Az 5. LIFT Fesztivál műfordító pályázatának díjazott fordításai

 

May Sarton:
Az úri macska tízparancsolata

 

  1. Úri macska ingmellén, mancsán soha nem esik folt.
  2. Úri macska nem hajol meg erőszak előtt, legyen az bár szerető erőszak.
  3. Az úri macska hallgat. Száját csak legvégső esetben hagyja el nyávogás. Tudatja kívánságát és kivár.
  4. Ha megszólítják, az úri macskának arca sem rezzen. Mintha meg sem hallotta volna.
  5. Az úri macska, ha megrémül, unottnak láttatja magát.
  6. Úri macska, hacsak nem közvetlenül érintett az ügyben, nem foglalkozik mások dolgával.
  7. Egy úri macska, akármennyire éhes is legyen, lassan közelíti az ételt, s már egy méter távolságból megítéli, hogy Jó, Megfelelő, Elfogadható vagy Méltatlan-e. Ha Méltatlan, színleg földdel kaparja be.
  8. Az úri macska, hálául a méltó ételért, olyan makulátlanra nyalja a tányért, mintha csak tisztára mosták volna.
  9. Úri macska nem választ elhamarkodottan házvezetőt.
  10. Tizedik parancsolat nincs.

Kult Katalin fordítása

 

May Sarton:
The Ten Commandments of the Gentleman Cat
 

  1. A Gentleman Cat has an immaculate shirt front and paws at all times.
  2. A Gentleman Cat allows no constraint of his person, even loving constraint.
  3. A Gentleman Cat does not mew except in extremity. He makes his wishes known and waits.
  4. When addressed, A Gentleman Cat does not move a muscle. He looks as if he hadn't heard.
  5. When frightened, A Gentleman Cat looks bored.
  6. A Gentleman Cat takes no interest in other people's affairs, unless he is directly concerned.
  7. A Gentleman Cat approaches food slowly, however hungry he may be, and decides at least three feet away whether it is Good, Fair, Passable, or Unworthy. If Unworthy, he pretends to scratch earth over it.
  8. A Gentleman Cat gives thanks for a Worthy meal, by licking the plate so clean that a person might think it had been washed.
  9. A Gentleman Cat is never hasty when choosing a housekeeper.
  10. There is no tenth Commandment.

 

May Sarton: Én, magammá


És most én – magammá válok.
Mennyi idő, év, hely, mennyi óra,
Szétszórva, keverve itt-ott,
Mások arca mögé bújva,
Rohanva, mint kit az ős Idő hajt
S űz kiáltva, mint a vadat:
„Siess, mert vége lesz mielőtt -”
(Mi előtt? Mielőtt felkel a nap?
Vagy mielőtt végeztél a verssel?
S ott a szerelem, börtönben, biztosan?)
Most megállok, itt, egy helyben,
Számot adni és megmérni magam.
A sötét árnyék a kezemé már
A papíron: a kész szó árnyéka,
Ahogy a gondolat formálódik s formál,
Koppanón, súlyosan hullik a lapra.
Összeolvad, helyére kerül minden,
Vágy tetté, szó hallgatássá lesz,
Munkám, időm, arcom, szerelmem
Eggyé válik, mint ahogy ágat ereszt
És ahogy nő a növény, oly lassan,
S ahogy a gyümölcs hagyja az ágat,
Elválik készen, megéretten,
De a gyökér már nem fárad:
Így érik dallá a vers bennem,
Növekszik, alatta termő talaj,
Gyökere vágyban, szerelemben.
Most eljött az idő – és még fiatal.
Most itt ez az egyetlen óra – s valahol
Benne én, az űzött, mozdulatlanul,
Lélegzem csendben: én, magamat.
Megállok és megáll felettem a Nap!

Kult Katalin fordítása
 

May Sarton:
Now I Become Myself

 

Now I become myself. It's taken
Time, many years and places;
I have been dissolved and shaken,
Worn other people's faces,
Run madly, as if Time were there,
Terribly old, crying a warning,
"Hurry, you will be dead before--"
(What? Before you reach the morning?
Or the end of the poem is clear?
Or love safe in the walled city?)
Now to stand still, to be here,
Feel my own weight and density!
The black shadow on the paper
Is my hand; the shadow of a word
As thought shapes the shaper
Falls heavy on the page, is heard.
All fuses now, falls into place
From wish to action, word to silence,
My work, my love, my time, my face
Gathered into one intense
Gesture of growing like a plant.
As slowly as the ripening fruit
Fertile, detached, and always spent,
Falls but does not exhaust the root,
So all the poem is, can give,
Grows in me to become the song,
Made so and rooted by love.
Now there is time and Time is young.
O, in this single hour I live
All of myself and do not move.
I, the pursued, who madly ran,
Stand still, stand still, and stop the sun!

 

Dorothy Allison:
Majomharapások


A főiskolán egy hosszú éven át a karrierterveimben biológia szerepelt, és patkányok: olyan kövérek és szürkék, amiknek drót áll ki a koponyájukból, vagy nyúlánkak és fehérek, amiken színes fonalak jelölik a beléjük ágyazott elektródákat.  A farmakológia egy szögletes, szürke épületben volt, távol a kampusztól. Úgy jártam oda, mint egy zarándok, ketrecekbe bámulni és szőrt tapogatni egy majom nyakán. A majom odahajolt a rácshoz, ami távol tartotta borotvaéles fogát a húsomtól. Kis idő múlva a fogait kihúzták, és a majom csak köpött, amikor odamentem, hogy megnézzem.
Bántott, hogy már nem tud harapni – a patkányok legalább megtarthatták a fogaikat. Azzal biztattam magam, hogy az a létbiztonság, amit egy tudományos karrier adhat, valamiféle áldozatot követel. Szerettem volna a bedrótozott patkányokkal meg a fogatlan majmokkal dolgozni, de nehéz volt. Túl nehéz. Gyűlöltem a mosott, fehér falakat, a kezem alatt összekucorodó, nyirkos teremtményeket, éppúgy, mint a gumikesztyűs professzorok engesztelhetetlen, gépies mozdulatait. Miután megkaptam a takarítói állást a laborban, az álmaim tele lettek majomfogakkal, meg patkányok körmének karmolászásával a műanyag pulton. Azokon a ritka estéken, amikor Toni és én a városban, valamelyik barátunk házában töltöttük az éjszakát, borzadva riadtam fel arra, hogy úgy ölel, ahogy a drótok kötik gúzsba a majmokat.
– Nyughatatlan egy nő vagy! – Mondta Toni reggelente, és a karmolásokat mutatta, amiket a karján meg a hátán hagytam. – Akkor sem tudnál nyugton feküdni, ha az életed múlna rajta.
Több bűntudattal, mint vággyal csókoltam meg a vállát, aztán becsúsztam a lábai közé, hogy a nyelvemmel enyhítsem azt, amit szavakkal nem tudtam. Úgy voltam az orális szexszel, mint a kollégiumi szobatársam a transzcendentális meditációval: amikor a nyakam sajogni kezdett, és az ujjaim begörcsöltek Toni combján, kezdtem jobb embernek érezni magam. Minél tovább tartott, amíg elment, és minél nagyobb volt a fájdalom a nyakamban és a hátamban, annál messzebb jutottam gondolatban, míg végül olyan volt, mintha nem is Tonival szeretkeztem volna, hanem magammal. Közben, egy ponton túl, egyszerre voltam jéghideg és tűzforró. Amikor elkezdett szerelmes szavakat bugyogni, amik azt jelezték, hogy már közel van az orgazmushoz, az én combom is együttérzőn remegni kezdett. Ritkán mentem el, ha Tonival szeretkeztem, de semmi sem tett olyan kiegyensúlyozottá, mint az az egy-két óra, amit a duzzadt szeméremajkai közé tolt nyelvvel töltöttem. Bűnbánat volt és vezeklés. Megváltás.
Toninak a szex a kapcsolat tartalma volt, a szeretkezés pedig a biztosíték. Megvolt a saját ketrece, saját igénye a bűnhődésre, és gyűlölte, hogy el tudok vonulni a gondolataimba, gyűlölte a kettőnk közötti távolságot, amit ilyenkor nem tudott átlépni. Egy hídra vágyott az agyamhoz, egy összeköttetésre, ami mindig rendelkezésre áll, amit nem tudok megszüntetni. Velem lógott a laborban, ingerelt, flörtölt, kinevette a többi laborasszisztenst, az óvatos-komoly arckifejezésüket, amivel a patkányszart takarították az ujjaikról. Az igazság az volt, hogy Toni imádta a labort, a tökéletes négyzet alakú panelszobákat, a ketreceket a falon, és azt az irritáló büszkeséget, amivel körüljártam, kezemben a partvissal meg a lapáttal. Szeretett követni esténként, nézni, ahogy felseprem a kis, szürke szarcsomókat, és felaprítom a ketrecek tetején sorakozó nyomtatott papírokat. A mindig nála lévő termoszából vodka-narancsot kortyolgatott, hulladékkal dobálta a kopaszra borotvált fejű majmokat, és azzal gyötört, hogy mozog a fenekem, ahogy a lapáttal hajladozom.
Egyszer aztán megdühödtem rá, felragadtam a termoszát, és azzal fenyegettem, hogy azzal együtt kihajítom a laboromból.
– Jajj, édes, nem is akarod igazán, hogy elmenjek! – Mondta, és megpróbált odacsábítani a mellette álló nagy laborasztalhoz. – Igyál egy kortyot, gyújts rá, és meséld el nekem, hogy mennyire vágytál rá mindig, hogy találj valakit, aki annyira felizgat, mint én, aki annyira szeret, mint én! Aki addig szopogatja a mellbimbóidat, amíg nyüszíteni nem kezdesz.
– Na ja. Ühüm. De végül csak valami fekete szemű, őrült nőt találtam, aki ég a vágytól, hogy hülyére keféljen egy rakás fogatlan majom szeme láttára.
– Háát – előrelátó voltál.
– Az lettem volna? Legfeljebb elszánt lehettem, amikor hagytam magam rávenni, hogy idehozzalak.
– Ó, kicsim – a bal kezében tartotta a jointot, míg a jobb kezével előhúzott egy szál gyufát, fél kézzel meggyújtotta a doboz oldalán, rágyújtott és mélyen leszívta füstöt, aztán felém nyújtotta –, vegyél egy cigit és gyújts rá! Tudod, hogy én vagyok az egyetlen, aki melletted áll.
A szája széles volt és puha, jobboldalt kicsit felfelé görbült – ettől mindig elgyengültem csípőtájt. A szája felett pedig tiszta és ragyogóan fekete szemek. Néha, amikor azt akartam, hogy jól érezze magát, tágra nyitottam a szememet, erősen néztem, és hagytam, hogy lássa a szerelmet, amit adott nekem abban a pillanatban. Bár nekem ez csak kéj volt, az ő szemében szerelemmé vált. De Toni tényleg mellettem állt, ezt tudtam. Régi vágású volt, bár egyidősek voltunk. Csak egy másik farmerdzsekis, ösztöndíjas diák volt, és az is akart lenni; egy kocsmai dyke, bárban tanult dyke-mozdulatokkal, a nagy harcos és még jobb szerető lassú, büszke járásával. És rendelkezett egy kocsmai dyke tehetségével, hogy gyorsan és nyersen feldühítsen, aztán éppoly gyorsan elbűvöljön és kiengeszteljen. Minden alkalommal, amikor előadta ezt a kocsmai mozgást, elszállt minden haragom.
– Igen – mondtam neki, lágy szemébe nézve. – Mellettem állsz.
Mélyen leszívta a füstöt, és ittasan mosolygott.
– Bébi, bébi! Ne légy ilyen kimért – nem olvad meg a vaj a szádban! Lesütöd a szemed, ellágyítod a hangodat, hülye szandált meg idétlen, hímzett farmerblúzt viselsz, és örökké sikamlós hazugságokat mesélsz az unokatestvéreidről, nagyapáidról meg nagybátyáidról ...
– Azok nem hazugságok!
– De annak tűnnek...
– Na és? – ismét feldühített – Mit képzelsz te magadról, ki vagy?
Felhúzta a lábát, és végigfuttatta a kezét nehézhúsú, izmos combján, hátrahajolt, megfeszítette a hátát, és lassan ismét végignézet rajtam, a pillantása a sliccem környékéről lassan felkúszott az arcomra, és mindenhol felforrósította a bőrömet.
– Één? – Kérdezte vontatottan – Én? Miért? Én nem vagyok senki, csak annak a fickónak a lánya, aki a legkisebb használt autóval járt egész Pinellas Megyében, és egy anyáé, aki nem volt józan, amióta megfogantam. A szüleim azt akarták, hogy főiskolára menjek, és kezdjek valamit magammal, úgyhogy itt vagyok. A baj csak az, hogy nekik halvány sejtelmük sincs róla, hogy az, amit én igazán akarok, a nap lenni, a hold és a csillagok valami hülye szandálos és idétlen, hímzett blúzos, vajnyelvű lány életében.
– Mondod te.
– No igen...
Nevettem és nem hittem neki, de tetszett, amit mondott, talán épp ezért. Sokkal könnyebb volt, hogy ha nem volt egészen komoly, ha nem kellett arra gondolni, hogy mi történhet, vagy mi történik köztünk, hogy ez egy igazi szerelem-e, ahogy az emberek nevezik, afféle veszélyes, ijesztő és kiszámíthatatlan szerelem. Kikapcsoltam felül a blúzomat, és végighúztam az ujjamat a mellemtől egész a torkomig.
– Nekem úgy tűnik, te vagy az a vajnyelvű lány...
Előrehajoltam, amíg az arcom egészen közel került az övéhez.  Megfordította a jointot, és az égő végét kapta be, aztán megcsókolt, úgy, hogy a füst az én tüdőmbe áramoljon. Beolvadtam a bordái közé, a csípőmet a combjának nyomtam. Addig nyomta belém a füstöt, míg a szoba lebegni kezdett a szemem előtt, és a kezem elkezdte bejárni a feszült, remegő lapockáját.
Amíg beszélgettünk, nem tűnt úgy, hogy Toni kapkodná a levegőt, de amikor a karjába omlottam, épp úgy zihált, mint én.
– Dugj meg! – Rekedtes suttogás tört ki belőlem. – Csináld! Most!
– Ó, bébi! – az ő hangja is rekedt volt. A nyakamat harapta, az ujjai a bordáimat tépték. Annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam lehúzni a cipzáramat. Elkapta a csuklómat, és hátracsavarta a kezemet, fél kézzel ott tartotta, miközben a másik kezével letépte a blúzomról a csatokat, és lassan lehúzta a farmerem cipzárját. Kiáltani akartam, hogy gyorsabban, de csak összeszorítottam a fogamat. Ha csak egy szót is szólok, még lassabban csinálta volna, hogy gyötörjön. Úgy hallottam a zokogásomat, mintha hihetetlen távolról jött volna, mint egy visszhang. Centinként fejtette le a farmert a fenekemről, miközben úgy vinnyogtam, mint egy fémasztalhoz láncolt majom.
– Dugj meg! Bassza meg, csináld már! – Könyörögtem. Toni végigcsúsztatott az asztalon, amíg a fejem lelógott, és a hajam a földet súrolta. Amint az ujjai szétnyitották a pinámat, és a fogai megtalálták mellemet, üvölteni kezdtem, és a majmok a fal menti ketrecekben velem üvöltöttek. Magamba rántottam és eltoltam, harcolni akartam, azt akartam, hogy megadja magát, hogy álljon meg a világ, és várja meg, amíg mindketten befejezzük. Mikor végül jönni kezdtem, elfordítottam a fejemet, amíg a ketrecek elmosódtak, és a majmok barna és vörös csillogó rajzfilmfigurákká váltak. Toni felém mászott, a pucér hasát az enyémhez szorította, és én sírni kezdtem, a legmélyebb, fájdalmas zokogással. Úgy éreztem, mintha a bőröm megpróbálná felszívni őt, magába szívni a csendjét, a békéjét. Meg akartam tölteni vele magam, amíg olyan nem leszek, mint egy vele kitömött plüssállat: sötét és csendes.
– Szeretlek – suttogta Toni.
– Nem, nem, ez csak szex – biztattam magam hatalmas, csendes, nyitott testemben. – Csak szex, csak szex. Nem több, csak szex.

Gyerekkoromban megharapott egy majom. Egy szutykos szőrű, szürke arcú, ketrecben tartott teremtmény, a tónál, ahol a mostohaapám vasárnaponként megpróbált összefogni egy vacsorára való adag macskahalat. Az a majom híres volt az aljasságáról. Volt egy régi, vörös nyakörve, csengő lógott rajta, és mindig azon gondolkodtam, vajon kit engedhetett elég közel magához, hogy feltegye rá a csengős nyakörvet. Amikor megpróbáltuk cukros vízzel itatni a húgom cumisüvegéből, felugrott a ketrec rácsára, és belevisított a húgom ijedt arcába. Aztán elkapta az üveg cumiját, és egyikünk se bírta kihúzni a mancsából, apró darabokra rágta, és kiköpködte, majd leugrott, felkapott egy marék homokot a ketrecen álló halas mérleg tetejéről, és hozzánk vágta. A kishúgom kábult, lassú mozdulatokkal pislogott, sírni kezdett, a majom erre, mint valami bosszú angyala, elkapta a hosszú, szőke haját, és megpróbálta áthúzni a dróthálón.
Olyan gyorsan történt, hogy alig foghattam fel. A tenyeremet a rácsnak feszítettem, megfogtam a húgom haját, a hajtöve felett, és húzni kezdtem, harcoltam érte a majommal. De a majom gyorsabb volt. Gyorsabb és okosabb. Eldobta a hajcsomót, a rácsokra ugrott, kicsi, hajlott majomkörmeit a csuklómba vájta, és boldogan nekiállt, hogy lerágja az apró ujjaimat, miközben egyenesen a szemembe vigyorgott. A fickó, aki a halásztanyát vezette, kirohant, kezében egy rakás döglött hallal, és ütni kezdte vele a majmot. Végre visszakaptam a kezemet, majomharapások hálózatával az ujjperceimen és a csuklómon.
A legkülönösebb az volt, hogy ezek után szerettem azt a majmot. Valahányszor visszatértünk a halásztanyára, dicsekedve mutattam a fogaktól barázdált csuklómat a többi gyereknek:
– Nézzétek, megevett belőlem egy darabot!
A tanya minden gyereke odajött, mert látni akarta, aztán elmentek, hogy halfejeket és köveket hajigáljanak a ketrecbe. Elbűvölte, és félelemmel vegyes tisztelettel töltötte el őket az az állat. A majom, a szúnyográgta nyakával és az őrült, vörös szemével meg csak sikoltozott és sikoltozott. Végül túl sok szülő reklamált a zaj meg a büdös miatt, és a majmot mindenestül bedobták a tóba.

Toni imádta a történeteimet a halász táborról, azt mondta, feléled a déli-irodalom órák emléke benne, ahogy újraolvassa a könyveket az én előadásomban.
– Lakókocsipark és halásztábor – itt nőnek fel napjaink történetmondói. Lányok, lehetőségetek van valódi történetíróvá válni! Csak feccöljetek bele egy kis energiát, és híresek lehettek!
– Így van, nincs kétség, élni kell vele!
– Például. Tégy boldoggá néhány embert valahogy! Gondold csak végig, milyen eszelősen rövid az élet, a tiéd is, meg az ujjzabáló majmodé. A te déli szutyokállam-típusú szereplőid mind egyformák. Faulkner használt efféle figurákat, ő ezeket elég részletesen meg is rajzolta. Faulknernek látnia kéne, ahogy a majmoknak szónokolsz.
Toni kivett egy könyvtári könyvet a hátizsákjából, és felém csúsztatta.
– Vagy Flannery O'Connornak. Ez olyan, mint te, édes. Egy vízió Jézusról, majmok vérével. Ő azt akarta volna, hogy magad vágd le az ujjaidat és etesd meg a majmokkal – Toni magához ölelte a hátizsákját, és rázkódott a nevetéstől. – A francba, bébi, ez túl sok! Túl déli, túl gótikus-macskahalas-majmos-ujjlerágós. Még némi vörös agyag, csirketoll, vérfertőzés és tűzfegyver – és máris csatlakozhatsz az irodalmi hagyományokhoz.
Megragadtam a vállát és felháborodottan ráztam meg:
– Szart! Ez hülyeség! – Átkozódtam, de Toni csak kiperdült a szorításomból, és tovább nevetett.
– Jesszus, édes! Ez az egész marhaság, mint a szexuális megszállottság – nem lehet vele az életben mit kezdeni, mert nem tudni, hogyan – eltolta a kezemet és felvette a hátizsákját. – Ne felejtsd el, hogy én vagyok itt az irodalmi nagymenő, te csak az antropológus.
– Biológus. Mondtam neked, hogy abbahagyom és biológus leszek.
Toni elnézően bólogatott:
– Persze. Aztán letelepszel, hozzámész valami édes fiúhoz, és felnevelsz két belevaló lányt, hogy anyád örüljön. Hiszem, ha látom!
Amikor semmit sem válaszoltam, Toni arcán álkomoly kifejezés jelent meg. A fal mellett álló ketrecek felé nyúlt, és a rácsokon át benyújtotta az ujjait egy elmetszett csuklójú, félelemtől remegő fiatal majom elé.
– Tudod – kezdte – ha dolgoznál rajta, hogy elég jók legyenek a történeteid, biztosan úgy összegeznék őket, hogy azok mondanak valamit az úgynevezett hajlamaidról – a lesz-bi-kus-ság-odról. Olyan, mintha szüntelenül újrajátszanád a húgod kiszabadítását. A pokolba is, ez egy pszichiátert annyira felizgatna, hogy a nadrágjába pisilne tőle!
Éreztem, ahogy az ajkam keskeny vonallá szűkül a haragtól. A majmok ricsajoztak a ketreceikben.
     – És ön? Ön mit gondol, kedves Irodalmi Analitikus kisasszony?
– Óóó, édes! – Mondta elnyújtottan, még mindig mosolygott rám. – Semmit se számít, hogy én mit gondolok. A világról beszélek. Mindenkiről, rajtad és rajtam kívül – a professzoraidról, akiknek elmeséled a cuki kis történeteidet, meg a nőkről, akik elmennek veled, hogy hallhassák a hazugságaidat. A hazugságaidat, amiket én nem akarok hallani.
– Én nem hazudok neked.
– Igazán? – A nevetése most nem volt vidám. – Nos, ezt ne felejtsd el. Mondd el újra azt a történetet a halásztáborról! Beszélj arról a szegény, szomorú majomról, amit annyira imádtál!
Toni vakargatni kezdte a lágyszemű majom bundáját, vonalakat húzva a majom véreres, türelmes szeme alá.
– Mi van ezzel itt? A te majmod hasonlított ehhez?
– Nem emlékszem. Nagyon rég volt.
Egy pillanat, bébi. Gondolkodj! Minden részlet, amit menet közben találsz ki, a rács hálója, a halászháló, minden részlet olyan könnyen tör elő belőled, ha van hallgatóságod. Fogadni mernék, hogy mindig látod magadban azt a majmot.
– Te irigyled ezt tőlem?
– Nem jobban, mint a bűnödet. Mert bűnös vagy. A történeteidben mindennel és mindenkivel játszol, mégis olyan kevés időt szentelsz azoknak akik igazán törődnek veled.
– Neked, mi? Azt akarod, hogy elhiggyem, hogy csak értem élsz, mi?
– A pokolba is, nekem meg a majmoknak, bébi. Nekem meg a majmoknak.
Ugratott is, meg nem is. A szemeszter vége volt, és hetek óta próbált rábeszélni, hogy költözzem ki a kollégiumból, és költözzünk össze a következő szemeszter elején.
– Gondold végig! Lesz egy ajtónk, amit bezárhatunk a világ előtt.
Végiggondoltam. Eszembe jutott, hogy sosem lehetnék egyedül, amikor akarok, hogy Toni tudni akarná, hová megyek és mit csinálok, gondoltam a hirtelen haragjával és a piálásaival. De eszembe jutottak azok a vasárnap reggelek is, amikor Toni széttárt combjai között feküdtem, a kollégium előtt, újságot olvastunk és addig csereberéltük az oldalakat, amin a trágár sztorik voltak, amíg végül mindketten vonaglottunk már az izgatottságtól, de nem volt hová mennünk, hogy szexelni tudjunk. Aztán arra gondoltam, hogy milyen lenne szeretkezni, amikor csak akarok, amíg csak szükségem van rá, bírni mindent, amit csak Toni tud adni. És arra gondoltam, milyen eljutni valahová, ahol megbízom benne, és mit tehet ő az után? Egyfajta szorongás kúszott felfelé a hasamból és fojtogatott. Sosem bíztam senkiben, egész életemben. Hogyan bízhatnék Toniban?
– Nem – válaszoltam. – Nem akarok összeköltözni veled.
Toni fekete szeme összeszűkült, és akkorát csapott a ketrecre, hogy a fogoly majom hisztérikus visítozásban tört ki.
– A francba, ribanc! Mindig azt várod, hogy törődjenek veled, de semmit sem adsz érte cserébe! Azt beszéled be magadnak, hogy ez csak szex, és a szex nem több, mint a kurkászás. Hazudsz magadnak, bébi! Hazugság az egész életed!
Megragadta a csuklómat, és közelebb húzott magához. Én elhúzódni próbáltam, ettől majdnem mindketten elestünk. Egy pillanatig egészen közel álltunk egymáshoz, remegve, aztán elengedte a kezemet.
– A majmok komolyan veszik a párzást – dühös volt, megbántott és úgy tűnt, agresszív lesz. Az én dühöm közben elmúlt.
– Mit tudsz a majmokról? Mit tudsz bármiről?
– Többet, mint a te történeteid, bébi. Többet, mint amennyit a te történeteid bárkinek mondanak. Én tudom, hogy ki vagyok. Tudom, hogy mit akarok. És tudom, mi az, ami nem éri meg nekem, mi az, ami egyetlen percet sem ér többé az időmből.
Azt hittem, meg fog ütni. Azt akartam, hogy megüssön. Ha megüt, ő lesz a rosszfiú. És én leszek a hős, az áldozat. Akkor lenézhetem, és gyűlölhetem, örökké. De nem ért hozzám. Rázogatta a kezét, mintha csak leporolni akarná, aztán megfordult és elsétált. Jó mozgása volt. Tökéletesen elutasító dyke-mozdulatok.

A szünidő alatt végig a laborban dolgoztam, a laborasztalon aludtam, és a majdnem üres kollégiumba csak zuhanyozni meg ruhát váltani mentem be. Mogyoróvajas szendvicsen éltem és Pabst Blue Ribbon sörön, a másik laborasszisztens jóvoltából, aki eldugta magának a söröket a kazán mögé. A langyos sör felfújt, így felültem az egyik asztal tetejére, és azzal szórakoztattam a majmokat, hogy böfögve rock 'n' rollt énekeltem nekik. A szerelmes dalokat kornyikáltam a leghangosabban, a nőnemű névmásokat az asztalt csapkodva hangsúlyoztam.
A majmok jelentőségteljes csendben hallgattak, és csak akkor kezdtek  zajongani, ha túl sokáig vertem az asztalt. Végtelen türelemmel és bölcsességgel bámultak. Öntöttem mindnek egy kevés sört, és mogyoróvajat kentem az etetőtáljukra. Imádták a mogyoróvajat, cuppogva rágcsálták. Tudtam, hogy bízhatok bennük. Senkinek se mondják el a titkomat.
– Az a baj, hogy... – mondtam nekik, miután meggyőződtem róla, hogy zárva van az ajtó. – A baj az, hogy én nem szeretem őt. Én szeretném szeretni. Szeretnék szeretni valakit. Meg akarok őrülni a szerelemtől, szeretnék eltelni vele. Kiéhezni és megfulladni, belehalni a szerelembe, mint bárki más. Mint az elcseszett világ többi része. Olyan akarok lenni, mint a többiek.
Felálltam, és egy ketrec tetejére tettem a kezemet. A majom odabent, öreg, púpos, szürke majom, fehérnek tűnő szemeivel rám bámult.
– De én nem – suttogtam. Részeg voltam, de az igazat mondtam. – Nem olyan vagyok, mint bárki ezen a világon. És csak egy kis darabot akartam Toniból, és csak olykor-olykor. Csak egy apró, meghatározott darabot, amit nem bán, ha nekem ad, amit adni akar. Érted? Semmit sem akartam túl komolyan. Nem akartam, hogy túlságosan szükségem legyen rá. Nem akartam, hogy egyáltalán szükségem legyen rá.
Azok a nagy, tiszta szemek visszanéztek rám. Láthattam magam a fekete közepükben, a hajam borzos és fésületlen volt az arcom körül, az én szemem legalább olyan nagy volt, mint a majomé, épp olyan tiszta, a pupillám ugyanolyan fekete, és üres, mint az éjszaka. A szám mozgott, és a sötétségben megláttam a fogaimat, ahogy összeszorulnak, csikorognak, darálnak. A fogaim megrémítettek a lelkem mélyéig. Lenyúltam az összes aprót a pénztárfiókból, és felhívtam Tonit a kollégiumi fülkéből. Megértően hallgatott és megnyugtató, puha zajokat hallatott a fülembe.
– Minden oké, bébi, értelek. Egyikünk sem akar túlzottan egyedül lenni, ha lehet másképp is néha.
Közel raktam a fogaimhoz a kagylót, és addig zokogtam, amíg rám nem kiáltott, hogy hagyjam abba.
– Ha az időnként minden, amit akarsz, majd meglátjuk – néha-néha.

Az utolsó vasárnap, mielőtt mind elmentünk a nyárra, Toni kölcsönkérte pár órára egy haverja városi apartmanját. Akkorra már otthagytam a munkámat a laborban, a postán dolgoztam, a számítógépes osztályon, és megpróbáltam nem álmodni a plüssarcú majmokról meg a vadvörös patkányokról. Tonival addig szeretkeztünk, amíg végül már nem bírtunk mozdulni, csak feküdtünk meztelenül, egymás csípőjéhez izzadva. Toni fogta a kezemet, a két karcolást simogatta, ami a jobb kisujjamon maradt. Néhány perc után a szájába vette az ujjamat, és gyengéden megharapta.
– Mesélj nekem arról a halásztáborról megint – nem igazán értettem, mit akar, de nem akartam beszélni.
– Nem.
Az a majom jelölt meg téged, nemde?
– Csak egyetlen majom, igen – a szemébe néztem, amikor ezt mondtam, pontosan tudtam, hogy mit mondok, ahogy ő is tudta.
– Csak egy, mi? Gondolod, az kevés?
Vállat vontam, a tekintetünk még mindig összekapcsolódott.
– Nincs igazság – mondtam neki, és ezt is gondoltam. Totálisan ezt.
Toni sóhajtott és odébb gurult. Húzott egy nagyot a sörösüvegből, amit a földön hagyott, aztán a szempillái alól nézett rám.
– Mondok valamit – suttogta – azt akarom, hogy egyszer írj bele egy történetedbe.
Elvettem tőle az üveget, és én is ittam.
– Mi a fenének?
Visszavette az üveget, elfordult.
– Benne akarok lenni – a válla felett mondta. – Csak benne akarok lenni, benne, a majmokkal együtt. Én. Érted? Nyersen, ittasan, szőrösen. Én, úgy, ahogy vagyok. Beleírsz egyszer, hm? Csak írj bele.

Erdélyi Tea fordítása

 

Carol Ann Duffy:
Bálint napi ajándék


Nem vörös rózsát vagy selyem szívet.

Egy hagymát adok neked.
Barna papírba csomagolt hold.
Fényt ígér,
mint a szerelem óvatos vetkőzése.

Itt van.
Könnyekkel fog vakítani,
mint egy szerető.
A fájdalom remegő fényképe
lesz visszaverődésed.

Próbálok őszinte lenni.

Nem cuki képeslap vagy csókfutár.

Egy hagymát adok neked.
Vad csókja ajkadon marad,
birtoklón és hűségesen,
mint mi vagyunk,
addig, ameddig.

Vedd el.
Fémes karikái jegygyűrűvé zsugorodnak,
ha tetszik.

Halálos.
Szaga ujjaidhoz tapad,
meg késedhez.

Gál Erika fordítása

 

Carol Ann Duffy:
Valentine


Not a red rose or a satin heart.

I give you an onion.
It is a moon wrapped in brown paper.
It promises light
like the careful undressing of love.

Here.
It will blind you with tears
like a lover.
It will make your reflection
a wobbling photo of grief.

I am trying to be truthful.

Not a cute card or a kissogram.

I give you an onion.
Its fierce kiss will stay on your lips,
possessive and faithful
as we are,
for as long as we are.

Take it.
Its platinum loops shrink to a wedding-ring,
if you like.

Lethal.
Its scent will cling to your fingers,
cling to your knife.

 

Elizabeth Bishop:
(Kedves, az iránytűm…)


Kedves, az iránytűm
még mindig északra mutat,
faházak
és kék szemek felé,

mesékbe, hol
lenszőke
kisebbik fiúk
libát visznek haza,

szénapadlások titka,
protestánsok és
nagyivók közé…
A tavaszok késnek,

de a vadalmák
rubinvörösre érnek,
az áfonyák
vércseppenésig,

és a hattyúk tudnak
a jeges vízben evezni,
olyan forró a vér
azokban a hártyás lábakban.

– Amilyen hideg van,
ágyba bújnánk, kedves,
korán, de sose
melegedni.

Gál Erika fordítása
 

Elizabeth Bishop:
(Dear, my compass…)


Dear, my compass
still points north
to wooden houses
and blue eyes,

fairy-tales where
flaxen-headed
younger sons
bring home the goose,

love in hay-lofts,
Protestants, and
heavy drinkers…
Springs are backward,

but crab-apples
ripen to rubies,
cranberries
to drops of blood,

and swans can paddle
icy water,
so hot the blood
in those webbed feet.

– Cold as it is, we’d
go to bed, dear,
early, but never
to keep warm.

 

Cristina Peri Rossi:
Igen, akarom

 

- Hol a farkam? – keltem ki magamból ingerülten egy szürke tavaszi reggelen. Tíz óra volt, hajnali nyolckor még hétágra sütött a nap. Azóta erősen beborult, de még mindig bizonytalan volt, hogy fog-e esni. Ilyen a tavasz, merő szeszély.
- Hol a farkam? – zendítettem rá újra, egyre mérgesebben. Marta rám se hederített. Tízkor kezdődik a munkaideje, már bőven tíz óra volt, és ő még mindig otthon vesztegelt. Én pedig a farok nélkül.
- Halvány gőzöm sincs – mondta nyugodtan, miközben az utolsó cuccokat szedte össze, hogy indulhasson: papírok, írószer, egy táska, kendő a nyakára. Ajkait enyhén kirúzsozta.
- A farkad, drágám, a te ügyed – jegyezte meg finom gúnnyal.
- Pontosan egy héttel ezelőtt még mindkettőnk ügye volt – zúgolódtam.
Kerek egy hete békültünk ki, három hónap szakítás után. Én három hónapig egy lepukkant panzióban tanyáztam, erre futotta a pénzből, amit a kiadónál kerestem, mint korrektor, viszonyom volt egy tizennyolc éves biszexuálissal (na igen, egy újabb intenzív, de rémisztő kapcsolat), legvégül pedig összebalhéztam a pszichoanalitikus csajjal. Ezt csak azért részletezem, hogy világos legyen: életem a szokottnál is kuszáltabb volt. Marta formába ráz, egybentart, visszafog, magyarázta az analitikus csaj, akihez már nem járok. Fogalmam sincs, hogy Marta hogyan élt ebben a három hónapban, míg nem találkoztunk és telefonon se beszéltünk (nem kérdeztem rá, hogy ő se faggasson, de ha – az enyémtől annyira különböző – hűséges természetéből indulok ki, akkor arra tippelek, hogy végigbújta a Derrida-összest, sétálni vitte heteroszexuális unokaöccseit – két-, hét- illetve nyolcéveseket –, esetleg befejezte az „Affektív nevelés a gyermekkorban a Piaget-módszer szerint” című szakdolgozatát), tény, hogy az áldatlan állapotoknak kívántam véget vetni azzal, hogy küldtem neki egy üzenetet a mobilomról, amelyben ez állt: „Nem tudok élni nélküled”. „Oly túlzó és drámai, mint mindig. Én sem” – jött a válasz. Úgy alakult, hogy mialatt ő és én vergődve próbálkoztunk egymás nélkül boldogulni, a Képviselőház elfogadta a homoszexuálisok házasságát jóváhagyó törvényt, így kibékülésünk után (pontosan egy hete) úgy határoztunk, hogy egybekelünk. Hogy megünnepeljük a döntést, amelytől titokban bepánikoltam, (egy igen hosszú heteroszexuális házasság gyümölcse vagyok, amelyet viszályok, erőszak, békétlenség és üldözési mánia tettek elviselhetetlenné), vacsorázni mentünk egy gyönyörű meleg étterembe, csupa olyan pár közé, ahol az egyik félről ordított a sikeresség, azaz pénze volt, a másikról pedig a sikertelenség, azaz szegény volt, én pedig beszereztem egy műfarkat egy szexshopban.
-    Ha egybekelünk – magyaráztam, és épp abban a pillanatban bontottam ki csomagjából a szépséges, hússzínű fütyit, amikor hozzánk lépett a pincér (akiről lerítt, hogy meleg, ráadásul egy bizarr rövidnadrágot viselt, amely ízléstelenül kidomborította pakkját) –, teljesen szabályos lagzit tartunk, nekem farkam lesz, neked pedig vaginád – mondtam, és bemutattam neki a hímtagot, amely rólam hiányzik, de óriási mázlimra a műanyag és az implantátumok korában élünk.
Marta bűbájos mosollyal az ajkán fogadta az ajándékot. Ilynek a biszexuálisok, semmitől nem akadnak ki. Több ülésen át boncolgattuk, negyvenöt percenként hetven euró fejében a (heteró) analitikus csajjal, hogy miért zúgok bele folyton biszexuális nőkbe. Semmire se jutottunk.
- Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy a biszexuális nőkhöz vonzódsz? – szögezte nekem a kérdést annak idején.
- Ha megtetszik valaki, nem támadom le rögtön, hogy mi a szexuális beállítottsága – feleltem hanyagul.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy úgy gondolod, elég vonzó vagy, hogy bárkit megszerezz, függetlenül annak szexuális identitásától? – akadékoskodott tovább. Külsejéből ítélve egy legyet se volt képes lecsapni, mégsem tudtam soha bízni benne. Azzal az ártatlan köddel a személye körül csontig tudott döfni bármilyen kérdést, akár egy tőrt. A legyeket tenyérrel nyírom ki, nem szavakkal.
- Ezzel pontosan azt akarom mondani, amit mondtam. Ha megtetszik egy nő, nem a szexuális identitását firtatom. Már amennyiben van nekünk. A mai modern időkben a szexuális identitás meglehetősen képlékeny valami.
- Csakhogy veled más a helyzet – felelte, és lehajtotta fejét, hogy bepillantson a jegyzeteibe. A jegyzeteibe, amelyeket a korábbi üléseken írogatott. – Eddig azt mondtad, hogy kizárólag nőkkel volt nemi kapcsolatod.
- Mert én egy letisztult gondolkodású, kiforrott nézetekkel rendelkező valaki vagyok – biztosítottam. Ahogy anyám mondta, nekem elveim vannak. Nem egyeznek az övéivel, az anyáméival, de legalább vannak.
- Furcsa, hogy kizárólag biszexuális nőkkel létesítesz viszonyt, miközben elvtelennek tartod őket.
- Épp ettől oly szeretnivalóak – feleltem. Folyton ilyesmiket hajtogatnak: „Csak veled, esküszöm, soha nem gerjedtem be egyetlen nőtől sem”, vagy „Úgy szeretkezel, mint egy isten. Ó, ha itt lenne a férjem. Soha nem volt orgazmusom a férjemmel. Szerinte velem nincs rendben valami. Tudom is már, hogy mi az: az hogy vele vagyok.”
- És neked bejön az érzés, hogy megmented őket, nem igaz? – folytatta az analitikus csaj, abban a tipikus döglött szúnyog modorban, amelyet ki nem állhatok.
- Igenis megmentettem őket a heteró frigiditástól – nyilatkoztattam ki.
- Ahogyan édesanyádnak is segítettél kimenekülni egy boldogtalan házasságból – interpretált rögvest az analitikus csaj. – Kimerítő feladat ennyi nőt megmenteni, nem gondolod?
Nem gondoltam úgy.
- A megmentés a maga vesszőparipája. Én csak arra utazok, hogy jól érezzem magam – fűztem hozzá.
- De szenvedsz is közben – javított ki diadalmasan az analitikus csaj, és újfent a jegyzeteibe lesett. Azt vallottad, hogy amikor együtt vagy biszexuális partnereiddel, mindig ott lebeg a férfiak kísértete a múltban, vagy a jövőben.
- Egyetlen heteroszexuális nőről sem tudok, aki visszatért volna korábbi rossz szokásaihoz, miután lefeküdt egy nővel – feleltem finom iróniával.
- Te azt állítod, hogy egyetlen heteroszexuális nő sem tért vissza a férfiakhoz azt követően, hogy lefeküdtek veled – erősködött.
- Mondtam, amit mondtam. Vannak statisztikák erről. Ezeket maga természetesen nem ismeri, hiszen heteroszexuális, és soha nem kényszerült arra, hogy vágyai természetét és okait kutassa. A heteróknak nem kell kérdéseket megválaszolniuk, mert a szabályokat rájuk alapozták.
- Én csak annyit mondtam, hogy most heteroszexuális vagyok, de azt nem tudom biztonsággal kijelenteni, hogy ez a jövőben is így lesz.
- Kedves kifogás, ha az a célja, hogy ne bántson meg az érzéseimben – vetettem oda. Azt hiszem, attól félt, hogyha kereken kijelenti, hogy heteroszexuális, nem jövök többet a rendelőjébe, így elveszíti egy páciensét. Nem olyan időket élünk, hogy csak úgy elvesztegessük a pácienseket. Vagy tekintsem ezt bátorításnak, hogy vessem be magam nála?
- Maga nem az esetem – zártam le a témát.
- Ha jól értettem, a biszexualitást leszámítva nincs olyan, hogy „eseted” – erősködött a pszichoanalitikus csaj. Szabályszerűen veszekedtünk. Gyakori jelenség, Martával is sokszor veszekedtünk boldog kapcsolatunk harmadik esztendejében, pedig nem ismertem soha ehhez foghatót. Hihetetlen, de végig hűséges voltam hozzá a három év alatt, és még csak dilemmáznom sem kellett soha a dolgon. Most azonban a jövőben ott lebegett az elkötelezettség, lakáshitelek, televízió és pudlikutya elrettentő víziója.
- A hűséget a monotóniával azonosítod – állította fel a diagnózist az analitikus csaj. Ezért fizetek neki hetven eurót alkalmanként?
Néha úgy éreztem, kifejezetten azt keresi, hogy veszekedjünk, feltételezem azért, hogy így rekonstruálja utolsó hat hónapunkat Martával, amely aztán szakításban tetőződött.
- Úgy kell neked, ha heteroszexuális analitikushoz jársz – mondta ki az ítéletet a leszbikus közösség, akik nem nézték jó szemmel a frusztrált heteroszexuálisok megmentése iránti szenvedélyemet.
A meleg étteremben a pincér épp most vette észre a szeretett Martámnak felkínált hímtagot, és cinkosan erre vigyorgott:
- Az enyém is pont ilyen – mondta.
Döbbenten pislogtam vissza.
- Nem tudom, miért kell neki egy műlőcs, ha van neki egy igazi – dohogtam diszkréten Marta fülébe, és igyekeztem minél gyorsabban visszagyömöszölni dobozába a szexshopos szerzeményt. Most, hogy volt végre egy farkam, eszembe se volt kitenni egy jöttment buzi mohó tekintetének és tapizásának.
- Sok meleg használja, hogy behatoljon partnere fenekébe – világosított fel Marta.
Mindig eléri, hogy kiakadjak. Dehát nem azt mondta, hogy heteró volt, míg össze nem jöttünk, és soha nem volt énelőttem leszbikus barátnője?
A farok végül igen sokoldalúan kiaknázható eszköznek bizonyult szexuális játékaink során, és egyedül nekem jutott a kiváltság, hogy dögönyözzek vele: Marta gyorsan kijelentette, hogy ő nem kívánja felcsatolni. Döntését nemcsak hogy helyeseltem, de titokban igen megnyugtató jelnek találtam. Igen ám, de a farok felavatásának éjszakáján – vagyis a kibékülés napján – jött az ötlet is, hogy házasodjunk össze. Ki kellett derítenem tehát, hogy a hímtag váratlan felbukkanása életünkben összefügg-e a házassági tervekkel.
- Ne légy lökött, drágám- nyugtatott meg Marta. Azóta szeretnék összeházasodni veled, mióta csak ismerlek. Farokkal vagy anélkül.
Mintha a tény, hogy lökött vagyok, nem volna egyik alapvető indoka irántam érzett szenvedélyének.
-    Már mondtam a mamának, hogy egybekelünk – tette hozzá, és végre eljönnek hozzánk látogatóba a papával együtt. Azonnal feltűnt, hogy nem azt mondta, „apuci”. Ki nem állhatom az olyan nőket, akik „apuci”-nak hívják azt az incesztuózus szörnyeteget, aki az apjuk, és érthetetlen, hogy néhány még gyengéd érzelmeket is táplálnak irántuk. Az ilyen nőknek bizonyára még tetszett is, amikor a vén kéjenc fogdosta őket azzal az ürüggyel, hogy behelyezi a lázmérőt (régen az ágyék körül mérték a lázat), vagy pelenkát cserél, neadjisten átöltözteti.
Mindeddig a percig határozottan megtagadtam a részvételt bármilyen családi ünnepségen, legyen az születésnap, esküvő, karácsony, keresztelő, műtét előtti buli, műtét utáni buli vagy szimpla influenza. Semmi kedvem nem volt a jövevény a család kebelén szánalmas szerepéhez, a családé az egyetlen kebel, amelyet ki nem állhatok. Amúgy imádom a feszes kebleket és a csöppet lógókat, a szétállóakat és szorosakat, azokat, amelyek kibuggyannak a ruhából, és azokat, amelyeket nagyítóval kell keresni.
Már két éve voltunk együtt, amikor Marta közölte a szüleivel, hogy együtt él egy nővel, de részletekbe nem merült. Barátnők voltunk, és a fogalom épp elég tág ahhoz, hogy sokféle értelmezést lehessen ráaggatni. A szülők azonban, egészséges ösztönnel, végül a legegyszerűbbet és a legkevésbé aggasztót választották: lányuk együtt él egy barátnőjével, mintha csak nővérek lennének. Most azonban, hogy már a házasságra készülődtünk, Marta úgy döntött, hogy egyenes lesz, nyíltan elmondja, hogy egybekelünk, és meghívja őket látogatóba. Szombatra voltak hivatalosak, már péntek volt, és én sehol sem találtam a hímtagot.
-    Mennem kell – mondta Marta immár az ajtóból. Felejtsd már el azt a farkat, amúgy sincs szükségünk rá estig.
-    Dehát ma jön a bejárónő, elfelejtetted? – mondtam immár kiabálva, a kétségbeesés peremén.
Volt egy huszonnyolc éves bolíviai bejárónőnk, akinek két gyermeke volt hazájában. Péntekenként járt hozzánk takarítani. Csakhogy a mai nap nem akármilyen nap volt, hanem a Marta szüleinek látogatása előtti péntek.
-    Be kell mennem a kiadóba, nem tudom, hol a farkam, és nem szeretném, ha a bejárónő megtalálná és betenné a jégszekrénybe, a spájzba vagy bárhová, ahol apád vagy anyád rábukkanhat, amikor már épp a desszertnél tartunk.
Úgy tűnt, hogy Marta csak ebben a pillanatban tudatosította a probléma jelentőségét.
-    Te a szüleim miatt aggódsz ennyire? – kérdezte döbbenten.
-    Miért, szerinted mégis miért aggódok?- hebegtem a méregtől.
-    Rendben, figyelj – kezdte tagoltan –, harminc éve élnek házasságban, nem hiszem, hogy ne láttak volna még vibrátort életükben.
Olykor teljesen kiakadok, hogy mi mindent tartanak természetesnek a biszexuálisok.
-    Te felfogod, hogy milyen találgatásokra kényszerülnek majd a mi szexuális életünkkel kapcsolatban, ha véletlenül megtalálják valahol?
-    Azt hiszem, azonnal tudni fogják, kinek a tulajdona – mosolygott Marta. Egyébként remekül áll rajtad –, tette hozzá hízelgően. Sejtettem, hogy a kedvemben akart járni, de épp az ellenkezőjét érte el vele, egyre jobban elvörösödtem.
-    Nem is tudod, mennyit bajlódtam a méret kiválasztásakor – dohogtam. Fogalmam se volt, milyen farkat szeretnél: vékonyat és hosszút, vagy rövidet és tömzsit. Ugyanis ebből is sokféle van, amint azt biztosan felfedezted életed egy másik szakaszában.
Nem voltam teljesen biztos, hiszen Mártának csupán két pasija volt énelőttem.
-    Touché, drágám. Engesztelőleg közeledett, hogy megpusziljon. – Gondolkozz, mégis hol lehet?
-    Nem tudom – mondtam békülékenyen. Nincs sem az ágy alatt, sem a lepedők között, sem a zacskójában.
-    És nézted a fürdőszobaszekrényben? Ott is jól megnézted?
-    Ott csak a hajszárító van, néhány törülköző, a sminklemosók és két tubus fogpaszta.
(Marta, mintha attól rettegett volna, hogy egy napon fogkrém nélkül maradunk, mindig tartott két tartalék tubust a szekrényben. Nem sikerült kielemezni a témát a pszichoanalitikus csajjal, mert amint felvázoltam neki, kijelentette, hogy Marta rögeszméi nem tartoznak ránk. „Ránk?” – kérdeztem vissza meglepetten. Még csak az hiányzik, hogy a stabil barátnőm mellett, a házasságom küszöbén, belémzúgjon egy analitikus.)
-    Próbálj visszaemlékezni, hogy mikor használtad utoljára – biztatott Marta, és letette a táskáját, mint aki segíteni akar, és felkészült arra, hogy elkésik a munkából.
-    Használtuk, drágám, használtuk – igazítottam ki. Úgy emlékszem, meglehetősen élvezted te is.
-    Nem értem, miért vagy ilyen szőrszálhasogató a nyelvi kérdésekben – vágott vissza Marta.
-    Azt hittem, épp ezt szereted bennem – replikáztam én is.
-    Még össze sem házasodtunk, máris házastársi veszekedéseink vannak – állapítottam meg frusztráltan.
-    Ugyan már, ez csak egy kis szeretők közti civakodás – csitított Marta.
-    Olykor te is roppant szőrszálhasogató vagy nyelvi kérdésekben – okítottam.
-    Megtennéd, hogy végre koncentrálsz egy kicsit, hogy hol volt az a fránya pöcs, amikor utoljára láttad? Most már tényleg mennem kell – mondta Marta.
-    Ha jól emlékszem, amikor utoljára láttam a te hüvelyedben volt, igen gyengéden felhelyezve, legalábbis ezt sugallta az arcod és azok a bizonyos apró sikolyok, amelyek elhagyták a torkodat – világosítottam fel. Azt gondolom, ha még mindig ebben a bizonyos üregben, hasadékban, vájadékban, barlangban, feneketlen kútban lenne, figyelmeztettél volna.
Marta nevetett. Imádtam megnevettetni. Azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy összeházasodunk.
-    Hajnali három volt, ha jól emlékszem – nevetett –, egymás karjaiban aludtunk el... Mikor csatoltad le? Emlékszel?
Hirtelen megvilágosodtam. Sokszor beszéltem az analitikus csajnak arról, hogy Marta ámulatba ejt, elvakít, de később magamhoz térek. Eszembe jutott, hogy hajnali ötkor megébredtem, bal vállamon Marta édes arca pihent... Kérlelhetetlenül sürgősen pisilnem kellett, így óvatosan a párnára helyeztem a fejét, ő erőtlenül tiltakozott (puszilj meg, suttogta), én pedig lecsatoltam az övet, amelyek a műanyag farkat tartották, mert nem tudok még lazán állva pisilni. Az egész cuccot mindenestül behajítottam a szennyeskosárba a másnapi mosásig. Most is ott kell lapulnia, a törülközők, törlőrongyok és ingek között, ártatlanul, mintha soha nem is kötekedett volna senkivel. Mintha soha nem is közlekedett volna senkiben. Egészen biztos, hogy Yolanda talált rá, a bolíviai bejárónő. Megtalálta, megragadta mindkét kezével, szemmagasságba emelte... És? És?
-    A szennyesben kell lennie – közöltem Martával, és odabattyogtam a kosárhoz. El sem tudom képzelni, mit csinált vele Yolanda.
-    Biztosan betette a mosógépbe – vonta le a következtetést Marta, s már nyúlt is újra a táskája után.
-    Kell neki egy végleges helyet keressünk ezen a nyomorult negyvenöt négyzetméteren – mondtam még.
-    Azt hittem, már meg is találtad számára a végleges helyet. A lábad között, drágám – nevetett Marta, és már csukódott is utána az ajtó.
Ez a helyzet a biszexuálisokkal. Végül mindig elérik, hogy kiakadjak.

Tamira Works fordítása

Adományozás

Önkéntesség

Ha azonosulni tudsz céljainkkal és tetszenek a tevékenységeink, kapcsolódj be az egyesület munkájába, hogy alakíthasd a dolgokat, és benne légy abban, ami csak leszbikusokkal történhet! Tovább...

Programnaptár

Naptár


Levelezőlista

Labrisz hírlevél

Név:  
E-mail cím:  
altszoveg