A 4. LIFT Fesztivál irodalmi pályázatának díjazott művei

 

Erdélyi Tea:

 

Sosem

                  - Pandórának -


Miért, akkor mi van,

ha mindig azt kérdezem,

lehet-e gondolni arra,

amire nem lehet, sosem?

Új vágy ébred, megint,

és megint új félelem:

szabad-e gondolni arra,

amire nem szabad, sosem?

És, ha jobban félek,

jobban élvezem...

Olyan mélyen vagy bennem,

ahol nem kéne. Sosem.

 

 

Azután…


… az orgazmus jeges rémülete jár át:

lábaid közé szorulva fuldoklom saját

vágyamba fojtva, mert kioltja,

megöli az a zárt két comb,

amit, ha szétfeszíthetnék...

De nem. Akkor sem jutnék beljebb.

Tűznek tűnő jégverés -

ennyi csak a tested.

 

 

Ennyi volt, csak?


Nyisd fel, itt, előttem,

most azt a kis, kemény diót,

amit a combjaid tövén hordasz,

és varázsolj elő belőle

valami sikamlósan egyszerűt

és édesen fennköltet!

Egy kastélyt: arany kakas a tetején,

forduljon arra,

amerre a szél fúj!

Egy tanyát, vágtázó lovakkal,

hogy megülhesd aztán,

ha arra támad kedved! Vagy

egy folyót, kis halakkal,

hogy felússzanak vaginád mélyére,

ott lakjanak és lubickoljanak!

Ne akarj látni, tudni, érteni!

Csak tedd: add és fogadd,

ne érdekeljen más!

Csak kápráztass el, lepj meg,

izgass fel legalább!

Ha tudsz még.

Vagy ennyi volt, csak?


 

Torma Julianna:

 

Talán mégsem fog esni


Az erkélyen ülök, nézem, ahogy az eső közeledik. A szürke felhők alatt vibráló párát, és azt a sárgásfehér pamacsot, ami jeget hoz, anyám szerint. Ül mellettem, és folyton azt kérdi, mi van. Érzem, hogy titokban az arcomat vizslatja, hogy annyira tudni vágyik, amit, istenem, dehogyis akar tudni!

Semmi nincs, mondom. Csak olvasom ezt a nyavalyás könyvet, és annyira fáj, annyira felkavar, ahogy minden sorában magamra ismerek. De ezt már nem mondom, csak gondolom, és próbálom azt is úgy, hogy ne lássa rajtam. Nem akarok beszélgetni, csak nézni az esőt, ahogy közeledik. Már a templomnál tart, körülveszi a tornyot, és a szele itt van, alattunk a parkban. Faleveleket és szemetet sodor.

De mégis, valami csak, látom az arcodon – így ő. A drága jó anyám, aki annyira megütközik mindenen, ami más bennem, mint benne, aki kétségbeesett féltéssel és önmaga ellen magára erőltetett elfogadással küzd ellenem, értem, huszonöt éve és hiába. Mit mondjak neki?

Az eső lábát figyelem, elmélyülten, ahogy lóg a torony felett.

Talán mondani kéne, hogy felkavar, hogy az kavar fel, és odaadni neki a könyvet: jó kis női regény, tetszeni fog. A kedvemért elolvasná. A kedvemért mindent elolvas, amit a kezébe adok, azt remélve, hogy valamit megért belőlem. Még a verseimet is, és szomorúan csóválja a fejét, mert egy szót sem ért a túlcirádás virágnyelvből, csak sejt az anyai ösztöneivel. Valami iszonyú, nagy bajt sejt, hogy nem tudja már megvédeni a lányát önmagától. És nem érti.

Csak nem akar esni.

A szél egyre erősebb, mintha el akarná fújni a felhőket, de azok nem mozdulnak. Állnak a város felett, készenlétben, mintha valami mozdulatra, valami jelre várnának, és kint, a lakótelepen már a jég esik. Ez biztos. Anyám mondja.

Vagy talán azt el kéne mondani legalább, hogy összetörtem. De nem szólok. Nyelem a könnyeimet, és olvasom azt a nyavalyás könyvet, hogy azt higgye, azért, hogy meghatódtam, mert milyen szép is, jó kis női regény, és mégis csak legyen mire fognom, hogy ha már muszáj válaszolnom végül. Ha végül majd kitör belőlem a sírás (mert ki fog, tudom), és elmossa az arcomat némán és megállíthatatlanul.

Csak esne már!

Hirtelen jött a hidegfront. Tegnap este még nyár volt, amikor kiléptem a lépcsőházból. Izgatottan és némileg zavartan húztam le a gyűrűt az ujjamról és süllyesztettem a farmerem zsebébe, mélyet sóhajtva a vibrálóan forró levegőből.

Nem a ház előtt várt rám, két utcával odébb állt az autóval (én akartam így, mert persze, hogy senkinek sem tűnik fel és senkit sem érdekel, de mégsem lehet tudni). A motort leállította, és egyik cigiről a másikra gyújtott, mert sokáig várattam. Nem tett szemrehányást. Sosem tett szemrehányást, pedig mindig megvárattam. És nem tett szemrehányást sok egyébért sem addig.

Hetek óta nem találkoztunk már. Hiányoztam, és ő is nekem, mindketten éreztük abból, ahogy megcsókoltuk egymást – az ő szája nikotin és mentolos rágó ízű volt, az enyém talán kávé.

Nem beszéltünk, mintha azt várnánk, hogy odaérjünk hozzá, és igazán csak ketten legyünk. Nem beszéltünk, csak belélegeztem az illatát a mozdulataitól felkavarodott levegőben, és belül készültem rá, hogy hamarosan őt magát belélegezzem majd. Vártam, hogy bennem legyen. Mindenhol. A bőröm alatt és az idegrendszeremben is, megint, és én az övében. Nem is láttam igazán, inkább csak sejtettem, hogyan csúszik egyre feljebb a szoknyája széle, ahogy a pedálokat nyomja, és egyre többet láthatnék a térdeiből, ha látnék bármit az autó sötétjében. Nem láttam, csak elképzeltem.

Esni fog, talán még ma éjjel.

Csak ennyit mondtam, ezt is csak akkor, amikor kiszálltunk, és egy pillanatra elvesztem az aranybarna hajzuhatagban, ahogy hozzá hajoltam, csak mintegy mellékesen igazítva valamit, ami ott sem volt, amíg a kertkapun matatott.  Kicsit félrefordult, és megigazította a vállán a táskát, látszólag a kapukulcsnak szóló türelmetlen mozdulattal, de közben végigsimított a mellemen és a hasamon alkarral, meg a kézfeje külső felével, mintha csak véletlen.

Odabent az óvatoskodó, esetlegessé kent mozdulatokat hirtelen természetességgel váltották fel az igazi érintések. Vad, szinte eszelős hullámokban tört ki belőlünk a vágy, egyre erősebben minden mozdulattól, ami csillapítani szándékozott. Aztán a szőnyegen feküdtünk, a nyitott erkélyajtó előtt, kimerülten, remegő tagokkal, és vártuk az esőt. De nem jött.

Csak a kérdések jöttek, megint, hogy mikor már és miért nem.

De nem voltak válaszaim. Csak hazugságaim voltak, számára is, ahogy magamnak. Arra vágytam, hogy elhallgasson, hogy ne kérdezzen, csak összefolyjon velem, újra meg újra, itt, önmagunkba bezárva, és elhiggye végre, amivel én áltatom magam, hogy jó ez így, és csak az számít, hogy szeretjük egymást. Tudtam, hogy belehalnék, ha vállalnom kéne ezt a szerelmet, és tudtam, hogy belehalnék, ha ki kéne mondanom, hogy nem tudom.

De a kérdések jöttek, várakozón, reménykedőn, szomorúan, mint mindig.

És számonkérőn, csalódottan és lemondón, ahogy még soha. A kérdések jöttek, és kopogtak a koponyámon, mint az esőcseppek, őrjítően, mindig ugyanarra a pontra lesújtva. És beszivárogtak az agyamba, mint a könnyei, és lemosták azt a megülepedett sarat, ami olyan jól elrejtette a hazugságokat. És egy percre tiszta lett minden, átlátszó lett, átlátszó lettem. És ettől üvölteni kellett. Azt kellett üvölteni, hogy ő ezt nem értheti, és joga sincs meg köze se, különben. Üvölteni vele, megrázni, és elrohanni az éjszakába a magamra kapkodott ruháimban. És gyűlölni kellett, mert megalázott. Mert leleplezte, hogy megalázom magam.

Sokáig álltam a lépcsőház előtt remegő térddel, kulccsal a kezemben, és kétségbeesetten forgattam ki a farmerem zsebeit. A jegygyűrűmet kerestem, hogy visszahúzzam dühödten, megalázottan, beletörődve. De nem volt sehol.

A könnyeimmel küzdöttem, ahogy most, amíg a felhőket figyelem. De nem. Csak nem akar eleredni.

Talán mégsem fog esni felettünk. A parkon átsüvít a nyári szél, én az esőt figyelem a torony körül, anyám engem, a szeme sarkából. Mögöttünk, a ház mögött már süt a nap.


 

Vörös Alexandra:


Az ösvény előtt


A csatakos úton végigmenni,

érzékelni minden szegélyt, kilométerkövet,

a kavicsokkal elfedett időt,

a gondosan leaszfaltozott tartamot.

A láb szokatlanságában

zsibbad a mozgás, ahogy átölellek, itt,

ahol véget ér az aszfalt, ahol

az ösvény titka tárul, mint

egy lassú, körkörös mozgással megnyitott

feneketlen üreg, ahol véget ér az idő,

ahol a peremén vagyunk önmagunknak.

 

 

Csak neked


A konyhában átfogtam a derekadat,

nem tudok főzni, motoron járok és

bőrdzsekit hordok,

fiús vagyok, mondta anyám,

fiú vagyok, mondták a fiúk,

s ha állva pisilnék, magukkal vinnének

a száguldás mennyországába,

nem tehetnek róla, hogy gerjednek rám.

Itt vagyok otthon, mögötted,

a konyhában, ebben az áruló ölelésben,

hogy nem tudom, mit tesz egy igazi nő,

hogy nem tudom, mi az ajakrúzs,

hogy tehetetlenségem csak neked akarom megmutatni.

 

 

Ki boldogul?


Ki boldogul a hajjal benőtt

reggel titkaival?

Végignézem a hátad,

apró pattanások pazar ívben,

látom, hol kúszott a nyelv,

hogyan találtam nyelvet hozzád,

a megnevezéshez, az íz szertartásaihoz,

a kagyló, a tavirózsa bizonyosságához,

melynek látványába belepirul

még a legártatlanabb angyal is.


 

Medalin:
 

lassú tánc

 

gyertya lángja,

lassú tánca,

szív-viaszba

mélyül árka.

könnye oldja,

tükre hordja

szép szemünk. 

színt keverve

láng-világa,

mélybe vetve

árny-varázsa,

tünde-nyelve

dúdol egyre

csak nekünk.

kéz a kézbe'

más-világba,

pengeélre,

lassú táncra

csak mi ketten

észrevétlen

elszökünk?

jéghalálok

árka közti,

tűzvirágok

ágya menti

pille-lenge

lépteinkbe

szédülünk.

álomóra

kertje rejtve

olvasóba,

gyöngy-üvegbe:

éle vágna,

bűntelen ha

vétkezünk.

két karodba

bújva, védve,

őrizem, ha

végítélet

mit se sejti,

porba ejti

szép szívünk.

 

 

szappanbuborék

 

azért van ez, én tudom,

mert a mamánk

- nem is emlékezünk:

pedig akkor is! volt, volt, volt!

nekem is! -

szappannal mosta ki a szánk.

azért fojtjuk vissza lélegzetünk:

el ne pattanjon szájunk közt

e reszkető, e tétova

gömbben úszó szerelemcsoda...

s jobb is - csak csitt! -

hogy ezt nem hiszik a nagyok.

el ne mondd nekik:

én téged megöllek, meg én

- várj csak, még egyet táncol a szivárvány

a hártyán, nézd, nézd, nézd, nézd, nézd! -,

mert én tudom: benned laknak

ezek az imbolygó álmok!

és nem kell tennem mást,

csak szemed kékjébe mártani száraz tollam,

és nyelved pirosát fröcskölni az ég aljába!

szakítok vásznat is, vitorlavásznat,

hasad halvány szövetéből,

és festek rá hullámzást:

rózsaszínt, mint az ajkaid, az ajkaid...

tudom! ott lakik benned a csodás

milliárd apró buborék:

elhajózom értük bíbor folyóidon!

karcsú tőrt is faragok fehér csontodból

- ne sírj! kinevetnek, látod?!

játsszunk, játsszunk, játsszunk...!!! -,

hogy ha a szíved, a szép sárkány elnyel:

azzal döföm keresztül, és

torkodból gördül majd sorra,

szemedből gurul mind elém,

mind, mind a sok mesés,

gyönyörű szappanbuborék...

 


 

Tóth Luca:

 

Pillanatok (részlet)

 

Hangtalan suhanó vonó

a húrokon

felcsendülő dallamívvel

játszó ujjaid

a fenyőszínű napsugárban

megcsillanó

gyöngyöző kacagás

Adományozás

Önkéntesség

Ha azonosulni tudsz céljainkkal és tetszenek a tevékenységeink, kapcsolódj be az egyesület munkájába, hogy alakíthasd a dolgokat, és benne légy abban, ami csak leszbikusokkal történhet! Tovább...

Programnaptár

Naptár


Levelezőlista

Labrisz hírlevél

Név:  
E-mail cím:  
altszoveg