sajtdarabokat meg a vajat, és álszent félénkséggel biggyesztette ajkát. Egy pillanatra megrekedt a semmi fölött, majd ujjai mozogni kezdtek, megragadtak egy szelet kenyeret és megkenték vajjal, melynek kékes színe a szeme körüli nagy karikákéra emlékeztetett. Majd szájához emelte a kenyeret és mohón bekebelezte.

– Éhes voltam – mondta bocsánatkérő hangon.

Örömet szerzett a látvány, hogy így, minden mesterkéltség nélkül eszik, és szerettem volna többet megtudni róla.

– Hol él?

– Túlélek – válaszolta.

– Hol alszik?

– Az éhség néha nem hagy aludni.

– Nincs munkája? Nincs családja?

– Ivott egy korty vizet, majd mogorván végigmért.

– A rendőrségtől van?

– Dehogy. Micsoda ötlet!

Úgy tűnt, hisz nekem, és újabb kenyeret kent magának. Körülöttünk a falak szürkék és fakók voltak; de fönt, a téren továbbra is nyár volt, a város fénnyel teli; a metróba lemenő emberek könnyű, színes ruhát viseltek, ami vakációs külsőt kölcsönzött nekik.

Amikor a lány megette, ami a tányérján volt, nem voltam már éhes, és ezt sajnáltam. A lány keresztbe fonta karját és felsóhajtott:

– Szép idő lehet kint – mondta.

Olyan hangon beszélt, mint aki el akarja terelni a másik figyelmét anélkül, hogy maga is jelentőséget tulajdonítana annak, amit mond.

– Óhajt még valamit?

Az volt a célom, hogy visszatartsam; szívesen meghívtam volna egy desszertre, kávéra. Úgy tűnt, gondolkodik, miközben végre barátságosan nézett rám, arcával közelebb hajolva hozzám.

– Egy metrójegyet szeretnék.

Kivettem a zsebemből két vagy három jegyet meg pár szál cigarettát, és letettem az asztalra. Bámulatos ügyességgel azonnal megragadta, mintha valaki elvehette volna tőle. Éreztem, hogy már semmi oka nincs maradni, és a türelmetlenség jeleit mutatva azt várja, hogy rendezzem a számlát. Ujjaival a tányér peremén dobolt.

– Nincs kedve kimenni, sétálni, napozni?

– Nincs. Rohannom kell.

Nem erősködtem, hagytam azonnal elmenni. Igazából semmi szükségünk nem volt rá, hogy együtt térjünk vissza a peronra. A lány felkelt, és különös mosolyra nyílt ajka, nyilván képtelen volt megköszönni ezt a meghívást, mely egyszerre tűnt neki jogosnak és érthetetlennek. Lassan távolodott a tömegben, és egy önműködően záródó ajtó mögött eltűnt. Hirtelen összeszorult a szívem, és elképzeltem, hogy szeretem őt. Vagy szerettem volna, ha más helyzetben, más körülmények között játszódott volna az ő története és az enyém. Ha például nem lett volna éhes, ha lenne munkája, családja, vagy ha magam is éhes csavargó lennék… Ugyanakkor szörnyen igazságtalannak tűnt, hogy a szerelem ilyen abszurd, ilyen racionális okokon múlhat. Úgy döntöttem hát, nem gondolok többé rá, vagy ellenkezőleg, makacsul gondolok rá mindaddig, míg a véletlen el nem dönti helyettem, elfeledjem-e vagy sem, azzal a kockázattal, hogy örökké elviselhetetlen fájdalmat érzek miatta.

Hagyott az asztalon némi – szinte semmi – morzsát, mint egy metafora szánalmas maradványait.


***

Szunyog Ágota: Rózsika (3. helyezett)


„Az volt hogy ugye én meg Janó meg Máté meg Cseke kimentünk az udvarra és megint ott volt a Rózsika és megint ugyanolyan bénán ült ott magába’. Tudod anya mindig mondom hogy milyen béna és mérges lettem rá és kitaláltam és mondtam is a fiúknak hogy akkor fejbe kéne dobni valami focilabdával és akkor majd nem idegesít. Csak nem volt nálam laszti szóval csak meglöktem úgy hogy eldőljön a betonra… Esküszöm anya hogy csak ennyi volt én utána már nem bántottam nem tudom mit’ jön neked Jutka néni hogy nem eszik miattam. Csak meglöktem nem tört el a keze hogy ne tudja fogni a villát.”

„Rózsika még mindig nagyon idegesít. Egyszerűen jön és dumál, és mindent jobban tud nálam, pedig anya én annyit gyakorlok, hogy én írjak a leghelyesebben az osztályban. Ő miért tudja jól leírni, hogy Lánchíd? Még soha nem is volt Pesten. És olyan bénán néz ki, görbe háta is és tiszta pattanás. Májgombócleves volt ebédre, tudod, utálom az ízét… Egyszerűen annyira májízű, hogy nem lehet lenyelni. Szóval muszáj voltam megdobálni a gombócokkal Rózsit. Először nem találtam el, de utána sikerült. Telibe’ a hajába. Aztán dühösen kiabált és otthagyta az összes ebédjét, szerencsére, mert piskóta volt a második, így övé is az enyém lett.”

„Anya, mi van ezzel a világgal? Utálom Rózsit. Miért járunk ugyanabba a gimnáziumba? Ráadásul nyolcosztályos, anya, miért hoztál át ide? Tök jó volt a Móriczba’ a srácokkal, lehetett marháskodni. Teljesen kivagyok ettől a csajtól. Szerintem direkt küldtél ide, mert tudtad, hogy ő is jön… Megint összeraktak vele drámaórán. Mondjuk jó volt, mert végül mi csináltuk meg a legjobban a feladatokat és mi lettünk a legjobban megdicsérve... Talán kár volt a múltkor kiszúrni a bicikligumiját.”

„Miért ilyen szörnyen igazságtalan az élet? Félre kell tennem műtétre. Nem nő a mellem. Minden nap nézem, de nem ő, Anya, nekem soha nem lesz normális méretű? Pedig mindig egészségesen ettem, ahogy kérted. Nézd meg, ott van a Rózsi, ő mindig csak kenyeret evett egy szelet párizsival… És basszus! Ja, de nem néztem a melleit vagy ilyesmi, de azért tudod milyen bazi kicsi az az öltöző, ha lehajol valaki, hogy felhúzza a nadrágját, belelóg az arca a másik dekoltázsába. Szóval nem néztem meg semmi, én nem vagyok leszbi. De amúgy szerintem a Rózsi tuti az. Rövid a haja, tök vékony és kosarazik. A kosarasok meg mind azok, ezt mindenki tudja, még a fiúk is.”

 „Fú, basszus, ha nincs a Rózsi, én tuti, hogy megbukok matekból. Jó ötlet volt, hogy béküljek ki vele, Anya! Remélem, felvesznek az ELTÉ-re, így most már.”

„Anya, elmentem Rózsival kosarazni az Újtelepi pályára, aztán eszünk egy hambit, jövök majd időben!”

Lett Rózsinak barátja. Az a hülye Csákváry Bence a céből. Olyan szőrös, mint egy majom. És vörös. Mindig csak pizzázni mennek meg fagyizni. Ennek az orángutánnak semmi fantáziája nincs. Én vinném sétálni a folyópartra, biciklizni, strandra. Főznék is neki. Rózsit nem mondanám csúnyának. Jobbat érdemelne. Szerintem nem gáz, mint ahogy ő állítja, hogy az egyik szemöldöke rövidebb, mint a másik, Sőt, király. És az sem durva, hogy nagy a lábmérete. Jó, a negyvenhárom talán túl van a sztenderden, de hát nekem is nyolcas, az meg már majdnem ugyanaz. A hajára is folyton panaszkodik… Jó, az mondjuk tényleg fura. Mintha valami láthatatlan vákuum ráhúzná a fejére, hogy teljesen rálapuljon. De mikor múltkor együtt aludtunk, valahogy olyan más volt reggel. Nem is tudom milyen, de sokszor eszembe jut.

Nem volt jó érzés a Tomival lenni. Nem fájt meg semmi, csak rohadt éhes voltam, és inkább ettem volna ehelyett az egész szex dolog helyett.

Szeretek főzni, ilyenkor mindig megjutalmazom magam egy fröccsel, bár ez a hatásfok rovására megy. Most is, ahelyett, hogy csinálnám a dolgom, leültem a hokedlire. Ebben a konyhában látszatra megállt az idő ötven éve. És én, én pedig itt ülök a nagynéném kopott, bő és valljuk be, talán kicsit büdös (de nagyon puha!) pulcsijában, és a látványhoz ezzel csak hozzáteszek. Az egyetlen dolog, ami jelzi, hogy nem egy ócska szocializmusból itt ragadt fotó lettem a konyhámmal együtt, az a rettenetesen hangosan kattogó óra a fejem fölött, ami szerencsémre a lakás tulajdonosáé, aki egyben a lakótársam.

Egy hónapja költöztem fel ide. Egy hónapja nem láttam Rózát, de ez az élet rendje, elkerültünk egyetemre. Nem nagyon beszéltünk, ő nem szeret telefonálni, azt mondja, neki fontos, hogy lássa a másikat, miközben beszél. Ez egyébként nem olyan sima lányos barátság, hogy be nem áll a szánk, annyit csacsogunk, és amikor csak tudunk, vásárolunk. Ő se nem beszél sokat, se nem vásárol. Biztos ez is a szülei miatt van. Anya szerint minden. Ő azt mondta nekem mindig, hogy az apukája miatt lóg ki a bokája a nadrágokból és azért eszik mindig párizsit, de valahogy nem állt össze a kép, hogy attól még, ha valaki öreg és csúnya és büdös, mint Feri bácsi volt, miért szereti a kinőtt nadrágokat a lányán, és mi olyan finom nekik a párizsiban.

Jézusom! Hét óra öt, és én még csak most rakom fel főni a tésztát, és izzadt vagyok, és meg sem fürödtem. És a fürdőszoba! Tiszta haj minden, muszáj kitakarítanom, nehogy azt gondolja, hogy én ilyen vagyok. Legalább a leves már kész, remélem ízleni fog neki, bár mindegy, ezt elszúrta, meg kell ennie, mert mikor felhívtam és kérdeztem mit főzzek neki, mi a kedvence, mondja és teljesítem, azt felelte, hogy nincs. Aztán meg azt, hogy az titok, utána pedig valamin nagyon elkomorult, csak nem igazán értettem, és ráadásul pont boltban voltam, és nem tudok egyszerre ennyi felé figyelni.

A hokedlin ülve, haját folyton a füle mögé igazgatva szürcsöli a tűzforró levest. A pergő tapéta alatti fal színe megy a szeméhez. Nincs mit tenni, ez a konyha tökéletes. A levesgőz bepárásítja a szemüvegét, inkább leveszi. Végre megint látszik szemöldökeinek egyenlőtlensége, már nagyon hiányoztak.

Nem változik, képtelen rá. Szörnyen elesett az egész lénye, és nagyon apróra tudja összehúzni magát. Szinte inkább már megetetném, csak hagyja abba, nézni sem bírom, sem pedig tovább türtőztetni magam a felömlő vágyaimtól. Az egész testem belefeszül, beleremeg a hosszú évek óta elnyomott érzéseimbe, moccanni sem tudok tőle. Ismerem jól az érzéseimet, a testemben laknak, és önkényesen járkálnak benne fel s alá. A gyűlölet például a bőrömre feszül és felborzolja a szőrömet, az ijedtség a tüdőmből fut a halántékomig oda-vissza, a szeretet kipirosítja az arcomat és kitágítja a pupillámat. A vágy pedig, az a rosszabb fajta, a beteljesületlen-féle, a koponyámban lakik, az agyamon kívül. Elmenekült oda, és szorosan lapul, szinte látom a kis kéjes szemeit, ahogy pörgeti magában a képzeteit. Lapul, figyel, és bosszant a gondolataival. Ha pedig enni szeretnék, akkor lekúszik a torkomig, összeszorítja az apró kezeivel, és nem ereszti.

A férjem egy nagyon kedves és szuper ember, nagyon szereti a gyerekeinket, szerencsés vagyok, hogy ilyen ember van mellettem. Mindenki ezt mondja, tehát így is van. Szuper férj. Igen-igen, szuper és tökéletes döntést hoztam, ha már mindenki ezt állítja, nem is lehetne ez máshogyan.

„Meddő vagyok, Cecília.” Amikor ezt Róza kimondta, és ahogyan ott állt a hátam mögött, rá sem kellett néznem, láttam minden részletét, az előreesett vállait, a megrogyott testét. Láttam a két szelet vajas kenyér között, tányér tükrében, ahogyan kifehéredik az arcom. A gyerekeim bent játszottak a szobájukban, a megszokottnál sokkal halkabban, de ez a csilingelő gyermeknevetés most olyan fájdalmassá és pengeélessé lett, hogy szinte felvágta a dobhártyámat.

Itt nincs részvétnyilvánítás, itt nincs mi után szomorkodni. Ez túlmutat minden földi dolgon, ez túlmutat a létezésen, ez a lét lehetőségének a könyörtelen elvétele, az agyban bennragadt képzetek azonnali halála. És most némán visszhangzott a konyhában a mondat, a maga megkérdőjelezhetetlenségében. A lehetőség szörnyű halála. Megfordultam, és életemben először megöleltem. Éreztem, ahogy hamuvá válik a karjaimban.

Róza nagyon sok időt töltött a gyerekeimmel és velem, mióta megmondtam a férjemnek, hogy egyedül is boldogulok.

Nem is csók volt. Az ölelésből kibontakozva, saját tengelyünkbe lassan visszahúzódva, füleinket egymáshoz érintve, aztán az arcunkat összeszorítva, finoman pusziltam meg az ajkától néhány milliméterre nőtt anyajegyét, majd egészen az apró, szinte felfoghatatlanul finom szájáig vándoroltam a vértől duzzadó ajkammal. Nem csókoltam, csak óvatosan rátapadtam. Talán egy töredékmásodperc volt, talán hosszú évek teltek el így az életünkből, azóta sem tudom… De minden este, az éjjeli lámpa kórosan sárga fényénél újra és újra az ajkára simulok, némán kérve a megbocsájtást, és miután elalszom, álmaimban én készítem neki a világ legfinomabb májgombóclevesét, amibe minden hajnalban belefulladok.
 

***

Gál Erika: Kotta; Nincs benne cukor
 

Kotta

Ez a lábos azóta is itt áll.
Főznek az angyalok rendesen?
Esteledik, mint amikor hívtál.
A teraszon poros rekeszek.

Ezek az üvegek az üres évek.
Nem emlékszem, melyiket ki hozta.
Vacsoraszag kering, s valami ének…
Hiányod hangjegy nélküli kotta.
 

Nincs benne cukor

A nő szatyrokkal érkezett a térre.
Szép arca volt, amilyent leginkább
csak a magazinok címlapjain látni.
Szemében ott volt a hajnali tenger,
hömpölygött felém annyi év után.

Súlyos bundát és prémes sapkát viselt.
Május vége volt. A kukából
kiemelt egy dobozt, leült a padra,
s kíváncsian felnyitotta. Mielőtt

lenyalta a fedelét, az égre
vicsorgott, majd elégedetten tunkolt.
Elmenőben a mellettem heverő

teáspalack után nyúlt, valami
egészen bájos közvetlenséggel.

Nincs benne cukor, szóltam utána.
 

***

Mihucza Niki: Recept helyett
 

1

Vágyj egy nőre! Hagyd, hogy felhevítsen! Ha tűzről pattantabb, akkor könnyen rád piríthat, ezért a folyamat nagyobb odafigyelést kíván meg. Főleg akkor, ha a nyelve csípős és kissé fel van vágva. Az is lehet, hogy egy kis vaj van a füle mögött. Nem baj. Ez pikánsabbá is teheti a fogást, de azért fő az elővigyázatosság. Pláne éhgyomorra. Feltétlenül.

Elképzelhető, hogy picit meg fog futtatni forró láng fölött, de ettől még nem kell egyből olajra lépni. Azért vigyázz, nehogy odakapasson! Mert így a végén lehet, hogy mindketten leégtek. Így talán picit paprikássá válik a hangulat, de semmiképp nem érdemes letorkollni ezért a hőn áhított nőt. Maximum pár percre lefedni. Ha emiatt felforr a dühtől, hagyd kicsit kifutni, majd takarékon rotyogni. Hadd főjön a saját levében! Te ezalatt úgyis pácban vagy. Ha még egy kis borsot is törsz az orra alá, biztos, hogy némiképp bosszús lesz. De az édes.

Ha mindezek után sikerül kiereszteni a gőzt, már nincs gáz. Sőt. Miután leszűrted a tanulságot, ugyanazzal a hévvel újra nekiláthatsz. Talán kissé kemény dió. De némi pörkölés sosem árt.

Edd meg, amit főztél, és fogyaszd merészséggel!
 

+1

Végy két érett nőt! Éhesek. Megkívánják egymást. Alapanyagnak természetes. Pláne, ha nem csak külsőségeikben valók egymás ínyére. Ha nem falják fel rögvest mohón tekintettükkel a másikat, akkor talán érdemes finoman elszemezgetniük kicsit, mielőtt egymáshoz látnak. Ha így reagálnak, akkor egyértelmű, hogy itt már nem csak szimpla babra megy.

Persze nem kell előre kimért alapanyagokkal dolgozniuk. Elég lesz érzésre. Ha mernek. Mindenekelőtt javallott belekóstolniuk egymás zsenge társaságába. Roppantul fontos, és nemcsak szájíz szempontjából. Ha lágyan feloldódnak egymás mellett, és gond nélkül elegyednek, akkor egy kis fűszeres habarással megelőzhetik, hogy felhíguljon a köztük kialakult sercegő vonzalom. Ha már izzik a levegő, és úgy érzik, mindkettőjük vére forr, szinte biztosak lehetnek benne, hogy valami igazán ínycsiklandó fogás van köztük kisülőben. Habár már szinte készre főzték egymást, fejben mégis tanácsos ésszerűen szétválasztaniuk a száraz és nedves hozzávalókat. (Ez olykor nehéz. Azt mondják, a profiknak sem sikerül mindig.)

Ha előrelátóak, ezeket először külön-külön kell gondosan összedolgozniuk. Mert így tudnak a végére ízlésesen összeállni. Nyilván nem lehet minden földi jót egyszerre belesűríteni, de ha ki tudják magukból passzírozni a legjobbat, és kitálalni egymásnak, akkor biztosan nem hagynak rossz szájízt maguk után. És megőrzik zamatukat.

A szaftos részleteket pedig hadd tartsák meg maguknak!

Váljanak egymás egészségére!


***

Sütő Fanni: Átváltozás; 75. szonett – A Bundáskenyérhez


Átváltozás

Nyári hőségben olvad a számon a rúzs,
mint a hátsómon a zsír.
Már vagy két hete edzek.
Nincs már más rajtam, csak a csont meg a hús,
a flabélos, zumba meg sok
basmati rizs áldásos hatása.
Norbival olvad az úszógumi, s a haspárna,
és a hasábra vágott burgonyát,
áramvonalaim zsíros zátonyát
egy kick-box mozdulattal sutba vágtam.
Cukorgyantázott lábam
jól mutat forrónadrágban,
mert addig masszírozták
combomon a hájat,
míg vándorlásra adta fejét,
s az új lakhelyét
dekoltázsomba ágyazva találta meg.
Kész is a mestermű, eldobod az agyadat.
Íme, én, a bombanő,
és csak félig műanyag!
 

75. szonett – A Bundáskenyérhez

Az vagy nekem, drága Bundáskenyér,
mi tavaszi zápor éhem sivatagán.
Gyomrom miattad örök harcban él,
hisz veled sosem lehetek divatsovány.
Erős vagyok ugyan, de van pár hibám:
Ha megérzem lágy illatod a konyhán,
vonzó lankáid rögtön bejárja fantáziám,
míg senyvedek a diéta poklán.
Szagod varázsa csordultig betölt,
s egy harapásodért is sorvadok.
Nem szabad! vagy mégis… az éhség úgy gyötör.
Egy falatot… vagy kettőt bekapok…
Betojásaranyoztad az életem,
felfaltalak, de mégis éhezem.

Adományozás

Önkéntesség

Ha azonosulni tudsz céljainkkal és tetszenek a tevékenységeink, kapcsolódj be az egyesület munkájába, hogy alakíthasd a dolgokat, és benne légy abban, ami csak leszbikusokkal történhet! Tovább...

Programnaptár

Naptár


Levelezőlista

Labrisz hírlevél

Név:  
E-mail cím:  
altszoveg