A 6. LIFT Fesztivál irodalmi pályázatának díjazott művei

 

Mono Gina versei


Elveszett Paradicsom

Szemednek öblében idegen asszony táncol
Csókjaiddal fodrozod ritmusát
Kezed a fájdalmat karolja át szívem helyén
Mikor megöleled őt.
Úgy kalimpálja ütemét
Új asszonyod ringásának a vágyban
Hogy kővé mered lassan
Mert nem bír már el engem
És én sem bírom el őt
De még a dermedés is dobogni akar
Mikor megérzi mi volt egykor a helyén.
Idegen szenvedélyeid
Nem kívánt ismerősként üdvözölnek
Mikor holdkórosként meglátogatom új éjszakáidat
Hogy lopva összegyűjtsem a régi illatokat
Emlékezni a világra,
Mikor még ketten sétáltunk
Az Édenkertben
 

Valaha

Valaha a te szádból hangzott legszebben a nevem
S az „angyalka”, „kicsi”, „édes”…
Most keserűek számban az ízek
És sós könnyek
És savanyú emlékek közt létezem
Erőtlenségem eltemetem erőtlenségem alá
S az emlékek mint temetetlen halottak kísértenek
Mikor először hozzám bújtál
Megadón tűrtem
Hogy befészkeld magad
Agyamba
Ölembe
Szívembe
S mikor könnyeden kirepültél
Mégis magaddal vittél mindent
Azóta üres házban élek
Leszakadt redőnyök
Lepedőbe csavart bútorok
Repedező falak
Pókhálós sarkok között
Hol minden csupa por
És por és hamu…
Nincs a világon szomorúbb
A szerelemnél
Melyet egyedül kell cipelni tovább
Nincs a világon szomorúbb
Annál a szónál, hogy valaha…
 

Leszokom rólad

Mint cigarettafüst vagy te nékem
Métellyel teli gyengeségem
Jele a kárhozatnak s hogy üdvöm
Nem leszel
Csak én megyek végig az úton.

Szívom magamba füst-illatod
Égő ember-áldozatod
Vagyok tartva a semmi felé
Kicsit elviszel
Majd tovatűnsz s én itt maradok

Változol folyton mint a hold
Titkaidat hogy felold
Nekem nem vagyok elég
Rágyújtok
Míg az utolsó szál el nem ég

Barátomnak a hajnali fénynek
Átadlak a vágyott messzeségnek
Lelkem tisztul majd
Nélküled
Nehéz lesz
Leszoknom rólad egyszer végleg


Attisz verse

Szapphó már távol szigetünkön trónol
Lüdiában szép kicsi költőasszony
Én merengem egyre feléd csak álmom
Halk csobogását

Hű szívem Küprisz kebelébe rejtem
Hadd küldje élte tavaszát szépséges
Szívedhez el. Már soha én nem látom
Kék szemeidnek

És szelíd arcod mosolygását többé
Sem hajdanvolt sóhajok ízeit már
Nem érzem mit hív verebek gyűjtenek
Messzi hegyekből

Sem fátyolszövetruha ringását a
Széllel versenyezve vidáman nékem
Eltáncolnom nem lehet. Sírva nézek
Csillagos égre

Ajkaidnak sem vihetem ízét ha
Jő az éjfél. Szerelem tüzén lázong
Keblem mindörökké. A zord halál sem
Enyhíti kínom

Mert nincs itt Szapphóm, ki gyönyörrel dúdolt
- Járj csak boldogan s reám emlékezz -
Volt utoljára nézve felém szava
Boldogtalan leány

Az vagyok már. Lüdia árnyán tengő
Hasztalan hisz otthona egy volt hajdan
Szapphó karján nyugodott akkor keble
Élete oda

 

Mono Gina: Vesszők nélkül vesszőztettem


… Kint még mindig csalóka napfény. Októberi nyár. Bent már semmi illúzió. Lehúzott redőny mögött várom hogy elteljék egy újabb nap. Egy nap amely a hiány jegyében fogant. Káromkodva kelek. „A rohadt életbe. Egy újabb elcseszett huszonnégyes”-  már az elején tudom.  Már ritkulnak az ilyen kegyetlen napok hogy annál jobban megrázzanak mikor újra előbukkannak várt váratlanul a semmiből. Rettegek ettől. Rettegek mi sül ki belőle a végén. Tudom hogy ma harcolnom kell. Önmagammal. Önmagam ellen. Önmagamért. Képzelj el egy olyan bokszmérkőzést ahol magadat kell kiütnöd. Kiütnöd magadat azért, hogy maradjon még belőled valaki. Azért. Hogy ne vesszél el végleg. Azért. Micsoda tragikus harc. A tragédia okozója és elszenvedője egy és ugyanaz a személy. Már rég nem te állsz a másik oldalon. Már rég nem ellened küzdök. Milyen ironikus ugye? De ma humorérzékem sincs. Az egyetlen aprócska ág is hiányzik amibe kapaszkodhatok olykor. Hogy a színéből fonákjára is lehet fordítani. Ma csak ordítani. Ma lélekhányok megint. Kiöklendezem a keserű epét. Már rég nem hányok velőseket. Nagy lakomák maradékait. Mert már nincsenek nagy közös lakomák. Már olyanok sincsenek ahol egyedül eszem. Már csak koncok vannak. Már régen összemosódtak az idő síkjai. Nem tudom hol tartózkodom. Akarnám hogy ne létezzen például a múlt. Mint ahogy az elnevezésből illene tudomásul venni. A világ összes kincsét a lelkemet odaadnám akár az ördögnek is Faust hajrá! ha kivájódna belőlem minden minden ami valaha megesett köztünk. Minden szép pillanatot különösen azokat szeretném ingyen odaadni snájdigul elszórni. Vigyétek már nekem sem kell már nekem sem fontos. Nem akarok kettőnk helyett is emlékezni. Gyűlölöm ezt az egészet. Legeslegelőször is önmagamat. Hogy miért tudok ilyen nehezeket súlyosakat érezni. Fölösleges.  Fölösleges érzékenynek lenni. Érezni. A világon ez a legeslegfölöslegesebb. Még felismerni is az. A keserű illumináció. A legkeserűbb. Onnantól már azt hinnéd minden könnyebb. De nekem elviselhetetlen ez a könnyűség. Az életnek ez a rohadt törvénye. Az elmúlás törvénye. Az elmúlás miatti fájdalom nem múlásának örvénye. Örvényben élek időörvényben. Újra és újra felöltődik rám előző életem jelmeze. Annyira tökéletesen simul hozzám. Annyira egységes benne minden. Annyira harmonikus. Gyűlölöm hogy ismerem hogy ismertem valaha ezt az élményt. Az egységélményt. Azóta egy tányér a lelkem melyet keserű „nappal hold kél bennem” napokon jól összetörök. Aztán valahogy összeragasztom persze illendőségből. Mert muszáj. Vagy megszoksz vagy megszöksz alapon. Megszökni innen pedig csak egyféleképpen lehet… Nem lehet…

… A megszokásban bízom. Hogy egyszer elfásul bennem ez az egész. Még az ordítás kényszere is. Hiszen csendes voltam és szelíd. Ilyennek kell újra lennem. Olyannak amilyen előtted voltam. De ahhoz nagyon össze kell ám ráncolnom a lelkem. Hogy ne látszódjál alatta. Öregnek kell lennem. Vénnek. Még azon az áron is hogy nem társul hozzá a bölcsesség. A tányért összeragasztom. Csupa torz vonal ugyan így de csak összeragasztom. Mozaik-játékból. Csupa heg csupa seb. De legalább még tányér alakja van. Bár már rég kipányváztam a lelkemet. A belső tenger már nem létezik. Nincsenek csendes megnyugtató zúgások. Kívülről nézek önmagamra. Bent már nem vagyok. Már csak az időre van időm. Meg egyetlen hitetlenség cipelésére erőm. Hogy tényleg elmúlik a múlt. Dupla tagadásban. Hogy nem bánt már. Hogy nem bántasz már. Hogy ne bántsalak már. Hogy ne bántsam magamat már. Hogy ne bántson a bántás. Hogy ne bántsam a bántást. Vagy hogy legalább ne bánjam már ha bánt. Én már a jövőre is olyan cinikusan nézek. Nem hiszek benne mert az idő sem hitt bennem. S mert te sem hittél bennem az időben. Elmorfondírozok a „mi lesz majd”-okon. Hogy mondjuk kiheverlek. Hogy tényleg sikerülhet. Eljutni a közönyig. De a közönynek ára van. Mint mindennek ebben a tyúkszaros életben. A közöny ára a lélek. Ettől félek. Hogy így is élek. Hogy így is lehet élni. Hogy már nem remélek. Ha pedig nem remélek nem hiszek és ha már nem hiszek nem szeretek. Attól félek soha többé nem tudom kimondani már a legszebb szót az életben. Amit annyiszor kimondtam. Csak neked vanitatum vanitas (káromkodás). Azt az egyet amiért élni érdemes. Hogy érettem hiába volt minden krisztusi áldozat. Mi értelme a nagy találkozásoknak ha már nem akarnak nagy találkozásokat tőled? Mi értelme felruházni felékesíteni valakit a saját szép gyöngyhalászos kincseiddel ha nem vágyik még erre sem. Mi értelme hinni hogy ő jobb hogy hasonlít arra akinek te akartad látni. Hogy tényleg olyan igaz és szép és jó. Nagybetűs. Pygmalion vagyok. Megteremtettem a tökéletességet. Beleszerettem a művembe. De a művem önálló életet kezdett élni…És hanyagul kikacagta teremtőjét. A teremtőjét akinek emiatt a semmiből kell újra teremteni önmagát. Az egyetlen lehetséges módon: az emlékezetkiesés nagy szertartásával. De nem mindenkit hívnak meg erre a szertartásra… A jelszó: Fidelio…

… Szóval a jelenben vagyunk. A múltat nem múlató jelenben. Mulatságos…is lehetne. Kacagok is én de ez velőtrázó sikoly inkább. Munch sikolyára emlékeztető. A múltban nem hiszek a jelenben sem a jövőről morfondírozgatok tehát. Edzem magam arra hogy lehetséges. Még akkor is ha sokszor úgy érzem velem már minden megtörtént. És hogy kurvára unatkoznék. Eljátszok pl. azzal mi lesz öt tíz év múlva. Hol leszek hol leszel. Leszel-e még bennem. Hogy voltam vagyok és leszek én tebenned cseppet sem érzem. Mert nem is voltam. Csak magadban voltál. Magadimádó önmagad imájában. Ez az egyetlen kurta bizonyosság. S így nem vagyok s így nem is lehetek. Te ezt az egy kincset adtad nekem. A szent fekete meteorkövet. Cipelem mint a régóta már nem az én testem illatával teli vánkost a paplanok sóhaját akik helyetted szerettek engem. Mert a tárgyak is jobban tudtak szeretni nálad. Nálad az időtlenség művészénél. Nekem teher az idő neked kincs. Kincs ami nincs…Hehe. Szabad ötletek jegyzéke. S ha már szabad ötletekben leltározunk hadd mondjam el hogy a filmeket melyeket együtt rendeztünk meg és mi voltunk benne a főszereplők feláldozom az időtlenség oltárán. Eltűnnek. Nem léteznek. Ha meghívnak a szertartásra. Ha meg nem (itt lenne a vessző) gyötrődöm tovább a semmiből előbukkanó képek vizében. Képekében melyekről tényleg nem tudom léteztek-e valaha? Én hinném de már nem szabad hinnem. Azok után ami köztünk történt s azok után ami köztünk nem történhet már meg. Legalább már azt nem tehetjük meg nem történtté ami nem történhet meg. Az is valami. Része a hiányjátéknak. Hiánytalanul előkerült minden. Illetve a semmi. A semmi baj. Semmi baj. Bizonyára ez a karma. Az idő karma. Jól belém váj. Sebaj. Sebbaj. Majd ledolgozom következő életeimben. Csak ott ne találkozzunk. Legalább ott ne. Kérem a mindenható nem reinkarnálódó Istent. Mert nem vagyok méltó hogy hajlékomba jöjj csak egy szóval mondd és meggyógyul az én lelkem. De te nem ismered a szavakat csak a tetteket. A szavakat csak én ismerem. Gondolatokkal szavakkal csak én vétkezem. Te csak tettekkel és mulasztásokkal…

… Gyűlölöm hogy nem tudok gyűlölni. Hogy szeretni akarlak. Hogy kopogtatás nélkül bejössz hozzám. Legyél kicsit udvariasabb. Távozz tőlem istenasszony. Iszonyú. Oh bár lennél férfi én meg Kárász Nelli. De sajnos szép voltál mert én teremtettelek mert általam vagy mert meg én láttalak. Bárcsak régen ne láthatnálak mert régen ne volnál. Addig Adyt idézgetek s keserűen csibészkedek. A szavakkal. A tett és a mulasztás ne feledjük a te kiváltságod. Atyaúristen már félnégy és még nem csináltam semmit. Miattad. Én nem cselekszem. A franc essen beléd. A szifilisz. De hát nő a nővel…Hogy lehetne lehetséges ez. Nő a nő nélkül ez már inkább az. Lelki szifilisz. Lelki vérbaj. Mégcsak nem is ciklikus. Előbukkan rendre hogy rá ne szokj a rendre. Akár Ady Endre. Vigyázni már nagyon bajos a kislajos hat hónapos. Lenne .De hát nő a nővel… Csak üres hasat növel… Sötét és semmi lesznek: én leszek,kietlen, csendes, lény nem lakta Éj… Nappal hold kél bennem s ha kint van az éj egy nap süt idebent… Élj…

… Kint még mindig csalóka napfény. Októberi nyár. Bent már semmi illúzió. Lehúzott redőny mögött várom hogy elteljék egy újabb nap. Egy nap amely a hiány jegyében fogant…

Ui:… Köszönöm hogy nem vagyok már. Köszönöm hogy nem vagyok neked. Köszönöm hogy már nem létezem. Köszönöm hogy olyan elviselhetetlenül könnyű lett minden. Köszönöm a hiányt. Köszönöm hogy a hiányt cipelem. Mint láthatatlan keresztet amit még mutogatni sem lehet. Köszönöm hogy a világ összes létező szép szomorú szerelmes versét és dalát hozzám írták mióta elmentél az oázisból s én itt maradtam a sivatagban. És ha csak egyet is meghallgatok elolvasok belőlük valami nagy fájdalom terül szét a lelkem helyén. Ilyenkor azt kívánom bárcsak görög isten lehetnék… Sense of humour and no sensibility… Hajrá fogyjon az út társtalanok siessünk…

 

Rába Ildikó Mariann: Sóhajok (haikulánc)


mosolyod fénye
lelkemben égő lámpás
könnyben alszik ki

***

édes szerelem
messzire löksz magadtól,
fájó bumeráng

***

foszló magányom
ködbe vész, majd elillan,
hűtlenemmé lesz

***

tüzes gondolat,
vágyom ajkad varázsát,
jeges fuvallat…

***

viharod hangját
csupán távolról hallom,
mégis túl zajos

***

hervadó virág,
álma szikkadtan zörög,
már nem vár záport

***

bizalmad méze
túl édes, s megszédít,
ajkaim zárva

***

lángod megperzselt,
s pernyéim hullanak…
oh… elhamvadok

***

repültem mélyen,
s szálltam magasságban,
fájón lebegek

 

Tóth Luca: Reggel


Ma reggel puha voltál, meleg és jóillatú, mint a napérlelte őszibarack. A tenyerem mohó élvezettel, mégis óvatosan simított végig meztelen bőrödön. Jó volt belefúrni a fejem a vállgödrödbe, ebbe az izgató és védelmet adó mikroklímába.
De ismét menekülni kellett.
Rövid csók az ajtóban, egy utolsó érintés, amiből nehezen szabadulnak az ujjak összefonódva és egymásba kapaszkodva. Aztán csak a bakancsom koppant a lépcsőfokok hideg kövén. Az ötödiket szinte futva hagytam el, mert a lift minden zörrenő mormogása veszélyt rejtett és én nem tudhattam, kit visz épp és hova. Az első emeleten tétovázva megálltam. Odalent hangok beszélgettek. Lépcsőnként megállva értem le a földszintre, de csak egy ismeretlen férfi matatott a postaládáknál. A lift mellett lakó néni pedig végre megtudhatta, ki is a titokzatos biciklis éjszakai látogató, aki szinte minden éjjel felveri riadt kis álmaiból. Az ajtónál beengedtem egy bajuszos fazont, aki csillogó WC -kagylót cipelt szeretettel ölelve azt karjaiban.
A rakpart szikrázott a napfénytől és a dugóban álló kocsik polírozott karosszériájától. Ismét éreztem a szabadság őrjítő, boldog ízét, a szél simító vadságát az arcomon, mely a te illatod hozta el nekem a kipufogófüst és áradó Duna szagú rakparton.
És tudtam, hogy este jössz. És vártalak. És itt vagy. Pont most. Csók a nyakamon és hoztál gumicukrot.
Szeretlek.

 

WaitIng: Olyan szakadós ma a szál


tétellel kínáltál nem tudhattad
hogy én téged húztalak volna
nosztoszról kérdeztél fájdalomról
szoknyád alól kis háromszög villant
ölemig szúródott vakító képe
értetted akarom azt a foltot

napsárga ruhádat elhagyta tested
ajkam ajkaid között pumpált elunt
húsodat vérrel töltöttem fel reanimáltalak

egymásba zuhantunk
lent volt és fent volt
fent volt és lent volt
kint volt és bent volt

bent volt és kint volt
nem túl kiterjedt topográfia
gömb illett gömbhöz
rés a réshez

dél vonzott délt
páránkban szublimált a régi törvény

A tételt feladtam.
Átmentettél.
Nem kell jóllakott könyöradományod.

 

Adományozás

Önkéntesség

Ha azonosulni tudsz céljainkkal és tetszenek a tevékenységeink, kapcsolódj be az egyesület munkájába, hogy alakíthasd a dolgokat, és benne légy abban, ami csak leszbikusokkal történhet! Tovább...

Programnaptár

Naptár


Levelezőlista

Labrisz hírlevél

Név:  
E-mail cím:  
altszoveg