közöttünk a távolság.
szomszédos asztaloknál ültünk.
fintorogtál, összenevettünk.
Valaki mondta, hogy elutazol.
Most ismét nyár van. Nem tudom,
ahogy meztelenül írsz.
Szendrei Boglárka
ami valószínű
úgy döntöttem, ma gondoskodni fogok magamról.
fürdés közben bekapcsolok egy beszélgetést belül,
elzárom a negatív elágazásokat,
a rossz emlékek és traumák beáramlását,
a szégyen és megalázottság bevillanó érzéseit.
lemosom a tükörről a tíz évvel ezelőtti testet,
leveszem róla a lila széldzsekit,
levágom hátközépig érő haját.
ami nem az enyém.
a beszélgetés bennem megint
olyan irányba terelődik,
ahová nem szeretném,
megkérdezed, a barátom-e,
és nem tudom,
milyen szavakkal beszéljek arról.
egy ideje csak azt tudom elképzelni,
ami valószínű.
már a harmadik emeleti
kétszobás lakást sem,
főleg nem franciaággyal,
főleg nem úgy, hogy veled
mint barátnőmmel élek.
heroida
szapphó atthiszhoz
szapphód küldi ezt neked, atthisz.
könnyáztatta bár a lap, melyen áll ez az írás,
fogadd, kedves, kérlek, szívesen.
én, aki arcokat magamban felidézni
képtelen vagyok, egyre csak tekinteted
látom magam előtt, és eltűnik bár
és változik ez az arc, ahogy az évszakokat
elhozzák a hórák egymás után sorra,
míg évekké állnak össze ismétlődve,
bennem nem szűnik meg, nem törli ki
semmi, testem viseli tested nyomait –
kezem rögzítette isteni látvány.
nem múlt el éj úgy azóta sem, hogy
ne idéztelek volna fel magamban,
és volt olyan kegyes Halál testvére, Álom,
hogy összerakta képed helyettem is.
psyché
egyszer még zsoltár rezegteti át az imádott testet,
és a belőle jövő hullámokban ázik a padsor,
és jácintillatban, és reggeli fényben.
és másnapra nincs, sem forrósága,
sem húsa, sem bőre ismert részletei,
a szőrszálak, a ruha tapadása, a parfümillat
és öblítőé. a látvány csak amit évekkel
korábbról őrzött meg az emlékezet.
az a sál, az a dzseki. hiába kérted,
nem vett fel melegebbet. az arc egyre
kisiklik előled, másoké montírozódik rá,
talán filmszereplőké. amit épp nézel.
ez a test nincs már forgalomban,
ismerőssége ellenére. kapaszkodsz belé,
maradjon, ne vigye el a szép göndör ifjú,
a hattyúszárnyú halál.
nyilai bőröd alatt motoznak, tollait
lábtörlődön hagyja. sáros nyomait
nem törölte fel, tele van velük a padló.
az ágyig vezetnek, ahol kioperálják
burkából a lelket. bemetszést ejtenek
a hálóing alatt, és kihúzzák a résen át a lepkét.
nyálkás tok fedi, mint egy rendes szervet.
ha a falába épített kart tekerni kezdik,
kinyílnak szárnyai, mint egy zenedoboz.
ha elég sokáig tekerik,
képes lesz az önálló repülésre.
ahogy száll, csörömpöl benne a torony emléke.
Szunyog Ágota
változástan
éjjel egy és az jár a fejemben,
hogy ronda legyen-e a konyha,
amit elképzelek, hogy beszélgetünk benne,
legyen háta, karfája a székednek,
vagy hokedlit adjak csak alád, rozogát,
a lábaink egymáshoz már feszesen,
esetleg teljesen távol,
a felsőmet leigyam,
aztán meg átvegyem előtted,
vagy mindegy, mert már
úgyis láttál belőlem eleget,
legyen sárga óra a falon, hogy
a nagymutató két másodpercünk között
ide-oda kattogjon,
vagy járjon az örök körön,
ütemet ütve a szívünk közé,
azok meg felváltva verjenek
belülről szét bennünket,
legyünk éhesek, talán már szomjasak se,
a számat nézd esztelen,
vagy vesszek bele a szemedbe,
tudjam, mit tegyek, én legyek a felelős,
én bújjak ki,
te bújj hozzám,
létezzen
a cseresznyefából faragott vissza-híd,
ha az egész véletlen,
vagy fűtsön, gyújtsuk fel,
a közös füstben múljunk el, mint
mindenki más, vagy jöhetne
végre a valami új vég,
végtére is itt ez a konyha,
csak ronda legyen vagy szép?