Dianoia


A mosdóban
 
Korálpiros körömlakk
levedlett színe a
vattacsomón:
emlékeken lépdelő
acetonos illat,
lezáruló
csillám-szemhéj,
piperetükrön
ragyogó esték,
félbeszakított
buborékoló mondat,
pezsgőbe forrt álmok
szigetén
létlenséged
zászlaja
leng fekete szemöldök
ívén
.


Szapphó-szerenád
 
Zengő ájulásban
hókebleid,
anonim körben
átfonó gyöngy-
ajkaid,
tompult lázadás
bennünk a végzet
lanyha tudata,
fényhangok
átláthatatlan
vonatán.
Csak az éjjeli mirákulumok
érnek utol veled, míg
tapinthatatlan térben
megrévülve
keresem neved
idegen bérházak
szótlan csengői
mellett…


 

Erdélyi Tea


Csapdában


Szivárvány játszik a rács ezüstjén --
a fátyol nem véd meg, csak eltakar,
mert titokban feléd nyúl ki kezem,
s ez az egy talán még felkavar.

Rózsaszínű kalitkámba zártan
féregként fázom és éhezem;
nem hittem el, én ezt nem is vártam,
nem én vagyok, nem is létezem!

Szemed tükrében keresem arcom,
láng ül benne, izzó rózsaág --
arctalan néz vissza a tükörből,
s szűköl bennem most a némaság.

Vágyom rád, s ha ez nem lenne sok:
vagy kitörök vagy megfulladok.


Antitézis


Koncepciót gyártunk,
hogy ne kelljen élni,
sémákat faragunk,
sosem merünk félni.
Hűség, hit, vágy
és szocializáció,
mindet levetni,
biz' az volna jó!

Játssz velem, édes,
csak játssz, ha mersz,
agyamban, ágyamban
bűntársra lelsz!
Hűséged nem több,
mint vágy s félelem,
Amire neveltek,
most vesd le velem!

De te félsz tőlem,
te álságos dög:
szavad hív engem,
de kezed ellök.
Eltolsz, és csöppet
sem vigasztaló,
hogy mit tennénk
nem volna helyénvaló.

Álságos állítás,
csak tézis vagy:
mit vágy állít, aztán
a tett cserben hagy.
Tézis vagy, bébi,
s, bár nem akarod,
az antitézis, mégis,
magam vagyok.


Te vagy


Én nem fázom.
Te vagy, aki fázik.
Vacogva bújsz a takaró alá,
összehúzod magadon a kabátot,
kékre fagyott szádat elrejted
egy vastag sálba.
Gyönyörű vagy.

Én nem vágyom.
Te vagy, aki vágysz
egy vad érintésre titokban,
a forrón összeboruló fák alatt,
és összekeveredsz velem,
amikor lemegy a nap.
És gyönyörű vagy.

Én nem félek.
Te vagy aki félsz.
Az élettől és a haláltól,
a szerelemtől és a vágytól,
attól, hogy elér, és attól
is, ha nem, pedig –
gyönyörű vagy.


Dunánál


Lenn a parton egyedül
- a vízbe úszó ág merült,
s mint krokodil, úgy mordult -
soha ilyen tél nem volt.

A Dunánál vártalak
- még magasan járt a nap,
hullám hangja lágyan szólt -
soha ilyen tél nem volt.

Jeges vízben kősziklák
törték a part vonalát,
mint suttogó igenek
törik az örök nemet.

Fagy marta szét arcomat,
a láng bennem elhamvadt,
mind, aki hitt, meglakolt,
soha ilyen tél nem volt.

Ezüst ködbe hullt a nap,
fényruhája felhasadt,
a fákon túl harang szólt,
soha ilyen tél nem volt.


Magamnak akarlak


Magamnak akarlak
te átkozott,
te áldott,
te őrült,
te angyal,
te szűz céda, te!
Sötét selyembe
elrejtenélek,
a Hold szemét
kivájnám
- ne lásson. Ne!

Magamnak akarlak,
te istennő,
te pária,
te édes,
te élet,
te szelíd, te vad!
Magamba mélyen
elrejtenélek,
kalitkád
bezárnám,
mert enyém vagy!

Édesen alszol,
te sóhajtó,
álmodó,
lebbenő,
rebbenő,
te tiszta szó!
Alszol, és nem sejted,
hozzád köt minden:
minden, mi él bennem,
minden, mi jó.

Hajad a párnán,
szétbomló,
szétomló,
lángoló,
éltető,
aranybarna láng.
Alszol, és nem sejted,
szerelmem végtelen,
elborít, megőrjít,
magával ránt.


Mondat


Egy szoborparkban szeretnék szeretkezni veled.
Kőbe vésett néma szemtanúk néznék,
amint felnyög hosszan, és
sikoltva összeomlik
bennünk az
akarat.


 

Gál Erika
 

Granadai haikuk


Ajándék vagy, mit
csak távolról nézhetek.
Vágylak szüntelen.

Hozlak magammal.
Látlak mozaikból az
Alhambra falán.

Félve ébredek.
Mellbimbód pírja ragyog
hajnalaimon.


 

Hettie Schüssler


Close reading

(?!?...--!!?)

Felkiáltó kérdőjeleid,
meg a kérdő felkiáltók,
szavaid és szép szóközeid,
a zárójelek, melyekben a lényeget keresem,
pontpontpontok sejtelme, szaggatottak lélegzete,
az öncenzúrák, hiányos mondatok,
szavak mögé engedő elütések --
olvaslak, szorosan, közelről.


 

Király Judit


Vadászat

Ropog a szél a fogam alatt,
Miközben csendben bemérem a vadat…
Árnyéka megtörik a végtelen jégen,
Testem mozdulatlan,
A simogató napsütésben…
Nem remeg kezem,
Mikor kattan a ravasz,
Hátra pillantva látom,
Nyomomban a tavasz.
Sikoltó szélben,
Fák csupasz szenvedélyében,
A töltény sebesen halad,
Térdre kényszerít,
Hát add meg magad…
Mert nincs ki segítsen,
Védelmező kezeivel beterítsen,
Csak én maradtam a part másik oldalán…
Hagyd hát, hogy élvezettel elfogyasszam a vacsorám…


 

Kiss Mirella

 

Találkozás Lillával


Lillával először egy keddi délután
találkoztam, kiürült a könyvtár,
én a szétszórt szabadpolcos könyveket
pakoltam épp a helyükre, amikor
megjelent
Ő, Lilla. Szóval ott állt
előttem, s nem tudtam mire vélni
azt a fura nézését, mivel
engem bámult.
Mivel engem bámult, tennem kellett,
vagyis mondanom kellett végül
valamit
neki. Az ilyenkor szokásos
szöveget kezdtem el mondani, hogy
zárva vagyunk, és a termet el kéne hagyni,
hogy jöjjön vissza
inkább holnap, mert
én bizony nem fogok segíteni
neki,
Ő meg csak bámult, és kezdtem
nem érteni, hogy hogy is kerülhetett
ide,
mert az egyetemre általában
értelmes lények szoktak járni, és
nekik elég, ha az esti záró
mondókámból csak az első mondatot
mondom el, de
Ő nem és nem
tágított, és így, ott
egyedül olyan
kislánynak tűnt, egyre kislányosabbnak,
és akkor beötlött az a bizonyos olasz
kifejezés, amit
nekem mondtak egykor:
fancsulla, hát igen, mi van, ha olasz,
és én hiába szövegeltem neki, és már
tényleg
annyira kislánynak tűnt, hogy
a végén lányos zavaromban megkérdeztem,
hogy talán eltévedt és nem találja az
anyukáját, erre
Ő elvigyorodott, és
közölte
velem, hogy nem akar semmit,
de tényleg
semmit, és én ezt komolyan
el is hittem, mert ki ne hinne egy
ilyen
kicsi lánynak,
neki, aki ott áll az ember
előtt, bámul, majd vigyorog,
bámul-vigyorog, és addig meg nem
mozdul, míg azt nem javasolja az illető,
hogy na, gyerünk
haza.


 

Szoba Ibolya

 

Kallódó üzenet


Vajon hazaérkeztetek,
Világlátott, boldog lányok?
Leírtatok, nem levelet.
Arra rég hiába várok.

Tél lett. A szarvas se bőg most
Elvetette koronáit.
Alvó szívem utazgat csak,
Amszterdamtól Granadáig.


Aranyos vers


Az életet hát megjártam.
Többnyire csak jól megjártam,
Jól meg bizon'...
Gyakran elhúzott a buszom.

Megkívántam sok alakot,
Fényes ünőt, cifra bakot:
S egy a testem!
Tőlük én nem irigyeltem.

Közben az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Pezsdült testem minden nedve.

Az életet két arccal jártam:
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Most ha adná is, már késő;
Mert nyugalom vár, az első:
Várom, szálljon
Kisbabám szemére álom,
Éjszakai pilleszárnyon.


Ünnepi vendég


Elképzelem: ha majd
karácsony lesz újra,
ellátogatsz hozzánk
a határon túlra.

Krémszínű háztömbök
a Dunától délre.
Ajtót nyitok, pirulsz;
nem érthető félre.

Méreget kislányom,
játszotok is végül
(ilyen apa kéne
nékem feleségül).

Gyertyákat gyújtunk majd
lopott fenyőágon.
Rácsodálkozol majd:
ez az én világom.

Ringatod kicsimet,
altatod odaát,
mialatt tálalom
az olcsó vacsorát.

Megírtad: itt alszol
(ölem könnybe lábadt).
Nevetve unszollak:
"Hordd a pizsamámat!"

Mellben kicsit bő lesz,
ahogy így elnézem,
kisfiús a tested.
Mégis tükörképem.

Nem marad más köztünk
csak ködpuha flanel;
angyalkodásunkra
fölfülel a panel.


 

medalin


estikék


bíbor titkok
tornácán
éjjel nyíló
jázminszál
hószínű szirmán
ördög hál
feslik a bimbó
holdszemű lány

hajló fű közt
szép asszony
csillagfényből
csokrot fon
klárisa kései
édes som
holdszemű tündér
érte oson

asszonyszájról
csókot kér
gyermekszókkal
jót ígér
serken a somból a
bíbor vér
szöknek a nimfák
részeg az éj

ujjuk csúcsán
édes mák
hajnal fényét
ellopják
éjszaka harmata
táncot jár
fürdik az asszony
s issza a lány

százszorszépek
szoknyáján
lassan feslő
hímzőszál
pókselyem ablaka
pislog már
bíbor a reggel
s ég a világ


 

szatina


Emlék


Megérintett a szellő
Talán
Megfoghatnám
Talán

Tudnám kímélni
Talán
Ismerhetném
Talán

(1993)

 

Pillanat


Szobrok, arcok
mellek, neszek
kéjtől izzó
halott percben
fájdalmas a
fénylő Isten.

(1994)

 

Enyhülés


Kinyitni még, nem tudom a szívem
lelkem könnyezik, meglopta nemem.

Jogtalan jogosság – kifordult Világ
fogantatás szülte kitaszítottság.

Múló sirámok közt vergődő zsiger,
feltörő hangokba bújtatott ideg.

Cikázó vésetek, villanó jelek
vajúdó keresés, lüktető sebek.

Kacagó morajlás, tudatos teher
bénító süllyedés - ismerőm a csend.

Kábult gondolat hullámzón hasad
átkarol, beburkol az égő áldozat.

Redőzet fátyolán gyöngyforrás remeg,
enyhítő oltalma zuhatagot rejt.


(2008. december 30. – 2009. január 1.)

 

Adományozás

Önkéntesség

Ha azonosulni tudsz céljainkkal és tetszenek a tevékenységeink, kapcsolódj be az egyesület munkájába, hogy alakíthasd a dolgokat, és benne légy abban, ami csak leszbikusokkal történhet! Tovább...

Programnaptár

Naptár


Levelezőlista

Labrisz hírlevél

Név:  
E-mail cím:  
altszoveg