LIFT irodalmi pályázat

Lovas Sz. Judit:
A jó Mercedes balladája

Mondtam, hogy ne fesd vörösre
a hajad, de te azt mondtad,
így jobban tisztelnek a gyerekek,
és míg a sötétben, a kapualjban

vártam és néztelek, töprengtem, hogy
legalább itt miért nem csókolsz meg.
Minden virág nevét olyan jól ismered,
bodzaszörpöt készítettél és éjfélkor

töpörtyűt, csak egyszer ittam Royalt,
hogy ne tudjam biztosan,
– engem fogtok levágni hamarosan.
Tudva, hogy nem vagyok,

csak titkos jó barát, aki megérinthet néha,
mint játékbabát,
mégis te öltöztettél engem,
fehér, férfi ingbe, mert azt szerettem –

kockázni majális után,
hűvös sátor alatt táncolni körben –
ha szétszabdalt, fekete álmodozóként
ottfelejtem a szvetterem,

lustán hátradőlve várni, hogy befalazzon
millió szokásod, melynek rabja vagyok,
nem gondolkodva fikarcnyit sem azon,
hol vannak a régi barátaitok,

míg a jó Mercedes kint a kertben,
amit benő a gaz, a kőfal és vadvirág
rólad beszél, ha eljössz délidőben,
mint szerelmünkről a rólam letört ág.

——–

Gál Erika:
A vendég

Ma itt járt ő is. Könnyű nyári blúzban.
Autó hozta Pestről, csak benéztek.
Nem maradnak, mondták, most nem is úsznak.
Majd délután, ha Szigligetre érnek.

Kezében vékony cigaretta égett.
Elidőzött kicsit ujjain a füst.
Próbáltam felidézni, ahogy gépel
este, néha bort tölt, új papírt befűz,

vagy kilép a teraszra, rágyújt ismét.
Ez az utolsó nyár, mindenki tudja.
Néztem a gyűrött csikket, s elmúlt ízét
éreztem az ajkaimon újra.

——–

Árkus Juli: Amikbe a szívem belekever

Három klienssel beszéltem ma. Mindhárman túl mélyen voltak a saját világukban ahhoz, hogy összeérjenek az én világommal és legyen értelme bármit is tanácsolnom vagy akár megszólalnom a konzultációk alatt, szóval kitaláltam a munkaidőm közben, hogy mit fogok vacsorázni, hova megyek tavasszal a szokásos évi első vadkempingezésemre, megterveztem a kutyám diétáját –felszedett pár kilót így a téli hónapok miatt–, megfogalmaztam a nagyimnak egy levelet és az exemnek is elméleti síkon már gratuláltam az eljegyzéséhez. Az utolsó lehet, hogy elméleti síkon is marad, azt hiszem, az embereknek nincs szükségük arra, hogy a döntéseikhez gratuláljanak nekik.

Elváltál? Gratulálok! Felmondasz? Gratulálok! Inkább Görögországba mész nyaralni, mint Törökországba? Hadd gratuláljak! Színtiszta és szükségtelen udvariaskodás. Csak így tovább, jó úton haladsz, elismerem a teljesítményed. A kliensekkel való munkánál egyébként én is szoktam élni ezzel a formulával, sőt, a dicséretben is hiszek, de magánemberként ennél kicsit faragatlanabb vagyok. Amúgy ha már így belevágtam a történetbe, be is mutatkozom. Jackie vagyok, 33 éves, leszbikus, alvászavarral néha küzdő, néha csak a jelenlétét elfogadó szociális tanácsadó. Szingli, ez az infó még később fontos lehet. Éppen munkanélküli fiatalokkal dolgozom, akiknek kötelező együttműködni a hivatalunkkal, de kedvük és motivációjuk nincs elhelyezkedni, szóval legtöbbször csak pingpongozunk és a magánéletükről tárgyalunk. Nyilván nem ezért kapom a fizetésem, hanem hogy betuszkoljam őket munkahelyekre, hogy ne az állam pénzén élősködjenek, de amíg nem nekem a legrosszabb a sikerességi mutatóm, hanem a srácnak, akivel egy évben végeztünk a fősulin és csak azért tartja meg a főnök, mert szeretők, addig teljesen védve van a hátsóm és nem csesztetem a klienseket. Szabadidőmben ennél időnként értelmesebb (önkénteskedés idősek otthonában, éjszakai műszakok vállalása hajléktalanszállón, kutyás akadályversenyeken résztvevés), időnként jóval értelmetlenebb dolgokat csinálok (elvont skandináv, számomra értelmezhetetlen művészfilmek iránti rajongás, idegen nyelven rappelés, kolléga csajozásában segédkezés). No de a történet, amit mesélni szeretnék, egyáltalán nem kapcsolódik a hobbijaimhoz. Kapcsolódik viszont a vacsorámhoz, amihez hiányzott egyetlen összetevő. A gabonapehely. Tej volt még otthon, 50%-os siker. A nagyim azt szokta mondani, hogy 30 felett már gáz a gabonapehely, ha hetente többször eszi az ember, szóval ez maradjon a mi titkunk.

Épp a gabonapelyheknél állok, a telefonomról Saycet: Cite Radieuse szól és már négy kisfiú előzött meg és választotta ki a kedvenc pelyhét. Vajon hogy kell kimondani ezt a szót. Radieuse. Rágyőz. Na forduljunk termőre, a lényeg, hogy csokis legyen, de ne golyó, mert annak nagy része levegő és levegőért nem fizetünk, viszont hopp, megállt mellettem egy lány aki szintén gabonapelyheket néz. És felnőtt. Mennyi közös van bennünk, ügye, vak is látja. Úgy teszek, mintha továbbra is életem legfontosabb döntését akarnám meghozni, bambán nézem a mindenféle csomagolású fitness és antifitness termékeket és kikapcsolom a zenét. Ez a dal szabadtéren szaladgáláshoz meg boldognaklevéshez való, nem bolti dilemmák mellé. Meg hátha hozzá merek szólni a lányhoz. Elég vonzó, szintén harmincas, tornazsákos, tuti az egészséges iránynak hódol gabonapehelyben, ismerem a fajtáját. Bocsánatot kér, átnyúl előttem, megérzem az illatát, fűszeres, nem tudom eldönteni, hogy a parfümjét érzem vagy indiai kajáldában töltötte a napját. Jó lehet annak, akinek kifinomult a szaglása. Fahéjas párnácskát választott! Helyes. Mégsem ismerem a fajtáját. Megy a kasszák felé, de visszanéz rám egy mosoly erejéig. Ennyi, végem, muszáj valahogy szóba elegyednem vele. Hátha kiderül, hogy feleannyira sem jófej, mint amennyire annak tűnik, hátha kiderül, hogy nem is magának, hanem a pasijának veszi a párnácskát, mert ő zabkását eszik, hátha kiderül valami elrettentő dolog róla az első percekben. Állatokat kínoz, mondjuk. Bár azt ki vallaná be. Jó, higgadtság, magabiztosság, nyugi. Utánamegyek. Kéne valamit leemelni valamelyik polcról, mindegy, oda se nézek és választok egy rágót és beállok egy másik sorba. Rálátok, hogy miket vásárolt még. Tampon, zsebkendő, kefir, blabla, semmi olyan, amire tudnék hivatkozni kint. Helló, láttam Sensation tampont vettél, mi a véleményed róla? Piackutató vagyok. Nem jó. Helló, én vagyok a gabonapelyheknél álló zombi, te is szereted a pelyheket? Ez még rosszabb, mint a tamponos. Hogy szólítanak meg emberek más embereket? Nincs ilyen tapasztalatom. Vagy kérjek tőle cigit? Áh, nem is dohányzom meg nem egy buliban vagyunk, ne nézzen hajléktalannak az első talinkon. Követem. Vagy ha követek valakit, akkor rám hívják a rendőrséget? Távolról és feltűnés mentesen követem, ez lesz a jó irány, ha kapok időt, akkor biztos eszembe fog valami frappáns szöveg jutni. Mondjuk kétlem, de legalább belesodródom egy helyzetbe, ahol már muszáj lesz beszélnem. Kocsiba száll, felpattanok a bringámra, de ez nem tűnik eddig annyira járható és jó ötletnek. Remélem, vidékre megy meglátogatni a másodunokatesóit, és mindjárt az autópályán fogok tekerni, ahol dudálva fognak kerülgetni a teherautók. Hova tűnt a józanságom, jaj. Nem tudom, mi van ebben a lányban, de tényleg úgy érzem, hogy beszélnem kell vele.

Majd neki is ezt mondom, hogy helló, spirituális oka van, hogy leszólítottalak, ne ijedj meg! Ekkor már futásnak is eredne, de ordítanám még visszhanggal, hogy: mondom ne ijedj meg, meg, meg!
Elindult a konvojunk, a hárommal előttem lévő autóban van. Azt hiszem. Ha nem abban van, akkor csak egy random autót követek, hurrá. Négy utcát megyünk és leparkol egy sportközpontnál, jó autót követtem. Bemegy az épületbe, megyek utána. Köszön a portásnak, igyekszem teljesen természetesen viselkedni és én is köszönök, majd bemegy az edzők szobájába. Gondolkodj, gondolkodj. Visszamegyek a portáshoz és rákérdezek, hogy mikor kezdődik az előbb elhaladt hölgy órája, tud-e segíteni ebben? Összeráncolja a szemöldökét, bajszos, középkorú pasi, majd elmosolyodik:
– Tíz perc, de ez a ruha nem biztos, hogy jó lesz tornázáshoz, mama.

Mi? Mi ez a nap, ebben a mondatban több dolgot sem értettem. Itt így hívják egymást az emberek? Na de legalább kiderült, hogy tornaórát tart. Kicsit féltem, hogy valami viziaerobik, vagy fene tudja, művészi balett, de a torna az nem gáz, menni fog.

– Köszi. Másik kérdés: Nem lehet sportnadrágot venni itt valahol? Pont otthon hagytam, pedig nagyon készültem már erre az alkalomra.

Rámosolyogtam zavarodottan, majd elém rakott egy ismeretlen eredetű rövidgatyát. Fúj. Bele kéne szagolni, de lehet, hogy rosszul járnék, szóval csak elfogadom, szükség törvényt bont.
– Megint köszi!
– Nincs mit. Jó az ízlésed! – mondta a bajszos, ezzel jelezvén, hogy lazán átlátott az ittlétem okán. Mindegy, hát bajusszal biztos könnyű észlelni a mindenféle rezgéseket, húzok is átvenni a legújabb, remélem alighasznált nacómat.

Az öltöző színültig tele harsány nőkkel, köszönök és keresek egy talpalatnyi helyet, óriási a zsezsgés. Legalább sokan vagyunk, észre se fogja venni, hogy van egy új csoporttag. Kicsit ducibb mindenki, mint én, ki is húzom magam, hogy na végre, egy társaság amiben tök sportosnak tűnök, lehet mégis fel fog figyelni a szuper alakomra. Úgy érzem magam, mint egy tini, fogalmam sincs mi fog történni, de nagyon örülök, hogy újra fogom látni a lányt. A gabonapelyhes lányt. Meg kéne tudni lassan a nevét.
– Gyertek, kezdünk! – szólt az egyik sporttársam és követtem is a többi lánnyal együtt. Kb. tizenöt tornára szomjazó amazon.

A nadrág egyébként nem gáz, kicsit szorít, de legalább nem a sokzsebes, mindenhol aprópénztől csörgő saját gatyámban tornázok. Vajon lesz kidobós meg bukfenc? Vagy ilyen nyugis, meditációs jóga irányra számítsak? Követjük a zenét és beérünk a terembe, ahol Miss Pehely tornacuccban már vár minket. Az előttem lévő lányra mosolyog és köszönés helyett ennyit mond:
– Ágikám, már nagyon szépen gömbölyödsz!

Ó. Vagy fordított nap van és mindenki pont ellentétes jelentésű mondatokat mond, mint amilyeneket egy átlagos nap mondana, szóval nekem azzal kell nyitnom, hogy: de rusnya vagy uram, nem követtelek és nem vagyok kíváncsi rád! vagy sikerült megérkeznem életem első kismama tornaórájára. Mindkettő eset erősen zavarba ejtő, de a második rosszabb. Ennyit az iménti jó érzésemről, hogy végre én vagyok a sportos a társaságban, el is szállt az instant önbizalmam. Na mindegy, hát innen szép nyerni. Vajon észreveszik, hogy én nem várok gyermeket? Hülye Jackie, hogy vennék észre, nem csináltatnak terhességi tesztet egy tornaórán. Vajon azért tart kismama tornát a gabonapelyhes lány, mert ő is kismama? Na kezdődik is.

– Sziasztok, csajok, nagyon örülök, hogy ennyien sikerült eljönnötök ma, úgy tűnik hamarosan népességbumm várható az országban!- az egész terem kacag. Én nem kacagok. Nem is tudom tudok-e kacagni, na majd a következő poénnak szánt mondatnál kipróbálom. Csak nehogy rosszul időzítsek.
– Kezdjük is el az órát! Karlendítés jobb oldalra kétszer, nagyon jó, majd balra. A bemelegítés tudjátok milyen fontos, nem akarunk izomlázat holnapra.

ABBA slágerekre minimum tizennégy várandós nővel (tizenöt, ha Gabonapehely Von Népességbumm is terhes) bemelegíteni, hát hány ember mondhatja el magáról, hogy volt ilyen élmény az életében. Nem sok. És nem véletlenül nem sok, mert nem egy szórakoztató elfoglaltság. Szerencsére hátra álltam a kezdésnél, inkább lepattanok, ki ne csusszanjon a fiktív gyermekem, ahogy megerőltetem magam valamelyik mozdulatnál. Visszamegyek az öltözőbe a cuccomért és leülök egy padra, nincs szerencsére senki rajtam kívül. A tornateremből kihallatszik a Dancing Queen.

Teljesen megmagyarázhatatlan, hogy hogyan és miért sikerült egy átlagosnak induló csütörtök este ide megérkeznem, de úgy vagyok vele, hogy ha már itt vagyok, akkor összeszedem minden bátorságom és megvárom a gabonapelyhes lányt valahol. Kimenjek a sportközpont elé? Vagy várjam meg a portán? Azt a kérdést szoktam magamnak feltenni ilyenkor, hogy mihez kezdene ebben a helyzetben a kutyám, mert valahol olvastam, hogy a kutyák mennyivel jobban csinálják az életet, mindennek örülnek, odavannak a gazdiért – jó esetben –, és könnyen elégedetté válnak. Szóval mihez kezdene a kutyám egy ilyen helyzetben, ha a boltban látna egy másik kutyát, aki megtetszene neki, ezután követné a kismama tornaórára? Több sebből vérző történet, a kutyám engem sem követ, rossz ötlet volt eljátszani a gondolattal. Új irány. Mihez kezdene ilyen helyzetben valaki, aki bátor és magabiztos? Ő már a boltban megszólította volna a pelyhes lányt, nincs jó irány, érmét kell feldobni, ez a döntésképtelen emberek titkos fegyvere. Ha fej, akkor kiülök a központ elé, és ha meglátom, akkor a legbarátságosabb fellépésemmel szóba elegyedem vele – na ez is milyen rohadt egyszerűen hangzik-, ha írás, akkor pedig odaállok a tornaterem kijáratához és elkapom, ha jön. Mármint beszélgetni. Ha pedig az élére esik, akkor hazamegyek sorozatot nézni és elfelejtem ezt az estét. Tud egyáltalán az élére esni egy érme? Mindegy, kilövés indul és…
…FEJ! Melyik volt a fej. Ja, hogy kint megvárom. Na remek, remélem öt kismama tornaórát tart egyhuzamban, aztán három babaúszás következik, én meg kint töltöm az estémet. Elhallgatott a zene, jaj, ez lehet ilyen rövid foglalkozás volt, húzás kifelé az utcára, portással meg kerüljük el, ha lehet a szemkontaktust, hátha békén hagy.
– Már mész is? Csak nem másra számítottál?- szól vihogva hozzám.
– Pont erre számítottam, köszi, csak nagyon rugdos a kicsi és inkább hazamegyek – mondom.

Összezavartam, lefagyott a tenyérbemászó vigyor az arcáról, the winner takes it all. Vajon hány napig fog a fejemben szólni az összes híres ABBA sláger? Kiértem a hely elé, egészen jó idő van, keresek is egy padot. Kettes kód, kettes kód, hallom, hogy valaki fut utánam, a pelyhes lány utánam szaladt, nincs idő kitalálni, mit mond
– Helló, nem tetszett a foglalkozás? Jól vagy? –jak. Mit mondjak. A belső monológomba vágott, micsoda udvariatlanság. A pulzusom kb. a háromszorosa annak, amennyinek kéne lennie, szívdobog, dobog, dobog, mondj már valamit Jackie.

– Helló.

Azta. Ez aztán frappáns volt, a kérdésekre is kéne talán válaszolnom.
– Jól vagyok, köszi, csak közben narrálok magamban, mint általában, ha zavarban vagyok. Vagy ha nem vagyok zavarban.
– Aha, értem. És a kicsi is jól van?

Haha. Haha. Haha. Haha. Hát ez egy jó kérdés, beletrafáltunk a lényegbe. Hunyorítok egyet és félénken ránézek a lányra, továbbra is vonzza a tekintetem. Akkor nem a gaponapehelyhes doboz szépítette meg, jó tudni. Most megint két út van előttem, vagy nekiállok folyékonyan hazudni a nem létező kis magzatomról, akinek lassan nevet is adok, annyit beszélünk ma róla vagy őszinte leszek és egyszer élünk alapon bevállalom azt, hogy teljes idiótának néz. Közben kicsit hosszúra nyúlt a csend, mert nem válaszoltam még, de mosolyogva néz. Vajon mindig és mindenkire mosolyog? Vagy csak az anyukákra és mindjárt abbahagyja, ha elmondom az igazat? Egyszerélünk, csapjunk a lovak
– A kicsi. Jól van? – szakít megint félbe. A lovak közé. Hű de nagyon érdekli a gyerekem, megvan a kis Tóbiás első rajongója. Mindenképp meghívom a babaváró bulira. Na akkor most csapjunk a lovak közé.
– Nincs kicsi. Mármint nem most lépett át a létből a nemlétbe vagy ilyesmi, bár lehet, hogy ha lenne kicsi, akkor az ABBA slágerek miatt rájönne, hogy nem is akarja a kinti világot. Vagyis bocs. Nem megsérteni akartam a zenét, vagyis téged, vagyis nem tudom. Na jó, újrakezdem. Nagy levegő. Szóval nincs bébi, a boltban láttalak és azt éreztem, hogy nagyon megbánnám, ha nem tudnám meg, hogy ki ez a gyönyörű lány, aki szintén szereti a fahéjas párnácskát. Amúgy Jackie vagyok és ennél a zavarba ejtőbb helyzetet még sosem teremtettem magamnak.

Most ő hallgat. Pont ugyanez volt az első nyelvvizsga bukásomnál, hogy magyaráztam összevissza és a vizsgabiztos csak csendben nézett tovább. Lehet, hogy az edzősködésen kívül vizsgabiztos is valahol?
– Láttalak a boltban és azt is láttam, hogy követtél. Kevésbé vagy diszkrét, mint gondolod. – neveti el magát.

– Szuper, én meg már majdnem meghívtalak a képzeletbeli babám képzeletbeli babavárójára, de akkor erről lecsúsztál. – mondom faarccal a földet nézve, de hallom, hogy megint felnevetett.
– Mindenképpen elmentem volna rá. Most viszont vissza kell mennem átöltözni, aztán jön értem a férjem, együtt megyünk haza.
– Áh, értem. Akkor neki lesz a gabonapehely – lenézek megint a földre, és elkezdem irigyelni a férjet, a pehely és a nő miatt is.
– Nem, az a gyerekeimnek lesz – mondja, ezzel a szívemet még jobban összetörve és hatásszünetet tart utána. – A fiktív gyerekeimnek –teszi hozzá kacsintva. Oké, szívtörés félig lefújva.
Kész. Lenyűgözött. Sodródom és kezdek odáig lenni érte.

– Foglak még látni?- kérdezem.
– Éjfélkor ugyanitt?- kérdez vissza és néz rám merészen, miközben kezd tolatni a bejárat felé.

Ekkor rezegni kezdett a telefonom, rápillantottam, majd felnéztem a lányra, aki már nem volt ott. Hű. Ilyenkor szokták megcsípni magukat az emberek, hogy kiderüljön álmodnak-e, de ha álom is, én nem akarom, hogy véget érjen, szóval nem lesz itt semmilyen csipkedés.
– Éjfélkor ugyanitt- mormolom magam elé és rámosolygok az összes kismamára egyesével, akik jönnek ki az edzés után és kerülgetnek, mivel teljes mozdulatlanságba fagyott a testem a boldogságtól. Én innen nem moccanok el éjfélig, az tuti.

————-

Rajnóki Dóra:
Ami összeköt

Összeköt a szégyen, s a büszkeség,
Összeköt az álmom, nem lesz elég,
Összeköt, hogy nő vagy, s én nő vagyok,
Összeköt a sorsunk, s a válaszok,
Összeköt sok kérdés, s a hallgatás,
Összeköt a szépség, s a vallatás,
Összeköt az ármány, s a szerelem,
Összeköt a vágy, és a szerepem,
Összeköt a melled, a feneked,
Összeköt a mondat, mi benn reked,
Összeköt a mosoly, ha varázsol,
Összeköt a hamu a parázson,
Összeköt a csoda az ágyadban,
Összeköt a neved a mámorban,
Összeköt a múlt, nincs már jelenünk,
Összeköt a ház, de nincs gyerekünk,
Összeköt a Mátra, és a téli Bükk,
Összeköt a sötét, és a hó-ezüst,
Összeköt pár parti, a mi dalunk,
Összeköt a másnap, hogy meghalunk,
Összeköt, hogy szeretlek, de te már nem,
Összeköt a magánnyal, ha lélegzem.

Krisi Tünde: Háj

Amióta az eszem tudom, küzdöttem vele. Minden nő küzd vele. Én is küzdöttem, mint minden nő. Mert én is nő vagyok, még ha… Ki azért küzd, hogy legyen rajta, ki meg azért – és ez a gyakoribb –, hogy ne legyen. Az albérletben, ahol éltem, most már csak egy lány lakik. Vékony, izmos, virgonc: igazi prototípusa annak a fajtának, amit gyűlölök, irigylek, imádok. Mint a penge: hajlékony, kemény, kegyetlen. Gondolom, hemzsegnek körülötte a fiúk, mindegyiket kihasználja, mindegyikből hülyét csinál, ha van egy csöpp esze. Aki ma embernek, nőnek akar látszani, az ilyen.

Amikor kicsi voltam, a szüleim betegesen soványnak tartottak, talán a háborút követő évek gyerekképe sugallhatta nekik, hogy a gyereken annak kell látszania: „nemnyomorog, vanmitegyen”; talán az egyéni gusztusuk volt ilyen, mindenesetre kétségbeestek miattam. Ahogy azokat a korai fényképeimet elnézem – anyus fényképezhetett kedvére, még nem üvöltöztem hisztérikusan, hogy „hagyjbékén! nefotózzle!”, mint majd egy bő évtizeddel később –, teljesen normális kisgyerek voltam, messze távol a kóros soványságtól. Anyus nem volt kövér. Na jó, néha meg-meghízott, amikor apus elköltözött az aktuális szeretőjéhez. Aztán amikor apus visszajött, ő újra meg újra visszafogyott. Ez az egyik legkorábbi megfigyelésem. Az apusom egyenesen girhes volt fiatal korában, elöl-hátul kilógtak a bordái. Idősebb korában, amikor a munkája miatt sokat kellett ülnie – jutalomból jól kitoltak vele, íróasztal mögé kényszerítették –, és nem mozoghatott eleget, ő is megvastagodott. Vidéki viszonylatban „tekintélyes” lett, talán azért is ragadtak rá a nők. Nekem meg, ha már egyszer nem lehetett több gyerekük, magamba kellett olvasztanom az összes lehetettvolna gyerekük súlyát, húsát-zsírját.  Étvágycsináló, vízzel hígított sósavpepszint ittam éveken át minden ebéd előtt, szívószállal, nehogy lemarja a fogaim hátulját; azt hiszem, akkor utáltam meg a savanyú ízt. És hogy kellőképp dundi legyek, tömtek mindennel, amivel csak lehetett, leggyakrabban azzal, amit szerettem, de néha nem. Volt olyan is, hogy „addignemkelszfölatányérmellől-ameddigmegnemeszed”, meg „ételtnemhagyunkatányéron” – délután négyig elüldögéltem az asztalnál, türelmes gyerek voltam akkor még, végül rendszerint a nagymamám szánt meg és oldozott fel, kiöntötte a kihűlt, undorító trutyadékot, mehettem az udvarra játszani. Máskor nem volt, aki feloldozzon, olyankor néha hánytam. Meg amikor petrezselyemzöldje került az amúgy gondosan leszűrt húslevesbe. Vagy főtt csirkemáj-morzsalék. Anyus minden csirkeleves vagy rántottcsirke alkalmával elmantrázta az ő gyerekkorának kedvenc meséjét, A csibenyak titkát. Már a címétől is a hideg rázott. A mese arról szólt, hogy az önfeláldozó édesanya azt füllenti a gyerekeinek, hogy a csibe nyakát szereti a legjobban, mert így a büdös kölykök lelkifurdalás nélkül falhatják fel a combját meg a mellét, miközben az anya persze majd éhen döglik. Vagy ténylegesen éhen is pusztul a nyomorult hülyéje. Gyűlöltem ezt az álszent mesét, dühös voltam a hülye mesebeli édesanyára, és eszembe sem jutott, hogy bármiféle összefüggést keressek a csibenyakas anya meg a saját anyusom között. Persze, nekem nem volt öt éhes testvérem, meg olyan szegények se voltunk, hogy egy hónapban csak egyszer ettünk volna csirkét; az összefüggések felismeréséhez vagy sokkal több ész kellett volna – vagy sokkal nagyobb szegénység. Az önfeláldozás nálam nem sorolt be a pozitív példafogalmak tárába.

Eszegettem, majszolgattam szorgalmasan, aminek következtében kora tinédzser koromra már szépen megnőttem széltemben-mélységemben – magasságban egy idő után már nem annyira. Nyolcadik osztály elejére mindenesetre én voltam a legnagyobb darab az osztályban, sőt az iskolában is, fiúkat-lányokat, még néhány tanárt is beleértve. Aztán annál magasabb már nem is lettem, kövérebb viszont igen. Egyfolytában.

A családban nagyon fontosak voltak az étkezések; sok emlékem fűződik az ebédekhez, a vacsorákhoz – érdekes módon, mintha nem reggeliztünk volna soha, pedig ez kizárt. Vasárnapi ebéd: jó ebédhez szól a nóta, Décsi (Déki?) Lakatos Sándor (Károly?) és népi zenekara játszik (hosszú időn át a népzenét is utáltam a magyarnótás ebédek miatt); húsleves, zöldséges rizs, rántott csirke (brrr, az a bőr!). Tökfőzelék fasírttal – hétköznap (ez volt a délután négy órás). Tészta! Túrós tésztát kérek, túró nélkül! Imádtam a meztelen tésztát, meg a nyerset, a nagymama maga gyúrta, sodorta, vagdosta a mácsikot, lopkodhattam belőle. És az aranygaluskája! Olyant senki nem tud, szegény anyus is próbálkozott, de a fasorban nem volt vele. Borsodóval – azóta se ettem, még hasonlót sem. Aztán a lekváros tészta, a mákos tészta, a sajtos tészta, a diós tészta, a darás tészta! Sokat tésztáztunk. Meg is volt a látszatja.

Aztán a nagymama meghalt, aztán anyus epéjét megoperálták, diétáznia kellett, akkor tanultam meg főzni. Kottából főztem eleinte, anyus pedig épp csak annyit segített, amennyit a másik szobában fekve segíteni tudott, utasításokat rikoltozva. Viszont mindig dicsért, és apus, aki a déli maradékból kapott vacsorát, szintén csak úgy falta a diétás ételeket. Hát még én! Én csipegettem, kóstolgattam már főzés közben is, meg persze a rendes étkezésekkor ettem, és megnyugtatóan hangzott az a „diétás”. Aztán idővel megjelentek a jobb anyagi körülmények, diétázni sem kellett már, ahogy mondani szokták: jobb idők jártak. Apusnak ez téliszalámit jelentett, két-háromcentis szeletekben, kenyér nélkül. Mondták, legénykorában a libazsírt is leveseskanállal habzsolta… Én egyszer nyolc szelet rántott húst dörgöltem be, még csak rosszul se lettem, csoda, hogy egyáltalán volt annyi az asztalon. Étteremben versenyt ettünk az unokatestvéremmel (döntetlen lett). Jóvilág volt egyszóval. Apus vadásztársasági tag lett, ezzel a hétköznapi kaják között megjelent a sörétes fácánleves (köpködni kellett), a szarvashús, az éjszaka talált nyúl, fáról leakasztott fácán. Fejlődött a főzési tudományom.

Nem sokkal később kialakultak a vadászkapcsolatok: a német, osztrák és olasz, sőt elvétve orosz vadászok, akik néha nálunk ettek vagy aludtak. Nekik is kellett főzni, s míg ők szépeket mondtak rám, én finomakat főztem nekik, mivel anyus egyre inkább, sőt végül teljesen visszavonult a kiszolgálásukból, nem is mutatkozott, amikor ott voltak. Rettenetesen mérges volt: miért nem mennek szállodába, miért nem főz nekik a többi vadász felesége, és szegény apusom hiába védekezett azzal, hogy a vadásztársak meg a feleségeik nem értenek szót velük, mert nyelveket sem beszélnek, és vélhetően össze sem tudnának hozni egy tisztességes vacsorát vagy ebédet egy vadászat után, csak odalöknének valami zsíros cubákot… Hiába magyarázott, anyám csak dühöngött, hogy minden idiótát vendégül kell látnod, persze ingyen, még egy koszos zsebkendőt se adnak köszönetképpen… Hát igen, apámban túltengett az emberbarátiság. Vagy a sikeréhség a két diplomás testvére árnyékában?  (Nagymama: „A mérnök fiam, meg a doktor fiam, meg a Joci.” Joci az apám volt.)

Most úgy gondolom, apus a lelki üdvösségét is eladta volna (talán el is adta) egy elismerő mosolyért – otthon, anyustól nem sokat, és egyre kevesebbet kapott. Én, anyusommal ellentétben, apussal együtt imádtam a helyzetet: tudtam akkor már elég jól németül, egy kicsit olaszul is, oroszul meg a suliban muszáj volt tudni, hát eldumálgattam velük, ők meg nagyokat röhögtek, lehet, rajtam, a dagadozó idomaimon, ide-oda himbálódzó, melleimen (utáltam a melltartót, mindent, ami a szabadságomban gátolt), meg a látszólagos lelkesedésemen, és persze falták a főztömet. Zabálták, és persze nem is gondolhattak rá, hogy a szaftba odakint a konyhában beleköpök, beleprüszkölök, vagy zsebpiszokkal fűszerezem, a levesükbe apróra széttrancsírozott meztelencsigát vagy tyúkszart teszek, és én is remekül szórakozom a magam módján, apusnak is, anyusnak is eleget téve ilyeténképpen. Ilyen kalandjai senkinek sem voltak az iskolában, így nem zavart, hogy egyre gyakrabban szólítottak Gömbinek, mókásan elferdítve az eredeti Gabit, és nem sokszor hívtak meg a házibulikra, ahova úgysem mentem volna el – nekem aztán nem hiányoztak, megvolt a magam élete, alig vettem tudomást róluk.

Nem imádtam a tükörbe nézni, de azért túlzottan nem zavart ez az egész súly-ügy. Az arcom szép, szépen ki is tudtam sminkelni (korán megtanultam, anyus nagy bánatára, aki sohasem festette magát, hát, úgy is nézett ki), a rengeteg hajamat mindenféle érdekes frizurákba rendeztem. Magam varrtam a ruháimat, ahogy nőtt a súlyom, egyre vidámabb színű, érdekesebb szabású, leginkább különféle lebernyegekre, török bugyogókra meg kaftánokra, arab burnuszokra emlékeztető darabokat. Nem mondom, hogy nem kapta fel a fejét mindenki, ha beléptem valahová. Én voltam a suliban a hippi, az egyéni színfolt. Ha nem vagyok olyan jó tanuló, nem nyerem sorban a versenyeket – a helyesírást, az olvasóversenyt, a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” verseny megyei fordulóját, meg egyszer a járási lövészversenyt is majdnem megnyertem –, biztosan letiltottak, kisztornóztak volna az egyéniségemmel együtt. Mehettem volna szakmát tanulni. A fiúk vettek be a társaságukba, persze nem mint lányt, hanem mint havert, mivel sokszor vagányabb voltam, mint ők. Ez imponált nekik. Volt tekintélyem, mindenféle értelemben. Néha bántott kicsit, hogy nem közeledik hozzám senki, de annyira nem voltam oda én se a dologért, hát nem sokat törődtem vele. Anyusék is azt mondogatták: majd megjön az igazi, majd ha felnőtt leszel, most még csak tanulj!

Így telt-múlt az idő, amíg egyszerre csak kinőttem a vidám gyerekkorból, és el kellett hagynom az otthonomat. Felkerültem a fővárosba, a nyelvek és az olvasottságom révén egyértelmű volt, hogy bölcsésznek készülök. Nem vettek fel kollégiumba (naná, majd a maszek varrónő egyetlen kölykét!), így anyus a nyakába vette velem a várost, és nekiindultunk albérletet keresni. Fárasztó, vicces nap volt, amelynek végén sok fura hely megnézése és sok fura emberrel folytatott tárgyalás után megállapodtunk egy idős házaspárral, akik kiadtak egy nagyobb és egy kisebb szobát. Én a kicsit választottam: úgy éreztem, ha belépek, teljesen kitöltöm, mint egy szűk barlangruhát, és soha többet nem is kell kijönnöm onnan. A szobán így nem kellett osztoznom, de a fürdőn és a vécén annál inkább.

Két vékony nyugat-dunántúli fősulis lány vette ki a másik szobát, semmi közük nem volt egymáshoz, mégis eleinte olyannak láttam őket, mintha ikertestvérek lennének. Szőkék, vékonyak, jelentéktelenül aprók voltak, cincogó hangocskával és nagy gülüszemekkel. Az egyik egy szemüveges matematikus volt, a pápaszeméről meg tudtam ismerni, a másik valami sport- vagy táncsuliba járt. Éktelen tájszólásban beszéltek kezdetben, alig értettem az „ámentamabótba”-féle megnyilvánulásokat, később ezt elhagyták, biztos csúfolták őket – vagy csak alkalmazkodtak. Mi otthon sohasem beszéltünk tájszólásban, ki tudja, miért. Talán kivagyiságból.

Október közepén, november elején vettem észre, hogy az egyik lány – talán Anna? talán Emma? – feltűnően sűrűn látogatja a klotyót. Ez idegesített, mert én meg szerettem könyvvel a kezemben betelepedni, és ameddig nem jött az ihlet – kicsit szorulásos vagyok – addig olvasgatni, esetleg utána is üldögélni egy kicsit az otthonos szagban, és csak azután lehúzni és kijönni, de gyakran és egyre gyakrabban fordult elő, hogy rám kopogott. Mit kopogott! Dörömbölt, ordítozott, vinnyogott: „Gyere ki, gyere már ki! micsinálsz ott ennyi ideig, már egy fél órája, már háromnegyed órája vagy bent!”. Nemigen törődtem vele, de egy idő után az agyamra mászott, és átengedtem neki a terepet. Üdüljön csak a hegyikristály ájerben.

Aztán észrevettem, bár igazán igyekeztem nem tudomást venni róla, hogy legtöbbször pont étkezés után jön rá. És azt is kiszúrtam egy idő elteltével, hogy a csaj egyre soványabb, már szinte áttetsző, míg a másikon kezd meglátszani a sportos élet, a sok edzés vagy tánc, vagy mi. Addig nem hallottam étkezési zavarokról, de azt világosan láttam, hogy valami nincs rendben. Egyszer utána osontam és a klotyóajtón hallgatóztam: öklendezést hallottam, aztán egy rövid zokogást, vagy csuklást, vagy mit, és – alig tudtam elugrani az ajtóból – rögtön utána lehúzta és ki is jött.  Gondoltam, elrontotta a gyomrát, kérdeztem, segíthetek-e, hozzak-e orvosságot vagy főzzek-e neki teát. Hülyének nézett. Látszott rajta, amint nagy nehezen kikényszerített magából egy fensőbbséges „Kösz, ne”-t. Láttam, hogy csak az undorító hájpacnit látja bennem, akinek élni se volna joga, nem hogy hozzá szólni. Addig sem voltunk valami nagyon jóban, de attól kezdve rendesen utáltam. A lakótársa jellegtelen bukfencegér volt, észre se nagyon lehetett venni, ebbe viszont ettől a szóváltástól kezdve lépten-nyomon belebotlottam. Egyre ellenségesebben, egyre gyűlölködőbben nézett rám, egyre többször rezzentett ki álmodozásomból vagy olvasgatásomból a vécén. Egyszer javasoltam is neki, hogy talán be kellene költöznie egy nyilvános fülkébe, még pénzt is kereshetne mint vécésnéni, de úgy nézett rám, olyan kétségbeesett sorozatgyilkos tekintettel, hogy nem színeztem tovább, otthagytam. Éjszakánként a függőfolyosón cigarettázott és sírdogált, egyszál pizsamában, azokkal a piszkafa lábaival ott állt a hideg kövön, és bőgött. És egyre csak fogyott és fogyott. Vékonyabb volt a dereka, mint az én vádlim. A nyaka, mint egy kétnapos kismacskáé. Az arca kicsit ráncos lett, az állkapcsán furcsán feszült a bőr, és valami elszánt, tébolyult kifejezés sugárzott róla. Nyilván megőrült, gondoltam magamban, és elkaptam a szobatársát, a bukfencegeret, hogy feltegyek neki néhány kérdést. Az egér legalább annyira rühellte a helyzetet, mint én – nem tudta, mi baja lehet a szobatársának, már vele sem állt szóba, csak bőgött éjjel és nappal, hevergélt, az egyetemre se járt be. A szülőket az egér nem ismerte, különben már rég riasztotta volna őket, nem tudja, mondta, hogy mit tegyen, de ő már fél, retteg, mondta, hogy egyszer éjszaka kinyírja őt ez a csontváz, ez a rémbanya, ez a zombi, átrágja a torkát, kiszívja a vérét.

Amikor hazautaztam a karácsonyi szünetre a vizsgák között, meséltem a szüleimnek a lányról, de ők is csak a vállukat vonogatták. Anyus azt diagnosztizálta, hogy biztos valami fiú van a dolog mögött, de szerinte minden lánybaj mögött csak fiú lehetett – anyus egy kicsit leegyszerűsítve látja az életet. Apus meg kijelentette, hogy az ilyen kár, hogy megszületett, meg ahelyett, hogy örülne az életnek meg az ételnek, és majd bezzeg, ha háború lesz megint, és jegyre se lesz kaja, ragaszkodni fog húsz körömmel a falathoz, ha egyszer megkaparintott egyet, és nem lesznek lelki bajai. Mert ő a háborúban egyetlen olyant se látott, akinek lelki baja lett volna, vagy ne zabálta volna be, amihez hozzájutott, legyen az lótetem vagy fagyos krumpli.

Gondolkodtam, közben néha végignéztem titokban magamon is, a nagy melleimen, amiktől nem látom már a hasamat sem, pedig az se kicsi, még le is lóg egy picit kötényben, a lábamat isten tudja, mióta nem láttam, ha lenézek zuhanyozáskor. Ennek meg csak úgy elfogy a húsa, csak a csontja marad, de jó neki. Persze gondoltam arra is, hogy talán nem is olyan jó, de ahogy a tükörbe néztem, a nagy gömböcökre az arcom, a mellem, a hasam helyén, arra a következtetésre jutottam, hogy neki azért mégiscsak jobb. Onnan, ahol ő van, biztos föl lehet hízni, hiszen annyi finom étel van, ami valósággal eteti magát, abba se lehet hagyni, de engem csak a sír szabadíthat meg a fölös kilóktól. Volt korábban néhány kétségbeesett próbálkozásom, de ahogy egy tornaterembe beléptem, mindenki rám bámult, a tekintetekből világosan lehetett olvasni: mit keres itt ez a bálna, miért nem a tengereket rója? Koplalni meg nem bírtam, nem is egészséges az. Hát hagytam a fenébe az egészet.

A szünet vége felé visszautaztam (otthonról valahogy elpárolgott az a jó kis otthon-érzés), és bevettem magam a megszokott városi életembe. Az a szerencsétlen is ott volt, nem is ment haza a szünetre – érdekes, hogy nem is keresték, jó kis szülei lehetnek. Gondoltam, még egyszer utoljára megpróbálok rajta segíteni, legyek én is emberbarát, mint apusom, és főztem egy nagyon finom, illatos húslevest, olyan finomat, amilyent még életemben soha – se kosz, se takony nem került bele –, és bevittem neki. Ágyban feküdt, látszott, hogy napok óta ki sem kelt belőle, a szoba szagán is érződött. Az egér még nem jött vissza a szünetről, a házinéniék szokásukhoz híven a tévét bömböltették a szobájukban, elő se jöttek szinte soha, talán majd egyszer, ha rájuk gyújtja valaki a házat. Mondtam, gyere, nézd, csináltam neked egy kis finom húslevest, egyél, mert nagyon lefogytál, már úgy nézel ki, mint egy kísértet, biztos megbetegszel, ha így folytatod. Ha most haragban vagy is az élettel, azért még lehet megoldást találni, biztos rendbe lehet hozni a dolgokat, nem szabadna így begubózni… meg ilyeneket.

Nem reagált. Ahogy közeledtem az ágyhoz, láttam, hogy a takaró alig domborodik a teste fölött. Már szinte nem is létezett. Megsajnáltam, megirigyeltem, meggyűlöltem egyszerre, nem is tudom, miért. Talán, mert ő tudott akarni valamit, amit én sohasem tudtam. Uralta a testét, míg engem világéletemben a testem uralt – bár védelmezett is, őt meg, úgy láttam, épp készült cserbenhagyni. Gyűlöletesnek láttam, ahogy önelégülten, diadalmasan mosolyog, mintha kiröhögné az életemet, az anyusom, az apusom életét, a családi ebédeket, mindent, ami nekem fontos volt. Ült csak, vagy félig feküdt, párnával feltámasztva, mellette a szobatárs ágya üresen, a nagypárnával, a kispárnával, a dunnával. Rosszabbul nézett ki, mint ha sírt volna, úgy látszott, száraz könnyekkel sír, a szeme üveges volt, élettelen, áradt belőle a semmi, mit mondjak, nyomasztó látványt nyújtott. Tehetetlen voltam. Még egy utolsó próbát tettem: felajánlottam neki, hogy orvost hívok.  Erre dührohamot kapott volna, ha lett volna hozzá ereje, mindenesetre kiabálni szándékozott – rekedt, hörgő suttogás lett belőle –, hogy meg ne próbáljak idehívni valami hülye doktort, tűnjek a francba a rohadt lötty levesemmel, hát mit akarok én, törődjek inkább a saját undorító külsőmmel, hiszen olyan vagyok, mint egy hízott szarvasmarha, egy rozmár, egy döglött bálna, a hasamon hurkát vet a háj, a hátamon gyűrődik a zsír, a tőgyem lassan a derekamat veri, a tokám mögött az egész fejem elbújik… Folytatta volna még, de az ágyához léptem, és finoman rátettem az arcára a szomszéd ágyról a nagypárnát, és tartottam, amíg el nem csendesedett. Nem tartott soká, sok erő nem volt benne a vergődésre.

Kimentem a konyhába, megettem a finom húslevesemet, ne menjen pocsékba. Elmosogattam, és bevonultam a szobámba. Tekintetem elkerülte a félhomályos folyosó falán lógó tükröt, mert ott csak egy bálnát látott volna, egy rozmárt, akinek a tokája mögött elrejtőzik a valóság.

————————-

Nicolas Bréhal: Éhes vagyok. (Károly Judit fordítása)

Egy árnyék könnyedségével és anyagtalanságával szállt fel a kocsi hátulján. Meglepődött, hogy olyan kevés embert – mindössze egyetlen utast – látott, s egyszerre közönyös és csüggedt tekintettel nézett körül. Fáradtnak látszott, hátát a fémrúdnak támasztotta, egyik kezét úgy tette arcához, mintha vissza akarná tartani magát, nehogy összeessen. Egy ideig így maradt, szeme az ürességbe révedt, kihasználva ezt a „semmit”, a lélek e megsemmisülését, melybe néha oly makacsul kapaszkodik a magába mélyedésnek, a tiszta lappal indulásnak az akarata.

Az ajtó melletti csapóülésen ültem, az utolsó metrójáraton, mellyel hazafelé tartottam. Láttam őt a közlekedő folyosó végén, és nehezemre esett elfordítani tekintetemet e magas, vékony sziluettről, mely a felüdülés, a hétköznapok szürkesége előli menekülés esélyét kínálta nekem az út során, ami különös módon azon az éjszakán végtelen hosszúnak tűnt.

Azt hiszem, az a fáradtság, levertség és komorság fogott meg, mely e szép arc vonásait megkeményítette. Tudtam, e bájos, törékeny, tökéletes alakú fiatal lány felkeltette volna az érdeklődésemet, ha más körülmények között keresztezte volna utamat vagy találtam volna rá. Nagyon rövid, ébenfekete hajat, kifakult pólót, a térdén lyukas farmert és meglehetősen piszkos teniszcipőt viselt, melynek vászna szemmel láthatólag kopott volt. Néztem csupasz karját, fakó bőrét, szabályos arcélét, és haragudtam magamra, hogy így bámulom, mert nem szerettem volna, ha tolakodó tekintetem megijeszti ebben a kihalt kocsiban.

Amikor a következő megálló peronja és fényei elsuhantak az ablak mögött, a metró lassított, ő pedig az ajtóhoz ment, rájöttem, hogy mindjárt itt hagy. Valóban leszállt a metróról, majd, mivel bizonyára észlelte, hogy senki sincs a peronon, azonnal vissza is szállt. Szinte megkönnyebbültem, hogy nem veszítettem máris el. Ennek az érzésnek nem volt semmi értelme, hiszen nem akartam tőle semmit, és képtelen lettem volna úgy beszélgetni vele, ahogy egy férfi többé-kevésbé magabiztosan megszólít egy ismeretlen nőt. Egyszerűen kedvem volt nézni, tekintetemmel távolról cirógatni e fiatal lány képét – húsz éves lehetett –, akinek nyilvánvaló, bár különös szépségéhez nem illett ez a zárkózott, kiábrándult, távolba meredő arckifejezés.

A metró ismét elindult, és a lány hirtelen felém fordította arcát. Felfedeztem kissé riadt, nagy, sötét szemét, mely kétségbeesetten kutatott valami után az alagútban, ahová bementünk. Felkelt a helyéről, és a fogódzókba kapaszkodva, hihetetlenül rugalmas, szinte állatias járással felém közeledett. Zavarba jöttem a gondolatra, hogy a célpontjává váltam, és másként kell rá tekintenem. Már nem úgy, mint egy távoli lényre, akire tetszésem szerint rávetíthetem vágyaimat, képzeletemet, hanem mint egy olyan valakire, aki közeledik, körvonalai kirajzolódnak, testet ölt, és akinek titokzatossága lépésről lépésre óhatatlanul szertefoszlik.

Ahogy megállt előttem, csípője épp egy magasságba került ajkammal. Túl rövid pólója egy keskeny sávot szabadon hagyott barna bőréből, melytől kissé ellágyultam. Félénken felálltam. Amint felegyenesedtem, tekintete azonnal az enyémbe fúródott, de bájos ajka egyetlen szót sem ejtett ki. Néhány pillanatig azon tanakodtam, nem nekem kellene-e megtörnöm a csöndet. Nem tudtam, mit mondjak, szemmel láthatólag ő sem. Meleg volt, éreztem, hogy az izzadság patakokban folyik az arcomon, de lehet, hogy másról volt szó: ahogy telt az idő, egyre inkább kiderült, hogy képtelen vagyok bármit is reagálni, mielőtt tökéletesen nevetségessé nem válok. A lány bizonyára észrevette zavaromat, és azt mormolta:

– Éhes vagyok.

Köztünk szólva, sejthettem volna. De a szavak teljes súlyukkal törtek elő szájából. Nem először szembesültem a metrófolyosókon, a föld üres gyomrában oly széles körben elterjedt nyomorral. Mégis elképedtem, hogy ez a lány éhezik, és ezt olyan halk, nyugodt hangon közli velem, mintha ez egy egyszerű és természetes dolog lenne. Zavarom tovább nőtt, amikor eszembe jutott, hogy nincs nálam semmi, még némi aprópénz sem, hogy neki adhatnám. Úgy tettem, mint aki átkutatja zsebeit, hogy jó szándékomat bizonyítsam. A lány nem mozdult, de éreztem a testéből áradó mérhetetlen feszültséget, és az indulatot, melyet igyekezett a várakozás közönyébe fojtani. Kivettem a zsebemből egy doboz cigarettát és odanyújtottam:

– Nincs pénzem. Csak ez van nálam.

Fejével nemet intett: a cigarettám nem érdekelte. Egy mosolyt küldött felém, melynek nem örültem. Mintha e mosollyal elnézést kért volna, hogy megzavart. Majd puhán az ajtóhoz siklott, és ezúttal, amikor megállt a szerelvény, valóban leszállt. Láttam, amint a peronon megy, majd hamarosan eltűnik, miközben a metró, melyen tovább utaztam, felgyorsult. Bűntudatom volt? Farkaséhséget éreztem, mely marta a gyomrom, és megrémített a gondolat, hogy az ember egész éjszaka éhezhet anélkül, hogy bármi ennivalóhoz jutna. Az út végéig akármit megettem volna, vezeklésül bűnömért, hogy nem segítettem rajta. Azt hiszem, bármit megettem volna, hogy megtudjam, mi is valójában az éhség.

Néhány nappal később viszontláttam a lányt. Este hat körül lehetett, a metró zsúfolt volt, ő az utasok közé furakodott, majd nem messze tőlem megállt. Úgy volt öltözve, mint az előző alkalommal, de nagy, sötét szeme egyre rémültebbnek, szinte kábultnak tűnt. Az volt az érzésem, a tömeg visszatartja attól, hogy beszéljen, pedig szüksége lett volna rá, hogy segítséget kérjen tőlünk, mindnyájunktól. Vajon beszédet készül mondani, hogy megindokolja, miért járja a metrókocsikat? Vagy egész egyszerűen annyit mond: „Éhes vagyok”? Most még szebbnek tűnt, és amikor megpillantottam vékony, eres kezét a fém karfán, nem tudtam megállni, hogy ne tegyem az enyémet közvetlenül mellé, abban a reményben, hogy hozzáérhetek és magamra vonhatom a figyelmét. Állt közöttünk egy férfi; a lány a plafonra szögezte tekintetét; ujjaim végül megérintették ujjait, ő még csak észre sem vette. A férfi, aki elválasztott bennünket, leszállt, én kihasználtam távozását, és közelebb húzódtam a lányhoz. Most éppen mellette álltam. Lehajtottam a fejemet és rájöttem, hogy pólója alatt épp olyan meztelen, amilyen kendőzetlen volt múlt éjszakai közlése, és mint az éhség, amit érthetetlen módon átadott nekem. Sovány, hegyes melle a metró minden rázkódásánál olyan megindító ártatlansággal rezzent meg, ami nem lobbantotta fel bennem a vágyat, hanem egyfajta, a szánalom és a gyöngédség közötti rejtett szomorúsággá dermesztette, mely, ha lett volna hozzá merszem, arra ösztönzött volna, hogy a lányt a karjaimba vegyem, és megmondjam neki: itt vagyok. Körülöttem az arcok tömege ellenségesnek tűnt érzéseimmel szemben; mintha mindenki úgy vélte volna, ez nyilván jó alkalom számomra, hogy fontoskodjak, és kitörjek a tömegközlekedési eszközökön óhatatlanul kialakuló anonimitásból. Én mindig is megpróbáltam elkapni a tekinteteket a metrón vagy a vonaton, illuzórikus hidakat építeni, minden lehetséges találkozásra nyitottnak lenni, mivel meg voltam róla győződve, hogy a kaland bárhol elkezdődhet, még azokon a helyeken is, ahol soha nem történik semmi, de ahol, paradox módon, az élet hihetetlen sűrűséggel zajlik azok előtt a magukat egykedvűnek és egyformának mutató emberek előtt, akik semmi áron nem akarnak senkik se lenni.

A lány hátát hirtelen mellkasomnak támasztotta. Nem szándékozván visszaélni a helyzettel, reflexszerűen testtartást akartam változtatni, de ez lehetetlen volt, mert idegen emberek közé voltam szorítva. Szabadon belélegezhettem a lány hajának illatát, és érezhettem vállának rezdülését a kocsi minden rázkódásánál. Ez nem tartott sokáig. Amikor az ajtók kinyíltak, az utasok tömege kiözönlött a peronra, a lányt is magával sodorva, de ő az áradattal ellentétes irányban hamarosan visszaszállt, és szemtől szembe kerültünk egymással. Egy mosolyt reméltem, a felismerés, az ösztönös visszaemlékezés jelét, de bele kellett törődnöm a nyilvánvalóba, hogy semmit sem jelentek számára. Olyan közönyös tekintettel nézett rám, hogy zavarba jöttem. Most sokkal kevesebben voltak a metrón, ő nagy levegőt vett, és kolduló mozdulattal körbenyújtotta kezét, mielőtt minden utashoz odament volna, aki a kocsi peronján tartózkodott, és színtelen, túlzottan semleges hangon így szólt: „Éhes vagyok.” Ezt hallván, egyesek talán nehezen hittek e két szó valószínűségében. Láttam, hogy az első tekintetből, mely fentről lefelé vizsgálta a lányt, bizalmatlanság sütött. Egy hölgyből pedig, aki úgy tett, mintha nem hallana, valami lenézés-féle. Egy úr kivett a zsebéből egy ötfrankost; a lány udvariasan megköszönte. Majd lassan felém közeledett. Én már elterveztem, mit fogok tenni. Tudtam, hogyan kell meghódítani vagy elkápráztatni ezt az elszántan zárkózott arcot. Amikor a lány előttem termett, tekintetemet azonnal nagy, sötét szemébe mélyesztettem, és diszkrét, kiszámított mozdulattal nekiadtam mindent, amim csak volt: egy százfrankos papírpénzt. A lány úgy tapogatta, mint egy vak, mérlegelve a következményeket. Kissé elsápadt, a bankjegyet farmernadrágja zsebébe rejtette és azt mondta:

– Ez túl sok.

Bizonyára igaza volt. Cselekedetemben nyilván volt valami erkölcstelen és szemérmetlen. Ettől épp olyan bűnösnek éreztem magam, mint akkor, amikor semmit sem adtam neki. Határozottan minden olyan bonyolultnak tűnt, és haragudtam magamra, hogy képtelen vagyok úgy viselkedni, hogy az várakozásának teljes mértékben megfeleljen.

Színpadiasan és kedvetlenül szóltam:

– Enni kell.

Úgy beszéltem, mint apa a gyermekéhez, hogy bőkezűségemet megindokoljam. A lány bizonytalanul bólintott, és mintha nekem köszönhetően elég pénzt gyűjtött volna össze a koldulással, úgy döntött, befejezi. Az ajtóig hátrált, és a következő megállóban leszállt. Ezúttal nem vette le rólam a szemét. Miközben a szerelvény tovább haladt a sínen, homályos tekintete az átlátszó ablakon keresztül az utolsó pillanatig az enyémbe kapcsolódott. Amikor egyedül maradtam, újra elfogott az éhség. Megpróbáltam elképzelni, milyen élelmiszereket szerez majd be magának a százfrankosomból. Kenyeret, vajat, húst, sült burgonyát, bort, friss vizet… Majd’ meghaltam a vágytól, hogy mindezt felfaljam helyette, egyek, igyak, majd telhetetlen falánkságomban lenyaljam ujjait. Nem volt már kedvem leszállni a metróról, szerettem volna ott tölteni az éjszakát, az életemet, mintegy tévedésből.

A lány az Opéra metrómegálló peronján ült kissé görnyedt háttal, és egy lesben álló állat éberségével nézte az elhaladó embereket, járókelőket, gyerekeket. Mit találhatott vajon rajtuk, hogy ennyire bámulta őket? Talán emberséget. Néhány méternyire voltam tőle, de látómezején kívül, vártam, hogy felém fordítja-e a fejét, vagy szánjam el magam és menjek oda hozzá. Amikor felhangzott a szerelvény zakatolása, majd hirtelen előbukkant az alagútból, a lány nem mozdult. A peron kiürült, a metró elsuhant a síneken, és csak ő maradt, meg én az Opéra megálló Levallois irányába tartó oldalán. Végül nekem kellett leülnöm mellé. A lány észrevette, hogy ott vagyok, de abban a pillanatban, amikor szemét rám emelte, nem voltam biztos benne, hogy arcom feltétlenül emlékezteti valakire: valakire, akinek tartozik valamivel, vagy akinek valójában nem tartozik semmivel. Gépies mozdulattal cigarettával kínáltam, hogy beszédbe elegyedjünk. Ezúttal elfogadta, csodálkozva, hogy ilyen könnyű, mentolos cigarettát szívok.

– Jobb, mint a citrom – mondta mosolyogva.

A mosoly szétterült az arcán, ahogy a füstöt fújta, átadva magát a haladéknak, amit úgy tűnt, az éhség ad ma neki.

– Köszönöm – tette hozzá –, amit múlt este tett értem.

Boldog voltam és felszabadult, hogy emlékszik rá.

– Rendesen megvacsorázott?

– Igen, rendesen.

Most úgy tűnt, zavarja, hogy viszontláttuk egymást, nyilván azon gondolkodott, mit akarhatok tőle. Nagy nehezen kiegyenesedett, arca félénk kifejezést öltött. Sokáig taposta kopott cipője talpával a csikket, mintegy nyugalmat erőltetve magára.

– Meghívhatom egy pohár italra? Van itt fönt egy büfé.

Nem válaszolt azonnal, fejével nemet intett.

– Nem vagyok sem éhes, sem szomjas – mormolta. – Sajnálom.

– Erőltesse meg magát kissé.

Meglepődött makacsságomon, ami bizonyos értelemben megnyugtatta szándékaim felől. Egyik kezével rövid hajába túrt és elismerte, hogy igazam lehet.

– Miért ne? Ha maga mondja…

Egy ugrással talpon termett, és mivel kívülről tudta az utat, magával vitt a folyosókon át, melyek kérlelhetetlenül a metró kijáratához vezettek. Előttem állt a mozgólépcsőn, és ártatlanul látnom engedte azt a keskeny bőrfelületet, amit kifakult, gyűrött pólója szabadon hagyott. Szerettem volna rátenni ajkam, csak hogy egy pillanatra megízleljem. Majd rámutatott az önműködő ajtókra, melyek mögött több üzlet, és a szóban forgó büfé is volt.

– Nem akarja, hogy kint üljünk le, egy teraszon?

– Nem – válaszolta szárazon. – Nagyon jó lesz itt.

Leült egy kis asztalhoz a benyílóban, a pult mellett. Kijelentette, hogy kezd éhes lenni, és én nem vesztegettem az időt. Ő vizet, sajtot és kenyeret kért, én nem rendeltem semmit, hogy jobban élvezhessem a látványt, amint eszik.

– Gyakran előfordul, hogy üres hasakat etet?

– Nem, bevallom, ez az első alkalom.

– De miért pont velem foglalkozik?

– Nem mertem neki megmondani, hogy – minden elfogultság nélkül – csinos, mert tudtam, ez nem elegendő ok a meghívásra, bár más az én helyemben nem zavartatta volna magát, hogy ebben találja az egyetlen helyes magyarázatot.

– Nagylelkű, erről van szó? – folytatta, nevetésben törve ki.

– Mit számít ez? Mindenkinek felteszi ezeket a kérdéseket, aki elé odatartja a kezét?

A lány elismerte, hogy igazam van, és hallgatásba merült, mely akkor ért véget, amikor a felszolgálónő hozta a sajtot és a kenyeret.

– Jó étvágyat! – mondtam.

A lány vágyakozva nézte a sajtdarabokat meg a vajat, és álszent félénkséggel biggyesztette ajkát. Egy pillanatra megrekedt a semmi fölött, majd ujjai mozogni kezdtek, megragadtak egy szelet kenyeret és megkenték vajjal, melynek kékes színe a szeme körüli nagy karikákéra emlékeztetett. Majd szájához emelte a kenyeret és mohón bekebelezte.

– Éhes voltam – mondta bocsánatkérő hangon.

Örömet szerzett a látvány, hogy így, minden mesterkéltség nélkül eszik, és szerettem volna többet megtudni róla.

– Hol él?

– Túlélek – válaszolta.

– Hol alszik?

– Az éhség néha nem hagy aludni.

– Nincs munkája? Nincs családja?

– Ivott egy korty vizet, majd mogorván végigmért.

– A rendőrségtől van?

– Dehogy. Micsoda ötlet!

Úgy tűnt, hisz nekem, és újabb kenyeret kent magának. Körülöttünk a falak szürkék és fakók voltak; de fönt, a téren továbbra is nyár volt, a város fénnyel teli; a metróba lemenő emberek könnyű, színes ruhát viseltek, ami vakációs külsőt kölcsönzött nekik.

Amikor a lány megette, ami a tányérján volt, nem voltam már éhes, és ezt sajnáltam. A lány keresztbe fonta karját és felsóhajtott:

– Szép idő lehet kint – mondta.

Olyan hangon beszélt, mint aki el akarja terelni a másik figyelmét anélkül, hogy maga is jelentőséget tulajdonítana annak, amit mond.

– Óhajt még valamit?

Az volt a célom, hogy visszatartsam; szívesen meghívtam volna egy desszertre, kávéra. Úgy tűnt, gondolkodik, miközben végre barátságosan nézett rám, arcával közelebb hajolva hozzám.

– Egy metrójegyet szeretnék.

Kivettem a zsebemből két vagy három jegyet meg pár szál cigarettát, és letettem az asztalra. Bámulatos ügyességgel azonnal megragadta, mintha valaki elvehette volna tőle. Éreztem, hogy már semmi oka nincs maradni, és a türelmetlenség jeleit mutatva azt várja, hogy rendezzem a számlát. Ujjaival a tányér peremén dobolt.

– Nincs kedve kimenni, sétálni, napozni?

– Nincs. Rohannom kell.

Nem erősködtem, hagytam azonnal elmenni. Igazából semmi szükségünk nem volt rá, hogy együtt térjünk vissza a peronra. A lány felkelt, és különös mosolyra nyílt ajka, nyilván képtelen volt megköszönni ezt a meghívást, mely egyszerre tűnt neki jogosnak és érthetetlennek. Lassan távolodott a tömegben, és egy önműködően záródó ajtó mögött eltűnt. Hirtelen összeszorult a szívem, és elképzeltem, hogy szeretem őt. Vagy szerettem volna, ha más helyzetben, más körülmények között játszódott volna az ő története és az enyém. Ha például nem lett volna éhes, ha lenne munkája, családja, vagy ha magam is éhes csavargó lennék… Ugyanakkor szörnyen igazságtalannak tűnt, hogy a szerelem ilyen abszurd, ilyen racionális okokon múlhat. Úgy döntöttem hát, nem gondolok többé rá, vagy ellenkezőleg, makacsul gondolok rá mindaddig, míg a véletlen el nem dönti helyettem, elfeledjem-e vagy sem, azzal a kockázattal, hogy örökké elviselhetetlen fájdalmat érzek miatta.

Hagyott az asztalon némi – szinte semmi – morzsát, mint egy metafora szánalmas maradványait.

————————-

Szunyog Ágota: Rózsika

„Az volt hogy ugye én meg Janó meg Máté meg Cseke kimentünk az udvarra és megint ott volt a Rózsika és megint ugyanolyan bénán ült ott magába’. Tudod anya mindig mondom hogy milyen béna és mérges lettem rá és kitaláltam és mondtam is a fiúknak hogy akkor fejbe kéne dobni valami focilabdával és akkor majd nem idegesít. Csak nem volt nálam laszti szóval csak meglöktem úgy hogy eldőljön a betonra… Esküszöm anya hogy csak ennyi volt én utána már nem bántottam nem tudom mit’ jön neked Jutka néni hogy nem eszik miattam. Csak meglöktem nem tört el a keze hogy ne tudja fogni a villát.”

„Rózsika még mindig nagyon idegesít. Egyszerűen jön és dumál, és mindent jobban tud nálam, pedig anya én annyit gyakorlok, hogy én írjak a leghelyesebben az osztályban. Ő miért tudja jól leírni, hogy Lánchíd? Még soha nem is volt Pesten. És olyan bénán néz ki, görbe háta is és tiszta pattanás. Májgombócleves volt ebédre, tudod, utálom az ízét… Egyszerűen annyira májízű, hogy nem lehet lenyelni. Szóval muszáj voltam megdobálni a gombócokkal Rózsit. Először nem találtam el, de utána sikerült. Telibe’ a hajába. Aztán dühösen kiabált és otthagyta az összes ebédjét, szerencsére, mert piskóta volt a második, így övé is az enyém lett.”

„Anya, mi van ezzel a világgal? Utálom Rózsit. Miért járunk ugyanabba a gimnáziumba? Ráadásul nyolcosztályos, anya, miért hoztál át ide? Tök jó volt a Móriczba’ a srácokkal, lehetett marháskodni. Teljesen kivagyok ettől a csajtól. Szerintem direkt küldtél ide, mert tudtad, hogy ő is jön… Megint összeraktak vele drámaórán. Mondjuk jó volt, mert végül mi csináltuk meg a legjobban a feladatokat és mi lettünk a legjobban megdicsérve… Talán kár volt a múltkor kiszúrni a bicikligumiját.”

„Miért ilyen szörnyen igazságtalan az élet? Félre kell tennem műtétre. Nem nő a mellem. Minden nap nézem, de nem ő, Anya, nekem soha nem lesz normális méretű? Pedig mindig egészségesen ettem, ahogy kérted. Nézd meg, ott van a Rózsi, ő mindig csak kenyeret evett egy szelet párizsival… És basszus! Ja, de nem néztem a melleit vagy ilyesmi, de azért tudod milyen bazi kicsi az az öltöző, ha lehajol valaki, hogy felhúzza a nadrágját, belelóg az arca a másik dekoltázsába. Szóval nem néztem meg semmi, én nem vagyok leszbi. De amúgy szerintem a Rózsi tuti az. Rövid a haja, tök vékony és kosarazik. A kosarasok meg mind azok, ezt mindenki tudja, még a fiúk is.”

 „Fú, basszus, ha nincs a Rózsi, én tuti, hogy megbukok matekból. Jó ötlet volt, hogy béküljek ki vele, Anya! Remélem, felvesznek az ELTÉ-re, így most már.”

„Anya, elmentem Rózsival kosarazni az Újtelepi pályára, aztán eszünk egy hambit, jövök majd időben!”

Lett Rózsinak barátja. Az a hülye Csákváry Bence a céből. Olyan szőrös, mint egy majom. És vörös. Mindig csak pizzázni mennek meg fagyizni. Ennek az orángutánnak semmi fantáziája nincs. Én vinném sétálni a folyópartra, biciklizni, strandra. Főznék is neki. Rózsit nem mondanám csúnyának. Jobbat érdemelne. Szerintem nem gáz, mint ahogy ő állítja, hogy az egyik szemöldöke rövidebb, mint a másik, Sőt, király. És az sem durva, hogy nagy a lábmérete. Jó, a negyvenhárom talán túl van a sztenderden, de hát nekem is nyolcas, az meg már majdnem ugyanaz. A hajára is folyton panaszkodik… Jó, az mondjuk tényleg fura. Mintha valami láthatatlan vákuum ráhúzná a fejére, hogy teljesen rálapuljon. De mikor múltkor együtt aludtunk, valahogy olyan más volt reggel. Nem is tudom milyen, de sokszor eszembe jut.

Nem volt jó érzés a Tomival lenni. Nem fájt meg semmi, csak rohadt éhes voltam, és inkább ettem volna ehelyett az egész szex dolog helyett.

Szeretek főzni, ilyenkor mindig megjutalmazom magam egy fröccsel, bár ez a hatásfok rovására megy. Most is, ahelyett, hogy csinálnám a dolgom, leültem a hokedlire. Ebben a konyhában látszatra megállt az idő ötven éve. És én, én pedig itt ülök a nagynéném kopott, bő és valljuk be, talán kicsit büdös (de nagyon puha!) pulcsijában, és a látványhoz ezzel csak hozzáteszek. Az egyetlen dolog, ami jelzi, hogy nem egy ócska szocializmusból itt ragadt fotó lettem a konyhámmal együtt, az a rettenetesen hangosan kattogó óra a fejem fölött, ami szerencsémre a lakás tulajdonosáé, aki egyben a lakótársam.

Egy hónapja költöztem fel ide. Egy hónapja nem láttam Rózát, de ez az élet rendje, elkerültünk egyetemre. Nem nagyon beszéltünk, ő nem szeret telefonálni, azt mondja, neki fontos, hogy lássa a másikat, miközben beszél. Ez egyébként nem olyan sima lányos barátság, hogy be nem áll a szánk, annyit csacsogunk, és amikor csak tudunk, vásárolunk. Ő se nem beszél sokat, se nem vásárol. Biztos ez is a szülei miatt van. Anya szerint minden. Ő azt mondta nekem mindig, hogy az apukája miatt lóg ki a bokája a nadrágokból és azért eszik mindig párizsit, de valahogy nem állt össze a kép, hogy attól még, ha valaki öreg és csúnya és büdös, mint Feri bácsi volt, miért szereti a kinőtt nadrágokat a lányán, és mi olyan finom nekik a párizsiban.

Jézusom! Hét óra öt, és én még csak most rakom fel főni a tésztát, és izzadt vagyok, és meg sem fürödtem. És a fürdőszoba! Tiszta haj minden, muszáj kitakarítanom, nehogy azt gondolja, hogy én ilyen vagyok. Legalább a leves már kész, remélem ízleni fog neki, bár mindegy, ezt elszúrta, meg kell ennie, mert mikor felhívtam és kérdeztem mit főzzek neki, mi a kedvence, mondja és teljesítem, azt felelte, hogy nincs. Aztán meg azt, hogy az titok, utána pedig valamin nagyon elkomorult, csak nem igazán értettem, és ráadásul pont boltban voltam, és nem tudok egyszerre ennyi felé figyelni.

A hokedlin ülve, haját folyton a füle mögé igazgatva szürcsöli a tűzforró levest. A pergő tapéta alatti fal színe megy a szeméhez. Nincs mit tenni, ez a konyha tökéletes. A levesgőz bepárásítja a szemüvegét, inkább leveszi. Végre megint látszik szemöldökeinek egyenlőtlensége, már nagyon hiányoztak.

Nem változik, képtelen rá. Szörnyen elesett az egész lénye, és nagyon apróra tudja összehúzni magát. Szinte inkább már megetetném, csak hagyja abba, nézni sem bírom, sem pedig tovább türtőztetni magam a felömlő vágyaimtól. Az egész testem belefeszül, beleremeg a hosszú évek óta elnyomott érzéseimbe, moccanni sem tudok tőle. Ismerem jól az érzéseimet, a testemben laknak, és önkényesen járkálnak benne fel s alá. A gyűlölet például a bőrömre feszül és felborzolja a szőrömet, az ijedtség a tüdőmből fut a halántékomig oda-vissza, a szeretet kipirosítja az arcomat és kitágítja a pupillámat. A vágy pedig, az a rosszabb fajta, a beteljesületlen-féle, a koponyámban lakik, az agyamon kívül. Elmenekült oda, és szorosan lapul, szinte látom a kis kéjes szemeit, ahogy pörgeti magában a képzeteit. Lapul, figyel, és bosszant a gondolataival. Ha pedig enni szeretnék, akkor lekúszik a torkomig, összeszorítja az apró kezeivel, és nem ereszti.

A férjem egy nagyon kedves és szuper ember, nagyon szereti a gyerekeinket, szerencsés vagyok, hogy ilyen ember van mellettem. Mindenki ezt mondja, tehát így is van. Szuper férj. Igen-igen, szuper és tökéletes döntést hoztam, ha már mindenki ezt állítja, nem is lehetne ez máshogyan.

„Meddő vagyok, Cecília.” Amikor ezt Róza kimondta, és ahogyan ott állt a hátam mögött, rá sem kellett néznem, láttam minden részletét, az előreesett vállait, a megrogyott testét. Láttam a két szelet vajas kenyér között, tányér tükrében, ahogyan kifehéredik az arcom. A gyerekeim bent játszottak a szobájukban, a megszokottnál sokkal halkabban, de ez a csilingelő gyermeknevetés most olyan fájdalmassá és pengeélessé lett, hogy szinte felvágta a dobhártyámat.

Itt nincs részvétnyilvánítás, itt nincs mi után szomorkodni. Ez túlmutat minden földi dolgon, ez túlmutat a létezésen, ez a lét lehetőségének a könyörtelen elvétele, az agyban bennragadt képzetek azonnali halála. És most némán visszhangzott a konyhában a mondat, a maga megkérdőjelezhetetlenségében. A lehetőség szörnyű halála. Megfordultam, és életemben először megöleltem. Éreztem, ahogy hamuvá válik a karjaimban.

Róza nagyon sok időt töltött a gyerekeimmel és velem, mióta megmondtam a férjemnek, hogy egyedül is boldogulok.

Nem is csók volt. Az ölelésből kibontakozva, saját tengelyünkbe lassan visszahúzódva, füleinket egymáshoz érintve, aztán az arcunkat összeszorítva, finoman pusziltam meg az ajkától néhány milliméterre nőtt anyajegyét, majd egészen az apró, szinte felfoghatatlanul finom szájáig vándoroltam a vértől duzzadó ajkammal. Nem csókoltam, csak óvatosan rátapadtam. Talán egy töredékmásodperc volt, talán hosszú évek teltek el így az életünkből, azóta sem tudom… De minden este, az éjjeli lámpa kórosan sárga fényénél újra és újra az ajkára simulok, némán kérve a megbocsájtást, és miután elalszom, álmaimban én készítem neki a világ legfinomabb májgombóclevesét, amibe minden hajnalban belefulladok.

————————-

Gál Erika:

Kotta

Ez a lábos azóta is itt áll.
Főznek az angyalok rendesen?
Esteledik, mint amikor hívtál.
A teraszon poros rekeszek.

Ezek az üvegek az üres évek.
Nem emlékszem, melyiket ki hozta.
Vacsoraszag kering, s valami ének…
Hiányod hangjegy nélküli kotta.

Nincs benne cukor

A nő szatyrokkal érkezett a térre.
Szép arca volt, amilyent leginkább
csak a magazinok címlapjain látni.
Szemében ott volt a hajnali tenger,
hömpölygött felém annyi év után.

Súlyos bundát és prémes sapkát viselt.
Május vége volt. A kukából
kiemelt egy dobozt, leült a padra,
s kíváncsian felnyitotta. Mielőtt

lenyalta a fedelét, az égre
vicsorgott, majd elégedetten tunkolt.
Elmenőben a mellettem heverő

teáspalack után nyúlt, valami
egészen bájos közvetlenséggel.

Nincs benne cukor, szóltam utána.

————————-

Mihucza Niki: Recept helyett

1

Vágyj egy nőre! Hagyd, hogy felhevítsen! Ha tűzről pattantabb, akkor könnyen rád piríthat, ezért a folyamat nagyobb odafigyelést kíván meg. Főleg akkor, ha a nyelve csípős és kissé fel van vágva. Az is lehet, hogy egy kis vaj van a füle mögött. Nem baj. Ez pikánsabbá is teheti a fogást, de azért fő az elővigyázatosság. Pláne éhgyomorra. Feltétlenül.

Elképzelhető, hogy picit meg fog futtatni forró láng fölött, de ettől még nem kell egyből olajra lépni. Azért vigyázz, nehogy odakapasson! Mert így a végén lehet, hogy mindketten leégtek. Így talán picit paprikássá válik a hangulat, de semmiképp nem érdemes letorkollni ezért a hőn áhított nőt. Maximum pár percre lefedni. Ha emiatt felforr a dühtől, hagyd kicsit kifutni, majd takarékon rotyogni. Hadd főjön a saját levében! Te ezalatt úgyis pácban vagy. Ha még egy kis borsot is törsz az orra alá, biztos, hogy némiképp bosszús lesz. De az édes.

Ha mindezek után sikerül kiereszteni a gőzt, már nincs gáz. Sőt. Miután leszűrted a tanulságot, ugyanazzal a hévvel újra nekiláthatsz. Talán kissé kemény dió. De némi pörkölés sosem árt.

Edd meg, amit főztél, és fogyaszd merészséggel! 

+1

Végy két érett nőt! Éhesek. Megkívánják egymást. Alapanyagnak természetes. Pláne, ha nem csak külsőségeikben valók egymás ínyére. Ha nem falják fel rögvest mohón tekintettükkel a másikat, akkor talán érdemes finoman elszemezgetniük kicsit, mielőtt egymáshoz látnak. Ha így reagálnak, akkor egyértelmű, hogy itt már nem csak szimpla babra megy.

Persze nem kell előre kimért alapanyagokkal dolgozniuk. Elég lesz érzésre. Ha mernek. Mindenekelőtt javallott belekóstolniuk egymás zsenge társaságába. Roppantul fontos, és nemcsak szájíz szempontjából. Ha lágyan feloldódnak egymás mellett, és gond nélkül elegyednek, akkor egy kis fűszeres habarással megelőzhetik, hogy felhíguljon a köztük kialakult sercegő vonzalom. Ha már izzik a levegő, és úgy érzik, mindkettőjük vére forr, szinte biztosak lehetnek benne, hogy valami igazán ínycsiklandó fogás van köztük kisülőben. Habár már szinte készre főzték egymást, fejben mégis tanácsos ésszerűen szétválasztaniuk a száraz és nedves hozzávalókat. (Ez olykor nehéz. Azt mondják, a profiknak sem sikerül mindig.)

Ha előrelátóak, ezeket először külön-külön kell gondosan összedolgozniuk. Mert így tudnak a végére ízlésesen összeállni. Nyilván nem lehet minden földi jót egyszerre belesűríteni, de ha ki tudják magukból passzírozni a legjobbat, és kitálalni egymásnak, akkor biztosan nem hagynak rossz szájízt maguk után. És megőrzik zamatukat.

A szaftos részleteket pedig hadd tartsák meg maguknak!

Váljanak egymás egészségére!

————————-

Sütő Fanni:

Átváltozás

Nyári hőségben olvad a számon a rúzs,

mint a hátsómon a zsír.

Már vagy két hete edzek.

Nincs már más rajtam, csak a csont meg a hús,

a flabélos, zumba meg sok

basmati rizs áldásos hatása.

Norbival olvad az úszógumi, s a haspárna,

és a hasábra vágott burgonyát,

áramvonalaim zsíros zátonyát

egy kick-box mozdulattal sutba vágtam.

Cukorgyantázott lábam

jól mutat forrónadrágban,

mert addig masszírozták

combomon a hájat,

míg vándorlásra adta fejét,

s az új lakhelyét

dekoltázsomba ágyazva találta meg.

Kész is a mestermű, eldobod az agyadat.

Íme, én, a bombanő,

és csak félig műanyag!

75. szonett – A Bundáskenyérhez

Az vagy nekem, drága Bundáskenyér,

mi tavaszi zápor éhem sivatagán.

Gyomrom miattad örök harcban él,

hisz veled sosem lehetek divatsovány.

Erős vagyok ugyan, de van pár hibám:

Ha megérzem lágy illatod a konyhán,

vonzó lankáid rögtön bejárja fantáziám,      

míg senyvedek a diéta poklán.

Szagod varázsa csordultig betölt,

s egy harapásodért is sorvadok.

Nem szabad! vagy mégis… az éhség úgy gyötör.

Egy falatot… vagy kettőt bekapok…

Betojásaranyoztad az életem,

felfaltalak, de mégis éhezem.

Bódai-Soós Judit: Társkereső rovat

Tisztelt Olvasóink!

Lapunk előző számában közzétett „Szakítás” című, tényfeltáró cikkünk után számtalan levelet kaptunk, melyben a beígért Társkereső rovat elindítására buzdítanak bennünket, jelezvén, hogy jókora igény van eme szolgáltatásra. Az alábbiakban tehát az elsőként jelentkezők hirdetéseit olvashatják. További hirdetéseket szívesen fogadunk az „Új hozzászólás” címszó alatt. Hosszú, békés párkapcsolatot kíván mindenkinek a Szerkesztőség!

Bohém, zebracsíkos térdzokni felemás kapcsolat céljából megismerkedne piros pöttyös, esetleg skótkockás zoknival, vagy akár egyszerre mindkettővel.
Érd.: „Színes kaland” jeligére a Szerkesztőségben

Divatjamúlt, viseltes, de még mindig elegánsnak mondott, fekete férfizokniként szerény, békés természetű társamat keresem.
Érd.: „Kicsi lyuk nem számít” jeligére a Szerkesztőségben

Színházba járáshoz, opera- és balett előadások látogatására keresi elegáns, fekete női bőrkesztyű kifinomult ízléssel megmunkált társát.
Érd.: „Műbőrök kíméljenek!” jeligére a Szerkesztőségben

Szemérmetes titokzokni plátói kapcsolat reményében diszkrét sorstársakkal megismerkedne.
Érd.: „Semmit a szemnek” jeligére a Szerkesztőségben

Egyujjas, kifordított bundakesztyű keresi párját, egy faágon hintázva rendületlenül.
Érd.: „Pom-Pom” jeligére a Szerkesztőségben

Magányos, méla, barna, negyvenkettes férfizokni keresi testhez simuló párját.
Érd.: „Második melegség” jeligére a Szerkesztőségben

Régóta facér, bevállalós, uniszex…
Tisztelt Hirdetőnk! Erotikus tartalma miatt „Buja páros” jeligével feladott hirdetését nem áll módunkban megjelentetni.

Párját vesztett, árva lábtyű, rózsaszín harántcsíkozással ötujjú társát keresi.
Érd.: „Érzéki örömök” jeligére a Szerkesztőségben

Puha, meleg, kézzel kötött, valódi gyapjúzokni hálótársat keres.
Érd.: „A bárányok hallgatnak” jeligére a Szerkesztőségben

Életem kisiklott, társam elhidegült tőlem, de újra csiszoltattam és festettem magam, s most ismét a csúcson vagyok. Hosszútávú kapcsolat reményében laminált fa-üvegszál szendvics konstrukciójú síléc-páromat keresem.
Érd.: „Havas-sírománc” jeligére a Szerkesztőségben

Kedves, megbízható, egyenes jellemű, balos párját keresi egy narancsszínű jobbos, fiatalos, simára vasalt pamutzokni.
Érd.: „Utópia” jeligére a Szerkesztőségben

Egykor sokat dédelgetett, magányos, kajlafülű, tacskóforma, plüss szobamamusz új boldogság reményében, hű társat keres.
Érd.: „Érted papucs leszek” jeligére a Szerkesztőségben

Hortobágyi pusztán jártas, szürke túrazokni hosszútávú, délibábos kapcsolatra strapabíró társat keres.
Érd.: „Kilenclyukú” jeligére a Szerkesztőségben

Mozgalmas élethez szokott, zöld színű kürt motívummal díszített, szolgálati zokni kutyátlan levelezőtársat keres.
Érd.: „Nem adom fel” jeligére a Szerkesztőségben

Rusztikus csizma-kapca egyszerű, házias párját keresi, csirkenevelő telepre.
Érd.: „Bódító idill” jeligére a Szerkesztőségben

———————

Toldi Zsuzsanna

A hatvanas férfi a következő hirdetést fogalmazta meg az újság társkereső rovatában:
„Keresem azt az ötvenes, független hölgyet, akinek testsúlya 60 kg körül mozog. Arca még pofás. Végzettsége már mindegy, csak főzni-sütni tudjon. Legyen gyermektelen, vagy felnőtt gyerekeivel haragot tartó. Rendelkezzen tehermentes ingatlannal, amit bármikor kész elhagyni. Kapjon rendszeres jövedelmet (munkabér, nyugdíj), amiből bármikor kész valakit eltartani. Egészségi állapotáról friss orvosi igazolással bírjon, miszerint kutya baja. (Akinek bizonyítottan kevés van hátra, szintén szóba jöhet – más nézőpontból.)
Műfogsort viselők előnyben!
Jelige: Szerelem!”

Keresem páromat, az életre szólót. Előnyös, ha egyformán tud csipketerítőt horgolni és lovat patkolni. Neme nem fontos.
Kamill és Kamilla

Tizennyolc éves lány férjet keres. Feltételek: legalább egy diploma, két felsőfokú nyelvvizsga, útlevél és térképismeret.
Jelige: Hazaszeretet

www.hu keresi www.hu ismeretségét. Személyes találkozás nem szükséges. Hetero, homo, orál és és anál a gép előtt megoldható.
Jelige: Fehér orgona

Sándor elvált, gyermekes apukát keres. Sándorka elvált, gyermekes anyukát keres. Házasságkötés nem akadály. Össze is járhatunk.
Jelige: Meleg családi otthon

Munkanélküli hölgy nagy jövedelemmel rendelkező társat keres. Gyűrű, vőfély, repülőjegy és sírcsokor előkészítve. Nemdohányzó, antialkoholista, sportos alkatú, jóképű pasik előnyben!

Amputált lábú, szívbeteg, lehetőleg magas vércukorszintű, esetleg impotens élettársat keresek. Minél több a fogyatékossága, annál jobban számíthat figyelmemre.
A jelentkezéseket „Egyedül nem megy” jeligére kérem.

Fehér bőrű trófea sötét és világosbarna színű férfi egyedet keres.
Jelige: Testvér lészen minden ember…

Hajléktalan állampolgár kizárólag hajléktalan állampolgárt keres. (Kutya, sátor, gumimatrac és pia legyen!) Minden ingatlannal rendelkező férfi és minden ingatlannal rendelkező nő kizárt. A jövedelemmel rendelkezők nem érdekelnek.
Jelige: Szabadság!

Hatvan és hetven körüli, jó állapotú férfiak szűzleány ismeretségét keresik. Életkor lényegtelen.
Jelige: Barátok közt

Nő keres nőt, férfi keres férfit. A későbbiekben bővülünk, átalakulunk, cserélődünk.
Jelige: Mindenki!

———————

Varga Kitti

Lábbeli: Keresem párom, akivel megoszthatom végtelenül magányos életem. Várom azt a nőt, aki csak úgy betoppan az életembe, és nem tűnik el nyomtalanul. Azt a személyt, akinek lépten, nyomon leshetem óhajait, és ígérhetem, szelíd, jó papucs férj módjára, sosem leszek majd láb alatt. Káros szenvedélyektől mentes életet élek, így biztosíthatom a jövendőbelimet, hogy nem egyhamar dobom majd fel a talpam. London, Párizs, New York. A bakancslistám végtelen, s ígérhetem, szívem hölgyének egy percig sem kell unottan lógatnia a lábát!

Ajtó: Keresem azt a férfit, akinek nem derogál a nyitott kapcsolat. Elvárom az őszinteséget és a tiszteletet. Nem szeretem, ha becsapnak és ha csak úgy átgázolnak rajtam. Előző kapcsolatom kudarcba fulladt, így rengeteg szálka maradt bennem. Várom azt a jelentkezőt, akiben újra megbízhatok, és együtt léphetjük át a szerelem küszöbét.

Fonal: Szeretnék végre összegabalyodni valakivel. Nem számít, hogy mi bontakozik utána ki belőle. Nem vágyom olyan partnerre, akivel örökre összeköthetném az életem. Nem akarom, hogy bárkihez is szoros szálak fűzzenek. Kalandra vágyom. Előző kapcsolatom a túlzott kötődés miatt torkollt szakításba. Nem feszegetném tovább, elég, ha annyit mondok, hogy elszakadt nálam a cérna.

Kifestő: Keresem párom, aki színt vinne életembe. Szükségem lenne valakire, aki kitölti a bennem lévő űrt. Fontos, hogy az illető, tudja, hogy hol a határ, és sosem lépi át azt a bizonyos vonalat.

Gyufa: Két éve magányosnak, kiégettnek érzem magam. Már alig várom, hogy valaki lángra lobbantsa szívemet. Nincsenek nagy elvárásaim a partnerrel kapcsolatban, az egyetlen, ami számít, hogy meg legyen köztünk az a bizonyos szikra. Az előző kapcsolataimban nagyot csalódtam, kivétel nélkül hamar kihűlt mind. Mondhatni kalandjaimnak, nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Röntgengép: Keresem párom, aki a kisugárzásával képes megfogni. Egy olyan társra vágyom, aki mélyen belém lát és nem csak a felszínt kapargatja. Csak olyan személy jelentkezzen, akire illik a leírás, mert pár perc alatt könnyedén bárkin átlátok.

———————

Fehér Melinda

Elsősorban ismerkedni szeretnék, beszélgetni. Alapvető optimizmus és jókedv jellemez, meztelenül dekoratív, felöltözve uni, a szerelemben hedonista, az életben humanista vagyok. Fogékony lennék arra, hogy egy kellemes megjelenésű, nálam magasabb, okoskodásoktól mentes nő elcsábítson és szerelmeskedjen velem. Olyan nő, akinek lelke, intellektusa, élettörténete legalább annyira elbűvöl, mint szerelmi hajlandósága.

———————

Sa-mee: Hellószia

Hellószia, Társat keresek,
Se nem férfit, se nem gyereket.
Inkább egy Lányt, édeset, kedveset,
Aki talán majd idővel megszeret…

27 vagyok, átlagos ember,
Áldott/vert a sors barna hajjal, s szemmel.
Egy-két alkatrész belőlem már hiányzik,
És a hosszú haj nálam is hiánycikk…

Nem nagyon sminkelek, műkörmöm sincsen,
Nem teszem közszemlére minden kincsem.
Nem vagyok se fiús, se nem lányos,
Néha büdös bunkó, néha picit bájos…

Szeretném, hogy ne légy talpig pasi,
De ne is az a tipik plázacsajszi.
Örülök, ha van némi sütnivalód,
És Szíved nemesebb, mint a fülbevalód…

Azt mondják, van nekem humorom.
Piercingtől, tetkótól sosem volt undorom.
Ha 25-35 közötti Vagy, aranyos és szórakoztató,
Akkor lehet, hogy éppen Te Leszel a nekem való!

Hogyha bejött eme iromány, mint társkeresési forma,
Akkor írj nekem a gagyivers@gmail.com-ra!

———————

Mihucza Nikolett: Leányálom

Mi ide vonzott, gondolom, nem indirekt mozzanat,
mind a ketten itt vagyunk, de kérlek, ne várj túl sokat.
Rólam itt most egy a fontos, amit mondanom kellene,
ha átutazó vagy, kímélj meg, ha kalandornő, akkor ne.
Nekem nem szokásom egy látszatra ítéletet költeni,
sokkal inkább poharakba még több időt tölteni.
Megrészegít, ki hiszi, van még új a nap alatt, de tudja,
akad más bőséggel a máz meg tortahab alatt.
Le nem tagadom, lángfokozó az ívek dombok elegye,
de a külcsínnél is jobban izgat a belbecs vonzó veleje.
Rajtad áll, hogy magadból mennyit engedsz majd látszani,
kérdésem, hogy akarsz csak, vagy szeretsz is játszani?
Ha igen, akkor lehetnél a szócsata bárdom, cinkosom,
kart kitartva jutnánk túl az összes rossz cikluson.
Megeshetünk, és hajba kapunk, kis kócokat, kedvesem,
de azokat majd kifésüljük szépen, tépésmentesen,
és hogyha kell, vesszünk össze, világvége, mit nekem!
Az se baj, ha padlót fogunk, de rám ne számolj, csak velem…
el tízig, húszig, akármeddig a végtelenig húzhatom,
ha a kibékülés képességét a tarsolyomban tudhatom.
Mert hiszen már tudva hiszem, az élet nem csak leányálom,
így ölthet testet mára benned a rég várt valóságom…

Gál Erika: Kalendárium

Első nap azt mondtad, hogy már ismersz.
Vihar után voltunk, nemrég nyelt el
egy óvatlan nőt a tenger. Korhadó
bárkából mertem ki a vizet,
tükrén megbicsaklottak a fények.

Második nap késve szállt fel a gép.
Előtte vártalak: utolsó fehér ingét
magára öltő szerencsejátékos.
Időnként északra vonuló ludak
szikéje metszett a sápadt égbe.

Harmadik nap évgyűrűket próbáltam
magamra, hadd szokjam szorításukat.
Mintát vettem az évszakokhoz,
elhelyeztem őket a kedvenc
álom- és emlékfoszlányok közé. 

Negyedik éjjel megjelentek
az égitestek, de én már jövőre
készültem. Kalendáriumot
rajzoltam a homokba, s vártam,
a hullámok letépjék lapjait. 

Eközben, ötödik nap, kétségbe
vontad, hogy lehetne másképp.
Az érveimről ugyan később
értesültél, de rád hagytam ezt is.
Egy arctalannal nehéz beszélni. 

Hatodik nap persze kiderült, hogy
a nő nem nő, s a férfi sem a régi.
Ám uralkodnak. Szigorúan
osztályoztad a jeleket, s döntöttél:
minek is bármelyik mellé állni. 

Hetedik nap megpihentél, de hát
szültél. Nevemre vettem gyermeked,
majd lassan elengedtelek.
Így készült el, minek célja se volt.
Csak evezek. Csak evezek.

————————

Lullabie May: Három lépés a széléig

Első lépés

Tizenhat éves korom óta tudtam biztosan, hogy választanom kell: vagy beszállok az egész világon meghirdetett egészségügyi programba és elfogadom, hogy a pszichogenetikusok megjavítsák bennem, ami szerintük még születésem előtt elromlott, vagy hagyom, hogy a bőrömbe égessék a jelet, ami egész hátralevő életemben, mint a leprások csengettyűi, távol fogja tartani tőlem az egészségesnek nevezett embereket. Nem mintha fertőző lettem volna, de a vezetés szerint az elutasítók mentalitása veszélyes a társadalomra, mert aki nem él a gyógyulás lehetőségével, az ki tudja, még milyen egyéb kóros eszmék terjesztésére kapható.

Már tudtam mindezt, és mindennél jobban tudtam, mi akarok lenni: buzikaller.

Ez volt a gúnynevük a kötelező szűrést végző orientációregisztrátoroknak. Tizenhat évesen úgy gondoltam, hogy ha valahogy megúszom a billogot, ez lesz az egyetlen lehetőségem, hogy olyanokkal találkozzak, amilyen én vagyok.

A két, legálisan választható út közül egy harmadik, kétséges kimenetelű mellett döntöttem. Egy régen elfelejtett, bizonyítást nem nyert kutatás leírását találtam a neten bizonyos dr. Edward Hoope-tól, aki még a 2000-es évek elején dolgozta ki a már akkor is nevetségesnek talált kondicionálás módszerét. Én nem találtam nevetségesnek, hanem az egyetlen kapaszkodónak, hogy két év múlva, amikor az előírt vizsgálaton részt veszek, át tudjam verni a gépeket és a homoszexuálisok kiszűrésére képzett kallert. Az utasítás szerint megszakítottam minden kapcsolatot a lányismerőseimmel és kizárólag fiúkkal beszéltem, még vásárolni is csak ott vásároltam, ahol férfi eladó volt, és az iskolában csak olyan tárgyat vettem fel, amit férfiak oktattak. Anyám volt az egyetlen nő, akivel a következő években kapcsolatban voltam.

Ő szegény a prüdériája mögül aggódva figyelte a szobám falát díszítő dagadó izmú félmeztelen férfiak plakátjait és a polcokat ellepő fallikus szimbólumokat. Szinte nem telt el nap, hogy ne vittem volna haza egy újabb mütyürkét. Fallosz alakú volt a ruhaakasztóm, két szőrös golyóban végződött a pendrive-om és hatalmas puffadt fütyit formázott még a párnám is. Az apám csak röhögött, és hallottam, amikor megjegyezte az anyámnak, hogy ha majd megismerkedem az igazival, akkor leszokom ezekről a hülyeségekről. Én azonban minden igyekezetemmel azon voltam, hogy minél inkább belém ivódjon az a valami, amivel a férfiakat azonosítottam. Egy szinte pucér pasas plakátját bámultam, miközben magamhoz nyúltam, és még az orgazmus pillanataiban sem engedtem, hogy lecsukódjon a szemem, nehogy elkalandozzanak a gondolataim az amúgy valóban szépen formált férfitestről, amivel csak annyi hiba volt, hogy nem jelentett nekem többet, mint egy antik kancsó az előszobai komódon. Lehet, hogy szerencsém volt, lehet, hogy Hoope pavlovi reflexre épülő kutatása nálam beigazolódott, nem tudtam, de két év múlva viszonylag nyugodtan léptem a hűvös fényű vizsgálószobába. Középkorú, érdektelen nő végezte a vizsgálatot, és a beállítások alatt el is pöttyentette, hogy én vagyok aznap a tizensokadik, és még ebédelni sem volt ideje. Felkerültek a fejemre és az ujjaimra az érzékelők. A nő hideg egykedvűséggel húzta fel a rövid kórházi köntös alját és nyomta a combjaim közé az intimérzékelőt. Aztán bőrpárnák szorultak kétoldalt a fejemre és elindultak a képek a falnyi kivetítőn. Hallottam valahol hátrébb a számítógép egyenletes csipogását, ahogy a jeleket vette. Néha elkaptam egy-egy részletet a gyorsan pergő fotókból, és ez elég volt, hogy felidézze bennem a szobám békéjét vagy az izgalmat, amit magamnak szereztem. A gép továbbra is egyenletesen csipogott és az agyam tele volt hatalmas, ágaskodó farkakkal.

– Még szűz vagy? – kérdezte a nő váratlanul, és a hangjában valódi érdeklődést éreztem.
– Igen – vontam vállat, de nem tudtam ránézni, hogy kilessem az arckifejezését, mert a gép fogva tartott.
– Nem gyakori a te korodban.

Picit megijedtem. Addig meg se fordult a fejemben, hogy erre bárki is rákérdez majd. Igaz,  a vizsgálatról és a regisztrátorok képzéséről semmilyen hiteles információ nem keringett a köztudatban, vagyis bármi lehetett jel és az akármit jelenthetett.

– Az apám nagyon szigorú – vágtam ki magam –, a fiúk félnek tőle.
– Te is félsz tőle?

Gyanakvást éreztem a hangjában, ami ismét csak megijesztett. Még a végén bevádolják az apámat, hogy molesztált engem.

– Nagyon rendes ürge. De nem szereti, ha fiúkkal lógok.

Az előző beszélgetés kizökkentett a begyakorolt gondolatsorból. A következő képet a gép hosszan kitartotta, és ettől kezdtem magam kínosan érezni. A fotón egy fiatal nő állt régiesen bő ruhában, egy csarnok oszlopának támaszkodva ábrándos tekintettel nézett ki a képből. Hátracsúszott szalmakalapját a nyakára feszülő szalag tartotta, feltűzött hajának apró tincsei ingerlően kunkorodtak a halántékán. Légies volt az egész, és minél tovább bámultam, annál jobban magával ragadott. Kedvem lett volna a füle mögé simítani a buta tincseket, és elringatni, hogy elmúljon a szeméből az az ismerős, titokkal terhes szomorúság.

Hallottam, hogy a gép a háttérben veszettül csipogni kezd. Ideges lettem. A szívem összevissza kalapált, miközben a kaller vizslató szemét éreztem magamon. Próbáltam nem gondolni a kedves arcú lányra, de nem sikerült. A regisztrátornő szinte gyengéden kérdezte.

– Tetszik neked ez a lány, ugye?

Ha ezer fogam lett volna, ezerrel haraptam volna a szám szélébe, de még akkor is a torkomig ért volna az érzés, hogy teli torokból üvölteni kéne, hogy: Igen! Tetszik! Gyönyörű!

Nem szóltam. Nem mertem kinyitni a számat. Aztán nagy nehezen kinyögtem:

– Fasza a kalapja.
– Az. De a lány? Szép, nem?

Óvatosan vettem egy nagy levegőt, és közben az apámra koncentráltam. Arra, ahogy akkor láttam, amikor pucéran kilépett a zuhany alól. Szerettem az apámat, a látványtól mégis felfordult a gyomrom.

– Az apám szereti az efféle tyúkokat. Régi filmeket néz. Szerinte a nőknek ilyeneknek kéne lenniük.

Bumm! Valamit telibe találtam, mert a nő felhorkant, és hallottam, ahogy morog, miközben gépfegyverként ropogtak az ujjai alatt a billentyűk.

– Az ilyen szexista barmok miatt olyan rohadt nehéz a nőknek. Legyél ilyen, legyél olyan… Legyél nekik megfelelő. Nélkülünk mehetnének vissza a fára. Sok bunkó faszkalap.
– Igen. Elég régimódi elképzelései vannak – kaptam az alkalmon, hogy helyeseljek.

Vigyorogni kezdtem magamban, és ennél már csak akkor vigyorogtam jobban, amikor pár perc múlva heteroigazolványomat szorongatva kiléptem az ajtón.

– Várj egy picit!

A vigyor lehervadt az arcomról. Visszafordultam. A nő egész közel jött hozzám, épp csak meg nem érintett.

– Fogadni mernék, hogy sokat fogytál az utóbbi időben. Többet kéne enned, többet aludni és társaságba járni. Ideje lenne már, hogy legyen egy komoly kapcsolatod, nem baj, ha apád ellenzi.

Először nem értettem, hogy mire céloz, aztán majdnem hangosan felnevettem.

– Az apám egészen biztosan ellenezné!

A nő sajnálkozva sóhajtott.

– A te életed. Egy és megismételhetetlen. Ne hagyd, hogy beleszóljanak.

Bólogattam, és eldöntöttem, hogy tényleg nem hagyom.

Jöhetett a következő feladat.

Apám kacsintgatása mellett kukába hánytam az összes gusztustalan cuccot a szobámból, majd beadtam a jelentkezésemet az Egészségügyi Szervező Központba. Elsőre felvettek a legkiválóbb teszteredménnyel. A rengeteg tanulás meghozta az eredményét. Egy év múlva képzett buzikaller voltam.

Nyugodt, hidegfejű, részvéttelen. Ez utóbbi nem volt tervbe véve, csak így alakult.

Lehet, hogy tizenhat évesen még úgy gondoltam, majd olyanokkal találkozom, mint amilyen én vagyok, de tizenkilenc évesen már tudtam, hogy soha, semmikor nem mutathatom meg az igazi arcomat. Az út, amit választottam, a hűvös vizsgálószobák és a magányosan, kínlódva átvészelt éjszakák útja volt. Nappal megbízható és pontos, kedves és megnyugtató, míg éjjel az öklömet harapdáltam kínomban, ha eszembe jutott valamelyik lány, aki megfordult a szobámban. Dr. Edward Hoope meghalt, mielőtt idáig jutott volna a kísérleteivel. Őszintén reméltem, hogy a vágyakozás ölte meg. 

Második lépés 

A fülembe jutott, hogy egy távoli város bekötőútja mellett van egy csehó, ahol a suttogás szerint affélék is megfordulnak. Hosszas tépelődés után végül egy este nekiindultam. Amikor rátaláltam, kicsit csalódottan láttam, hogy a bár nem különbözik azoktól, amelyekben hetero ismerőseimmel találkozgattam néhanapján: gyéren világított, kopottas, semmilyen. De legalább nem éreztem magam feltűnőnek a néhány unottan iszogató vendég között, akik csak egy pillanatra kapták fel a fejüket, amikor beléptem, aztán visszasüllyedtek söröspoharaikhoz. Feltornáztam magam az egyik bárszékre, ahonnan beláttam a csehó hátsó részébe is. Úgy sejtettem, táncolni is szoktak a vendégek, mert a fal mellett újnak látszó zenegép és a plafonról egy lazítónak nevezett szerkezet traverzei meredeztek. Igyekeztem fesztelenül viselkedni, ami nem volt könnyű, mert a csalódottság mellett mégis tele voltam várakozással. Valahogy arra számítottam, hogy otthonosan vagy kifejezetten családiasan fogom érezni magam, de egyelőre szimplán szorongtam. Háromszor töltötte újra a poharamat a csapos, és két óra múlva már annyira zsibbadt a fenekem, hogy éreztem, mennem kellene, amikor lassan szivárogni kezdtek az új vendégek. Főleg nők. Öregek, fiatalok, némelyik olyan öltözékben, hogy ember legyen a talpán, aki megmondta volna a nemét. Akárhogyan is öltöztek, engem már nem tévesztett meg semmi. A karom libabőrös lett az izgalomtól, a gyomrom remegni kezdett, ahogy körülöttem megtelt a csehó a nők illatával és valami megfoghatatlan vibrálással, amit magukkal hoztak. Lehajtott fejjel leskelődtem. Fel se mertem nézni, amikor egyikőjük megállt mellettem, és rendelt egy italt. Nem ment el, miután megkapta a sörét, hanem állt, és biztos voltam benne, hogy engem néz.

– Szervusz, Christina!

Annyira megdöbbentem, hogy nem tudtam a hang felé fordítani a fejem, guvadt szemmel bámultam a söröspoharam aljába.

Megismertem a hangját. Egy pillanat alatt ott volt a fejemben a kedvesen búgó emlék. „Tetszik neked ez a lány, ugye?”

Ő is? Vagy azért van itt, hogy begyűjtse azokat, akik valamilyen módon megmenekültek a megbélyegzéstől? Tudja, hogy ki vagyok, hogy mi a munkám? Tudja, hogy én is közéjük tartozom?

Végül felnéztem.

Most nem volt szürke, semmitmondó. Csinosan fésült, kellemesen sminkelt harmincas nő nézett rám várakozó mosollyal. Kifejezetten csinos volt a fehér köpeny nélkül, a testre simuló mélyvörös ruhában, amely szabadon hagyta a karját és a vállát. Nem viselt melltartót, nem is volt rászorulva. Mivel csak bámultam, kihúzta magát, és nevetve megkérdezte:

– Van kedved táncolni?

Tudtam, hogy számomra a kérdés nem azt jelenti, hogy van-e kedvem a lazító alatt a zene hangulatára rezegve lötyögni vagy éppen izomlázig tombolni. A kérdés az, hogy megteszem-e azt a lépést a sötétből a derengésbe.

Összeszorítottam a számat, és bólintottam. Hagytam, hogy egykori kallerem gyengéden húzzon maga után a parkettre. A lazító fénykörébe érve már mindegy volt, hogy mit akartam vagy mitől féltem korábban, csak a ritmust sugározta belénk a gép, és néha úgy éreztem, kihagy a szívverésem. Nem ő maga volt, aki felkorbácsolta a szenvedélyemet. Nem a látványa, vagy az, ahogy a karját a nyakam köré fonta. Sokkal inkább a kihagyhatatlan lehetőség volt az, amitől nedves lett a bugyim és elfogyott a levegőm a remegő izgalomtól.

– Amikor beléptél, már akkor tudtam, hogy kellesz nekem – suttogta a fülembe, és a lehelete forró volt, mégis borzongatta a nyakamat.
– Tudom, hogy sokat köszönhetek neked – válaszoltam tétován.

Felkuncogott, és közelebb húzta az arcomat, szinte a számba suttogott.

– Először még azt hittem, tévedtem. Majdnem becsaptál. Nagyon ügyes voltál, majdnem átejtettél.

Elpirultam, de nem a dicséret miatt, hanem zavaromban. Már pontosan tudtam, milyen szánalmas próbálkozás volt az enyém. A gépet nem lehet átverni. A képek a tudatalattiból, az álmokból kerülnek elő. Nem előre összeállított képsorokkal, hanem a saját álmainkkal tesznek próbára. A kaller feladata csak annyi, hogy bizonytalanság esetén igyekezzen pontosítani az eredményt. Valójában szégyelltem a korábbi ostobaságomat.

– És te?

Felsóhajtott és a derekam köré kulcsolta a kezét, a csípőjét finoman az enyémhez nyomta.

– Mondjuk úgy, hogy tizennyolc évesen még a kereső korszakomat éltem. Voltak férfiak is az életemben. Valószínűleg éppen átcsúsztam a léc felett.

Nem tudtam mit mondani vagy kérdezni. Ringatóztunk a zenére és hagytam, hogy óvatosan, szinte kérdőn megcsókoljon, aztán hagytam, hogy magával húzzon a vastag függönnyel takart hátsó helyiségek egyikébe, és hagytam, hogy a testem tegye, amihez kedve van.

Ideges voltam utána. Nem hiszem, hogy elégedett lett volna velem, és magam sem tudtam, miért, de valahogy másra számítottam. Az érintése már nem hozott izgalomba, és hiába nyújtott kellemes látványt, ahogy a kanapén elnyúlva a saját formás lábát nézegette, az volt az érzésem, hogy nem hozzám tartozik, hanem a kopottas huzatú kanapéhoz, a sötétre olajozott padlódeszkákhoz, a nyikorgó ajtóhoz és az idegesítően kattogó órához, ami az eltelt időre figyelmeztetett minket.

Amikor kezembe csúsztatta a névjegyét, tudtam, hogy nem fogom felhívni. Pedig hálás voltam neki, hogy elvette a szüzességemet és kínzó vágyakozásomat kézzelfogható formába öntötte. De a szeme megijesztett. A tág pupillák mélyén még mindig ugyanazt a kétségbeesést, magányt és szánalmasan szűkölő szenvedélyt láttam, mintha tükörbe néztem volna. Hinni akartam, hogy van más is a számomra.

Láttam, hogy valamit írt a névjegy hátuljára, de nem olvastam el. Úgy tartottam illőnek, hogy búcsúzóul megcsókoljam, de ahogy kiértem a friss levegőre, a kártyát belepottyantottam a kijárat melletti szemetesedénybe.

Azután percekig csak ültem a kocsiban, és bámultam a koszos szélvédőt meg a sötétséget az üvegen túl. Végül visszamentem és kihalásztam a papírdarabot a sörösdobozok és csikkek közül. Remegett a kezem, miközben megfordítottam. A lelkem mélyén arra vágytam, hogy valami sorsfordító nagy üzenet legyen, de legalább valami nagyon személyes, amit elrakhatok az agyamba az űr helyére, ahol a szeretkezésünk emléke volt.

„Csak az első és az utolsó.” Ennyi állt rajta. 

Harmadik lépés

Egyre merészebben kezdeményeztem azoknál a nőknél, akiknek a vizsgálati eredménye azt mutatta, hogy fogékonyak lehetnek a közeledésemre. Cserébe kaptak egy heteroigazolványt.  Néhányat én magam vezettem rá, hogy amitől féltek vagy amit rejtegettek, az lényük legszervesebb része. És nincs menekvés, csak hozzám. Ha valamelyik nem engedett, szemrebbenés nélkül küldtem a bélyegzőbe. Már nem fájt a marcangoló vágy. Megtanultam etetni a szörnyet.

Rendszeresen részt vettem a továbbképzéseken, és konferenciákra jártam, ahol a világ minden erejével küzdött, hogy szabályok közé szorítsa lakóit. Akik elsőre nem vállalták a műtétet, azok közül a statisztikák szerint sokan lettek öngyilkosok. Láttam őket néha, ahogy lehajtott fejjel vagy éppen összeszorított szájjal, mereven előrenézve surrantak az emberek között, és a nyakukon ott virított a jel. Alig akadt, aki emberszámba vette volna őket, akkora volt a nyomás, hogy a világ tökéletes legyen.

Éppen egy nemzetközi megbeszélésen ültem, és azon gondolkodtam, hogy kisurranok, mintha mosdóba mennék, azután már nem jövök vissza, hanem megkeresem a bárt, felhajtok egy pohár jó erős konyakot, és megpróbálom megtudni a pultostól, hogy hol van a városban olyan szórakozóhely, amit a normális emberek jobb, ha elkerülnek.

Egy villanásnyi idő volt, ahogy előrehajolt a széksorban és rövid, fényes fekete haja előrehullott. Ez a kép maradt meg bennem. Az ujjai, amelyekkel a füle mögé kanyarította a tincseket, olyan kecsesek voltak, hogy az ugrott be, hogy ha nem lenne regisztrátor, zongoraművész lehetne. Porcelánfehér bőre és kicsi, kunkori orra volt, a szeme hosszan, sötétre satírozva. Ennyit láttam belőle.

Szűk lett körülöttem a világ és alig kaptam levegőt. A szívem kalapált. Hiába figyeltem, nem láttam őt újra. Végül csak ültem magamba roskadva és hagytam, hogy az elkapott pillanat varázsa betöltse a helyet, amit az évek óta tartó magány mart belém. Hagytam, hogy mint a tinta az itatóson, szétáradjon bennem az érzés, hogy akarom őt. Tizenhat éves korom óta mindig tudtam, mit akarok, de most alig mertem megfogalmazni, mire vágyom. Arra a percre gondoltam, amikor az arcán végigsiklik a kezem, és az érzést vágytam, hogy jogom legyen ezt megtenni. A bőrét akartam érezni a bőrömön. Nem csak a kezemben, az egész testemen. Azt akartam, hogy elcsábuljon, és ha elolvadt, beleolvadhassak én is. Arra vágytam, hogy szeresse bennem azt, amit nem mutathatok meg.

Arra eszméltem, hogy valaki türelmetlenül toporog mellettem. Az előadás véget ért, a tömeg a büfé felé áramlott, hogy rozsomák módra felhabzsolja és feltúrja a svédasztal ínyencségeit. Hagytam magam sodródni a tömeggel, miközben minden fekete villanásra odakaptam a szemem. De egyik sem ő volt.

Végül mégis a bárban kötöttem ki, ahol a csapos rutinszerű flörtölésbe kezdett velem, én meg hálásan vigyorogtam, mert ezek az apróságok biztosították, hogy valamivel el ne áruljam magam. Az előírás szerint azokat, akikről az orientációvizsgálat után derült ki valamilyen módon, hogy nem normálisak, a pszichogenetikusok „kiütötték”. Sterilizálás volt ez a lehető legbiztosabb módon. És persze megfélemlítés az olyan lavírozók számára, mint én. A csapos – mint kiderült, Hans és hat körül végez – valami idétlen viccén röhögcséltem éppen, amikor oldalra pillantva megint bevillant a kép: a fekete, arcba hulló haj, ami egy pillanatra eltakarja a sötétre satírozott szemeket. Kiszáradt a szám az izgalomtól, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy a konferenciakitűzőmmel hívogatón integessek.

Elise Hilar, olvastam az azonosítóján, amikor megállt mellettem és én széles mosollyal köszöntöttem.

– Elise, milyen remek, hogy megint összefutottunk! Már éppen kezdtem unni magam, mert Hans – intettem a csapos felé – egyre idétlenebb vicceket mesél.

Elbűvölő volt, ahogy zavartan babrálta a haját és próbálta felidézni, hogy hol találkoztunk korábban.

– Látom, nem emlékszel, nem baj, rég volt – nyújtottam a kezem. – Christina Walk, de szólíts Krisznek, a tavalyi Eugenika-konferencián találkoztunk…

Tudtam, hogy ezt nem tagadhatja, mert a programot évente kétszer rendezték meg, és a részvétel legalább egyszer kötelező.

A keze lágy volt, az ujjai karcsúak, a csuklóján a vékony csontok szinte átütöttek a tejfehér bőrön. Visszamosolygott rám, és kislányosan hosszú combjain idegesen húzogatta a vastag kötött szoknyát, miközben felmászott a magas bárszékre és narancskoktélt rendelt. Beszélgettünk, ittunk és nevetgéltünk. Szidtuk a főnökeinket, a lelkileg megterhelő munkát, a rövid ebédszüneteket, a férfiakat. Ez utóbbiban ő vitte a prímet, és éjfél utánra már ismertem zaklatott szerelmi életének minden részletét. Az összes erőszakos, egoista majmot, akivel viszonya volt vagy akiket viszonzatlanul szeretett. Egyre többször érintettem meg vagy öleltem át vigasztalón, miközben könnyeit visszafojtva mesélt valami pasasról, akinek hiába adott meg mindent. Bizsergető örömmel töltött el, hogy az érintésem elől nem húzódott el.

Gyönyörűnek találtam kívül és belül. Szerettem volna boldoggá tenni. Cinkos összenézésekre vágytam, amit a többiek nem látnak. Közös titkokra, emlékekre, tervekre. Késként szúrt belém a fájdalmas gondolat, hogy ha nincs más lehetőség, akkor a barátja leszek. Borzalmas gondolat volt a szerelmet barátságra cserélni, de rosszabb volt arra gondolni, hogy nem láthatom többé.

Hajnal felé járt, amikor kábára csendesedve otthagytuk a bárt, és meglepődtem, amikor a liftben részegen nevetgélve a nyakamba borult.

– Soha életemben nem beszélgettem még ilyen jól senkivel – kacarászott, mintha valami remek viccet mesélt volna.
– Én sem – sóhajtottam, és átöleltem, hogy rám tudjon támaszkodni, mert nyilvánvalóan rettenetesen berúgott, annyira nem állt a lábán.
– Az anyámra emlékeztetsz – nevetett az arcomba.

Felhorkantam. Sok minden akartam lenni, de az anyja nem szerepelt ezek között.

– Az anyám gyönyörű nő volt. És nagyon okos – vékony ujjával megkopogtatta a homlokomat és narancskoktél-illatúan az arcomba súgott –, pont olyan okos volt, mint te!

Dudorászott, miközben a szobájához támogattam. Párszor leejtette a kulcsot, és bugyborékoló nevetéssel nézte, ahogy végül én nyitottam ki az ajtót. Szinte a hátamon húztam a hálóba. Ő közben a Maybe this time-ot énekelte hangosan és hamisan.

Amikor végre lefektettem az ágyra, a nyakamba csimpaszkodva zokogni kezdett. Fekete könnycsíkok folytak sötétre satírozott szeméből, a szája remegett, és összevissza beszélt, hogy milyen magányos és mennyire nincs senkije. Minden szava fájdalmat okozott.

Nem bírtam magammal. Lehajoltam, és puhán megcsókoltam a száját. Nem tiltakozott. Lecsukta a szemét, és hagyta, hogy újra belevesszek ebbe az alig-csókba. Eltűntek a fájdalmak és a kétségek, és egy varázslatos másodpercig egy lehetséges jövőben léteztem.

A következő pillanatban pokoli fájdalom vágódott belém, miközben Elise teljes erőből ellökött magától. Hörögve szedtem a levegőt, és elképzelni sem tudtam, hogy hol rejtegethette a hosszú, vékony pengéjű kést, ami véresen villogott hadonászó kezében. A hátamon feküdtem és guvadó szemekkel küzdöttem az utolsó levegővételekért. A hasamra ült, és már nem tűnt részegnek, inkább félelmetesen gyönyörűnek. A haja kéken villogott a hálószobai spotok fényében, a szétfolyt festék harci csíkokat rajzolt a szeme köré. Gonoszul nevetve a pulóvere alá húzta a kezem.

– Engem nem versz át! Ezt akartad ugye?

Nem éreztem az ujjaim alatt a mellét. A bőrét sem, hogy meleg-e vagy hideg. Csak a vért éreztem, ami a torkomba folyt, és bugyborékolt minden küzdelmes légvételnél.

– Az anyám is egy olyan volt, mint te! Tudod, mit szenvedtem egész gyerekkoromban? Tudod te, milyen senkivel sem beszélni, egy titokba bezárva élni?

Tehetetlen kezemet fogva a mellét csapkodta és sikítva felzokogott. A kés villant és újra meg újra belém döfte.

– Rohadt leszbikus kurva! Rohadt, rohadt buzi!

Nem kaptam levegőt. Tudtam, hogy ez az utolsó másodperctöredék. Az arcom egyetlen szóvá torzult, de sem erőm, sem levegőm nem volt már, hogy kimondjam, és már nem is számított semmit.

————————

Deli Ágnes: Gelem

Gelem egy unalmas kisvárosba született. Anyja, aki egyedül nevelte, már-már bigott katolikus volt. Képzeljük csak el, mekkora felbolydulást keltett, amikor ez a magányos, szent életű asszony 47 évesen teherbe esett. És mivel az apa személyét sem nevezte meg soha, a gyülekezet asszonyai folyton férjük vonásait fürkészték a gyermek vonásaiban.

Mivel anyja az élethez és a neveléshez is öregnek érezte magát, Gelem egy kissé elhanyagolt állapotban töltötte el gyermekkorát. A sápadt és visszahúzódó kislány roppant magányát csak élénk fantáziája tette elviselhetővé. Ezek inkább fiús ábrándok voltak, melyekben gyakran szerepeltek a szebbik nem képviselői. A nőkről való fantáziálásai egyre nagyobb örömet szereztek neki. Amikor a szomszéd néni kamasz lányunokája rajta gyakorolta a csókolózást, különös és eufórikus élmény volt számára. Sajnos azonban a második alkalommal Anyja meglátta őket. Nos, addig sem szenvedett hiányt az egyházi programokból, attól fogva anyja buzgalma szinte elviselhetetlenné vált. Úgy gondolta, az imák sulykolása, a papok ráhatása és egyéb egyházi kellékek a továbbiakban megóvják gyermekét az ehhez hasonló rút bűnöktől. Gelem szobáját ezután nem filmdívák képei díszítették, hanem szentképek és keresztek. Az ő gyermeki lelkét megülte ez az erőszakos ráhatás, agyát mintha sötét lepellel borították volna be, életéből eltűntek a színek, vágyálmai is szabadságra mentek. Nyomorúságosan érezte magát, akinek bűnös és szégyellnivaló gondolatai vannak.

Teltek az évek, és iskolái után a helyi kertészetben kötött ki. Önállósága, bimbódzó önbecsülése lassan erőt adtak számára, hogy az egyházhoz fűződő terhes kapcsolatát fokozatosan és maradéktalanul felszámolja.

Jó választás volt számára ez a munka, a növényeket szerette, szinte már intim kapcsolatba került velük. Az egyik gyenge, erőtlen, de nagyon formás gránátalma lett a kedvence.  Odaadó gondozását a következő nyáron rengeteg virággal hálálta meg.

Miután Gelem lelkébe egy igazabb és tisztább megnyugvás költözött, hosszas távollétükből az ábrándjai is visszatértek. Fáit, bokrait ápolgatva gyakran gondolt a szerelemre. Halványan és félénken kezdte azt érezni, hogy egy nap majd kis élete fordulatot vesz, és úton van egy lány, aki belép az életébe. Aki majd felé fordítja az arcát, felé nyújtja a kezét, és csókolja a legforróbb csókokkal. Álmaiban már a lány arca is megjelent, arcának színei, vonalai, szemének átható ragyogása, hajának dússága, illata.

És bizony, ahogy kezdte megszeretni a virágokat, általuk önmagát, Gelem maga is egyre szerethetőbbé vált. Sajátos szépsége, finomsága egyre markánsabb lett. Fanyar humora, szótlansága érdekessé tette. És bármilyen gyötrő és keserves volt a titkával együtt élni, az emberi világ iránti érdeklődését sem veszítette el.

Mivel nagyon szorgalmas munkaerő volt, elfogadták a növényekhez fűződő különös kapcsolatát. Minden nap megsimogatta őket, még a legádázabb tüskékkel felruházottakat is, minden nap beszélt hozzájuk, értette-érezte őket. Megszenvedte, ha rossz helyre kerültek. Ha egy vásárlót rossz embernek talált a legkedvesebb virágait igyekezett a kertészet hátsó részébe, látótávolságon kívülre menekíteni. Látványos fel-alá rohangálásain kollégái jót derültek. Ennek az állapotnak a mélypontja volt az „ominózus eset”. Mialatt szabadságon volt, egy utcájukban lakó házaspár vásárolt néhány látványos növényt, köztük Gelem féltett-imádott gránátalmáját is. Minden nap, amikor a házuknál elment, szomorúan látta, hogy azok a helytelen gondozástól és a szeretetlenségtől egyre sorvadnak. Fájdalma csúcspontjára akkor jutott el, mikor egy forró nap estéjén a gránátalmát elsárgulva, földre hajolva, összeaszalódva találta. Nem tehetett mást, meg kellett mentenie őket. Az éjszaka közepén (szerencsére telihold volt) egy ásó és (a kutya miatt) egy velős csont társaságában belopózott, és kiásta, majd földlabdástul egy talicskába tette őket és lóhalálában elindult a kertészet felé. Szerencsétlenségére azonban az egyik kereszteződésben a város rendőre toppant elé, aki rákérdezett, hogy mit szállít ilyen késői órán. Gelem- mivel nagy bajában más nem jutott eszébe- azt mondta, hogy annyi halat fogott a város széli tóban, hogy egy talicska kell hozzá, hogy hazavigye. Jóemberünk kíváncsi lett, hirtelen felrántotta a ponyvát és úgy tűnt, abban valóban halak ficánkolnak. A rendőr elismerően nyugtázta a tényt, és tántorogva tovább indult. Gelem döbbenten állt egy darabig, majd ő is megleste a talicska tartalmát, ahol halaknak nyoma sem volt, csak a növényeinek. Ő nem talált rá magyarázatot, de elkönyvelte, hogy ezt a kis csodát megérdemelte. Mi azért jó, ha tudjuk, hogy előtte mindketten fogyasztottak a helyi kocsmáros híres-hírhedt pálinkájából. Gelem, hogy bátorságot gyűjtsön, a rendőr pedig napi rutinból.

Nos, kár lenne időt pazarolni rá, hogyan derült ki, hogy a lopást ő követte el. Rendőrségi ügy lett belőle, a kárt pedig meg kellett térítenie.

Gelem kaján örömet és büszkeséget érzett. Mintha friss vér áramlott volna szét a testében, ami feltöltötte bátorsággal és szabadsággal. A gránátalmát felgyógyította, és álmai is felsőbb szintre léptek. A lány az álmaiból, egy napfényes, ragyogó délelőttön belép a kertészet kapuján, Gelemre néz, mosolya a legédesebb mosoly a világon, hozzálép és mély, lágy hangon megszólal….

Anyját azonban mélyen lesújtotta lánya lopási vétke, képtelen volt túltenni magát az eseten. Családjában soha senki nem került még összetűzésbe a törvénnyel. De a legrosszabb még hátravolt, mert mikor Gelemet megkérdezte, hogy miért tette, ő azt felelte azért, mert a nőket szereti. És mivel eddig úgy hitte, a nőket nem szeretheti, ezért szereti a növényeit, és nem hagyja őket szenvedni. Maga is meglepődött bátorságán, de ahogy kitörtek belőle a szavak, úgy lett a lelke is egyre könnyebb. Kimondta végre, megvallotta hát.

Anyját azonban annyira sokkolta hallani azt, amitől mindig félt, hogy ájultan esett össze. Gondolatait sűrű, bonthatatlan hálók fonták körül. Hónapok teltek mély elfordulásban, hallgatásban, vádakban, könnyekben, bénító félelemben. Élete második ájulására, és egy kis égi segítségre volt szüksége ahhoz, hogy ebből az állapotból kikerüljön.

Egy verőfényes májusi reggelen, amikor el akarta érni a Bibliát, amit Gelem a legmagasabb polcra száműzött, leesett a sámliról. Állapotában Szűz Mária jelent meg neki az ő mennyei tisztaságában, és kedves, de megrovó hangon azt mondta neki, ha a gyermekét tiszta szívéből szereti, akkor el kell fogadnia őt teljes valójában. Azt is, ha a nőket szereti.

Mikor a Mama észhez tért, eksztatikus állapotban rohant a kertészetbe, hogy lányát a szívére ölelje. Mielőtt odaért volna, egy nő lépett be a kertészet kapuján, körülnézett és Gelem felé indult. Mikor Gelem megpillantotta, földbe gyökerezett a lába. A nő rámosolygott a világ legédesebb mosolyával és mély, lágy hangon kért egy gránátalmát…

————————

Bodnár Noémi: Ólomlelkek

I.

Amikor már hetek óta gyötörtek a szűnni nem akaró rémálmok, az iszonyú hallucinációk, elhatároztam, hogy keresek egy szakembert. Emlékeim szerint kellemes őszi reggel volt, egészen idilli, ahogy a szűrt fény táncolt a padlón. Iszonyúan fájt a fejem, feszült voltam és kialvatlan. A szokásos méregerős kávé után nagy nehezen rászántam magam, és tárcsáztam a csupán hírből ismert nő számát. Hosszan csengett, majd egy nagyon nyugodt hang szólt bele. Időpontot kértem. Hányingerem volt, ülve is szédültem. Magam elé bámultam, elmosódtak a szemem előtt a terítő csíkjai. Összerezzentem Alexa hangjára.

– Na, mi van, dokihoz mész? Komolyan ennyire nagy gáz van?
– Ne kezdjük ezt újra, kérlek… Nem bírom tovább, hetek óta nem alszom, alig bírok enni, képtelen vagyok bármire, érted?
– De majd túl leszel rajta, figyelj, ez nem a világvége…
– Fogalmad sincs róla, mit érzek! Ahelyett, hogy kioktatsz, elgondolkozhatnál egy kicsit. De tudod mit? Inkább ne szólj bele, ez az én dolgom, az én életem. Ez az én ügyem…
– Azt hittem, ez a kettőnk ügye…

Egy keddi napra kaptam időpontot. Csípős őszi szél fújt, szorosan a nyakam köré tekertem a sálat. Furcsa környéken jártam. Nemigen értettem miért rendel ilyen kihalt környéken egy pszichológus, de nem is számított. Mielőtt becsengettem, megnéztem az arcomat a tükörben, amit általában magamnál tartok. A szemem alatti sötét karikákat nem tudta elfedni az alapozó… Fiatalos, karakteres arcú nő nyitott ajtót, miután bemutatkoztunk egymásnak behívott, és hellyel kínált az egyik szobában. Töltött egy pohár vizet. Valahogy ismerősnek tűnt az arca. Soha nem jártam még pszichológusnál, pláne nem magánrendelésen, tulajdonképpen nem tudtam, mit gondoljak a helyzetről. Furcsálltam, hogy nem egy rendelőbe kell mennem, de nem akartam erről senkinek beszélni, Alexával pedig már szóba sem akartam állni.

Körülnéztem. A szoba világoszöld falai megnyugtattak, kellemes hely volt, de azért kicsit ideges voltam, nagyon idegen volt tőlem ez a helyzet, feszengtem a fehér fotelban. Nagyjából szemben, a másik fotelban ült a nő. Megvárta, amíg szétnéztem, csak aztán kezdtünk beszélgetni. Kedves volt, de kimért, nem tudtam feloldódni, a beszélgetés végére sem. Nem voltam benne egészen biztos, hogy folytatni akarom a konzultációkat, de úgy gondoltam, talán ezt csak az első alkalommal járó természetes izgalom miatt érzem. Ahogy letelt a másfél óra, újabb időpontot egyeztettünk, a doktornő kikísért, én pedig hazaindultam az őszi hidegben. Úgy éreztem, hogy figyelnek, kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Gyorsítottam a lépteimen, alig vártam, hogy hazaérjek.

A lakásban sötétség fogadott, és egy cetli a konyhaasztalon: „Gondolkozz el, hogy érdemes-e folytatni.” Dühös lettem. Amúgy is nyomorultul éreztem magamat, de azt hittem, már nem lehet rosszabb. Kimerülten zuhantam az ágyba, fel sem hívtam Alexát, hogy jöjjön haza. Sokat veszekedtünk akkoriban, de azért átkozottul hiányzott. Gyűlöltem elaludni, mert szinte biztos voltam benne, hogy visszatérnek a rémálmaim. Szinte elviselhetetlen volt a csend… 

Folyik belőlem a vér. Tudom, hogy valami nagy baj van, de minden olyan gyorsan történik, oxigénmaszkot kapok, betakarnak valami fehér lepedővel, fölém hajolnak, mindenki maszkban, nem értem, mit mondanak, iszonyú fájdalmat érzek. A hideg fémek csengését hallom, a levegőben vibrál a feszültség. Mintha kitéptek volna belőlem egy darabot, sírni sem bírok, annyira fáj. Nem tudok mozdulni, lélegezni sem, mintha odaszíjaztak volna az ágyhoz. Ez rosszabb, mint a halál…

Az óra könyörtelen csörgése riasztott fel. Hálás voltam a régi vekkernek, hogy újra kirántott a borzalomból. Egy pillanatra mintha valami fehér derengést láttam volna, de elillant azonnal. Arra gondoltam, hogy talán pszichiáternél lenne a helyem, mert biztos, hogy kezdek megbolondulni. Már a lakásban sem éreztem biztonságban magamat, és egyre jobban nyugtalanított, hogy folyamatosan úgy éreztem, valaki figyel. Folytattam a beszélgetéseket a pszichológussal, de nem használt, képtelen voltam beszélni neki a valódi fájdalmaimról. Volt a személyében valami nyugtalanító, a tekintetében valami furcsa vibrálás, emlékeztetett a középkori boszorkányokra. Próbált segíteni, de úgy éreztem magam nála, mint az egyetemen, a rosszemlékű vizsgák közben. Mintha vallatott volna. Mindig ugyanúgy zajlottak a beszélgetések, csengetés, ajtónyitás, betessékelés, pohár víz, hogyérzimagát, köszönömmegvagyok…

A negyedik alkalom után hazafelé tartottam. Erősem émelyegtem, de ez is tartott már néhány hete. Már sötét volt, nem akartam kerülő úton menni, de az erdőn sem akartam keresztülvágni. Mégis az utóbbi mellett döntöttem, nagyon fáztam, nem láttam tisztán a fejfájástól. Lépéseket hallottam, de nem láttam senkit. A hatalmas tölgyeket tépte a szél, mintha sírtak volna. Futni akartam, de azt éreztem, összeesek. Senki nem volt a közelemben, de olyan volt, mintha körbeálltak volna. Szédültem. A vállamon egy érintést éreztem, és valahonnan egy gyerek hangját hallottam: „vigyázz”. Éreztem, ahogy kiszökik a lábaimból az erő, minden elsötétült. 

Amikor kinyitottam a szemem, Alexa kétségbeesett arcát láttam. Az erdőben voltunk, a fejem az ölében. A sötétség csendjét csak a baglyok huhogása törte meg. Egy szót sem szóltunk, csak átöleltük egymást, azt hiszem, mindketten túl büszkék voltunk egy bocsánatkéréshez.

– Mi történt? Nagyon ijesztően viselkedtél.
– Komolyan? Hogy őszinte legyek… fogalmam sincs. Azt hiszem, muszáj orvoshoz mennem, nem érzem túl jól magam mostanában. Szerencse, hogy erre jártál… Köszi.
– Hiányoztál… Gondoltam, hazamegyek.
– Hát, igen. Hülye helyzet, de hagyjuk. Mi történt velem?
– Nem tudom. Amikor megláttalak, csak álltál egy helyben, hiába beszéltem hozzád, nem figyeltél, azt hittem, azért, mert haragszol, aztán átkaroltalak, akkor pedig összeestél, nagyon ijesztő volt.
– Á, szóval te karoltál át…
– Miért, mit gondoltál?
– Semmi… semmi, csak, mintha. Minthogyha… Á, orvoshoz kell mennem.
– Figyelj, ne haragudj, hogy ezt mondom, de szerintem valami nincs rendben a pszichológusoddal. Semmit nem lehet róla tudni, és ráadásul a többi pszichológus sem ismeri, beszéltem néhánnyal, tudod, anyámnak sok ismerőse van… Szóval, ha úgy érzed szükséged van erre, szerintem keress valaki mást, és hidd el, nem azért mondom, mert rosszat akarok neked.
– Igen… azt hiszem, igazad van. Én is érzem, hogy valami nincs rendben vele… Holnap felhívom, hogy nem megyek hozzá többet.

Másnap telefonáltam, nem nagyon örült a hívásnak, ragaszkodott egy utolsó konzultációhoz. Alexa próbált meggyőzni, hogy ne menjek oda újra, de úgy gondoltam, ha ezzel lezárhatom ezt az egész ügyet, akkor nem bánom. Nagyon gyenge voltam már, sokszor hánytam, a szorongásom is nőtt, a rémálmok sem szűntek meg.

Elég feszült voltam az utolsó látogatás előtt. Leültem a fehér fotelba, és vártam. Nem tudtam, mit kellene mondanom, én már csak szabadulni akartam.

– Nézze, köszönök mindent, de már jól érzem magam.
– Ó, azt nem hinném.

Megijedtem. A doktornő egy kést tartott a kezében. Irtóztam a vágóeszközöktől, megbántam, hogy nem hagytam, hogy Alexa elkísérjen.

– Látja, hogy retteg, miközben ez csak egy egyszerű konyhakés. Maga is ilyennel szeleteli fel a zöldséget a tökéletes vasárnapi húslevesbe… Tudja, ez egy jó minőségű kés. Tényleg pengeéles.

Másodpercekkel később a nyakamon éreztem a penge hidegét. Ömlöttek a könnyeim, eluralkodott rajtam a halálfélelem, nem mertem mozdulni…

II.

Amíg a kést a torkomhoz szorította, folyamatosan beszélt, de nem értettem a szavait, nem mondott összefüggő mondatokat. A kétségbeesés mellett feléledt bennem az iszonyatosan erős életösztön. Tudtam, hogy ki kell találnom valamit. Hihetetlenül erősen szorított, szinte képtelenségnek tűnt, hogy egy nőben ekkora erő lakozzon. Fogalmam sem volt, honnan származik ez az iszonyatos düh, de nem tűnt kimondottan eviláginak. A nő egyre érthetetlenebbül beszélt, a hangja eltorzult. Elvette a torkomtól a kést, elém lépett. Az arca is torz vigyorba rándult, sosem gondoltam, hogy ez megtörténhet velem.

A tükörben a saját falfehér arcomat láttam, és mintha elsuhant volna mögöttem egy fehér árny, amit már többször láttam. Bámultam a tükörképemet. Lassan felderengett mögöttem anyám arca. Erő sugárzott a tekintetéből, tudtam, üzenni akar valamit. Olyan feltűnően bámultam egy pontra, hogy kizökkent a nő a sátáni monológból, és azonnal a tükör felé fordult. Abban a pillanatban egy hatalmas kő repült be a nyitott ablakon, és a nő fejét találta el. Azonnal összeesett, én pedig remegő kezekkel tárcsáztam Alexa számát.

Nem tudtam kijutni a kulcsra zárt ajtón. Ahogy ott álltam, újra elfogott a félelem. Alexa megígérte, hogy sietni fog, de nem tudtam, a nő mikor tér magához. Mintha megállt volna az idő. Odakintről a rozsdás játszótéri hinták nyikorgása hallatszott, a szél mozgatta a függönyt. A lámpa égője kihunyni készült, éppen csak pislákolt. Újra suttogást hallottam, nem mertem megmozdulni. Ismét a tükörbe néztem, de már nem láttam anyámat. A fehér derengés újra megjelent, és elindult felém. Ahogy közeledett, megértettem ki az… Mindent megértettem. Elszédültem, kezdett megint elsötétülni minden.

Lentről mentőautó és rendőrség szirénáját hallottam, a nő eszméletlenül feküdt. Néhány perc múlva ránk törték az ajtót, Alexa aggódva ölelt át, mindenáron meg akart róla győződni, hogy nincs semmi baj. Úgy dédelgetett, mint egy kisbabát, és szégyellősen megcsókolt. Pirulva vettem észre, hogy az egyik fiatal rendőr egészen meghatva figyel minket… 

III.

A kórházban mindent megbeszéltünk. A bűbájos orvos, Alexa, meg én. A doktor leült az ágyam szélére, és mindent elmagyarázott. A vitaminjaimba ólmot kevertek, ez okozta a vetélést. Az ólomport folyamatosan kaptam, kis adagban (a ’pohárvízben’), az orvos szerint szerencsém van, hogy élek. Ez okozta a hányingert, és nagy valószínűséggel a képzelgéseket is. A rendőröknek mindent elmeséltem. Miután elmesélte ezt a doktor, kettesben hagyott Alexával.

– Jól vagy?
– Persze. Másodszor mented meg az életemet. Ne haragudj, hogy elviselhetetlen voltam az utóbbi időben. Miután elvesztettük a picit, annyira rosszul voltam, sajnálom, hogy nem beszéltük ezt meg korábban.
– Figyelj, bocsi, hogy megkérdezem, de hogy vesztette el az eszméletét az az őrült?
– Hát… Figyelj, én nem tudom. Azt hiszem, hogy tényleg nem voltam magamnál. A tükörben… anyát láttam. De komolyan! Aztán berepült egy kő az ablakon, azt hiszem egy gyerek dobhatta be véletlenül, és tökéletes célzás volt. De… láttam még valamit. Láttam… jaj, Alexa. Láttam a kislányunkat. Vigyázott rám. Tudom, furcsán hangzik. Biztos a méreg…

Alexa mosolygott. Nem is volt kérdés, hogy amint lehet, gyermeket szeretnénk. Nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy babát várok. Iszonyúan fájt a vetélés, testileg-lelkileg. Annyira vágytam már arra, hogy anya legyek.

Nem sokkal később belépett a kórterembe a fiatal rendőr. Kedvesen mosolygott, és mosolyogtam én is. Kicsit zavarban volt.

– Jól van?
– Igen, köszönök mindent! Azt hiszem, egy életre elég volt a borzongásból.
– Nos… Be kell valljam, nekem is. Nem is értem… De… Nézze, a főnököm beszélni szeretne magával…
– Valami baj van?
– Hát… baj, az nincs… Ne féljen, de el fog csodálkozni… Nem is értem…

Tétova léptekkel ment az ajtóig, és intett a felettesének.

– Jó napot. Nos, tudom, még össze van zavarodva, de ismertetné velem a történteket?

Mindent elmeséltem, kivéve persze az ésszerűtlen részeket. A rendőr a homlokát ráncolta.

– Nézze… tudom, különös kérdés, de biztos benne, hogy ez a helyes cím, amelyet megadott?
– Igen, igen biztos vagyok benne. De miért?
– Tudom, furcsa ezt hallania, de az a környék teljesen kihalt. Tudja, évtizedekkel ezelőtt brutális gyilkosságok történtek arrafelé, fiatal nők haltak meg. Az áldozatok halálának okát nem mindig tudták megállapítani, az orvosok tanácstalanok voltak, igyekeztek eltussolni az ügyet. Az emberek félni kezdtek, elköltöztek onnan. Az ügy lezáratlan maradt, soha nem tudtuk elkapni a gyilkost. Annyit tudtunk róla kideríteni, hogy bizonyára egy nő, de olyan volt, mint egy kísértet. Nem hagyott nyomokat, nem követett el hibákat. Pokoli egy nőszemély lehetett, az emberek rettegtek tőle. Lakott arrafelé egy kisgyerekes család. A kislányuk egy igazi vadóc volt, mindig kavicsokkal dobálta be az ablakokat, és szakadt baseball-sapkát hordott és volt egy kis ólomfigurája, valami tengerész. Azt mindig magánál tartotta. Állítólag vagány kislány volt, majd egy este nem ment haza a játszótérről. Ekkor telt be igazán a pohár, rövid időn belül olyan lett az a városrész, mint egy kihalt temető. A mai napig megborzong, aki arra jár, tudja, tipikus felelsz vagy mersz helyszín. De… Hölgyem… nos… azon a címen nem lakik senki.
– De… de hisz…

A fiatal rendőrre néztem, zavarában nem tudott semmit mondani.

– Átkutattuk az említett lakást, de teljesen üres. Egyetlen követ találtunk az egyik szobában, de ezen kívül semmit. Lehetséges, hogy végig képzelődött?

Mit mondhattam volna? A fiatal rendőrre mosolyogtam, majd a főnökére. Megpróbáltam elfogadni, hogy nincsen mindenre magyarázat. Tudtam, a megpróbáltatásaimnak vége. Alexával visszataláltunk egymáshoz, és ez mindennél fontosabb volt. Egy pillanatra újra láttam a fehér alakot a kórterem sarkában. Egyetlen másodpercig csak. Megnyugodtam. Mosolyogva néztem a nyomozó szemébe.

– Lehetséges… Tudja… minden lehetséges. 

Epilógus

Hideg téli este volt, egy gyönyörű kisfiú aludt a babaágyban. A kandalló tüze kellemes meleget adott, a karácsonyfa még az udvaron állt, nem akartuk túl korán feldíszíteni. A gyermekkori emlék, a kis ólomkatona ott álldogált a kandallótól nem messze. Minden olyan tökéletes volt, a mézeskalácsok puhán illatoztak a konyhában. Lefeküdni készülődtünk, mikor csengettek az ajtón. Kicsit morcosan, nyitottam ki, hiszen már elég későre járt, de örültem, hisz a rokonok, barátok váratlan látogatása mindig szívet melengető, kiváltképp az ünnepek idején.

Egy nő állt az ajtóban.
Volt a személyében valami nyugtalanító.
A tekintetében valami furcsa vibrálás.
Emlékeztetett a középkori boszorkányokra.
Teljes erőből becsaptam az ajtót.
Iszonyatos rettegés fogott el.
Nem
tudom,
mit
tegyek…

Kalapos Éva Veronika: A szegény kislány

2012. szeptember 1.

Széki Zsófi anyja ma megint ott volt a suli előtt. Több okból is jó, hogy Anyuék nem terveztek semmi közös programot mára, egyrészt, mert így Zoli hazáig kísérhetett, másrészt meg a Széki Zsófi anyja miatt. Bárki is jön értem, mindig úgy néz, mintha le akarna nyelni bennünket keresztben, és ezt utálom. Az is zavarja, hogy BMW-nk van, látom rajta. Irigy dög, pont olyan, mint a lánya, vagy inkább a lánya pont olyan, mint ő. A gimiben töltött két év alatt megtanultam, hogy ha elmondok valamit Széki Zsófinak, akár ki is tehetném a suli hirdetőtáblájára, vagy bemondathatnám a rádióban, lehet, hogy még úgy is kevesebben tudnák meg. Pedig elsőben barátnők voltunk, akkor, amikor még nem akartam reklámozni Anyuékat. Nem is kellett, elég volt Zsófival közölnöm.

Zolinak se mondtam még el, ő hálistennek az első perctől undorítónak találta Zsófit, eszébe se jutott szóba állni vele, különben is, még csak három hete van a suliban. Amikor megjött, az olyan volt, mintha hirtelen értelmet kapott volna ez az egész szar. Nem mondom, hogy utálok gimibe járni, végül is elvagyok vele, de a színkör az egyetlen része, amit igazán szeretek. Meg a magyar, természetesen. Szeretem, hogy Kiss tanárnő érzi rajtam, mennyire igyekszem, és abszolút békén hagy. A dogáimra meg mindig ötöst ad, szerintem már el se olvassa őket, csak reflexből ráírja a kitűnőt. Ez az egyetlen tárgy, amiből ilyen jól állok.

Amikor Zoli tegnap megkérdezte, hazakísérhet-e ma, mert kivételesen elmarad a kosáredzésük, azonnal tudtam, hogy el kell mondanom neki Anyuékat. Nem mintha attól féltem volna, hogy egyszer mégis csak kedve támad beszélgetni Zsófival meg a bandájával, de jobb, ha tőlem tudja meg, minthogy véletlenül jusson a fülébe. Mindig ezt a módszert választottam, onnantól kezdve, hogy az oviban először kérdezte meg tőlem valaki, miért nem jön értem soha az apukám. Nekem olyan nincsen, azaz van, de nem lakik velünk. Ezt ilyen egyszerűen, habogás nélkül akartam elmondani Zolinak is.

Hogy nekem két anyukám van.

Az oviban persze tök hülyének néztek, mi az, hogy két anyuka, mindenkinek kell, hogy legyen apukája. Nem emlékszem pontosan, de Anyuék később mesélték, hogy egy idő után elvesztettem a türelmem, és rátámadtam a faggatózókra, aminek az lett az eredménye, hogy egész délután a sarokban álltam. Otthon aztán Anyuék elmondták, hogy ha két ember szereti egymást, és együtt akar élni, akkor nem számít, hogy azonos- vagy különböző neműek (biztos egyszerűbben fogalmazhattak, de ez volt a lényege). Mivel elég okos voltam, másnap az oviban magam köré gyűjtöttem a társaimat, és előadtam ezt. Többet nem cseszegettek, de néhány gyereket azonnal kivettek a csoportból a szülei.

Az általánosban könnyebb volt, a suliban is jobb fejek voltak, csak néhány szülő akadt ki ott is, akkor viszont nem én verekedtem, hanem Anyu. Egyszer a szülőin egy apuka szidni kezdte az azonos nemű szülők gyerekeit (nem a szülőket, a gyerekeket!), azt mondta rólunk, hogy ugyanolyan deviánsok leszünk, mint a szüleink. Akkor még nem értettem a szót, Anyu azt használta helyette: „más, különböző”, ami nyilván nem pontosan ugyanazt jelenti, de Anyu jól érezte, hogy az árnyalatról elég, ha később értesülök. Anyu nem sokat szarozott, felállt, odament a pasihoz, és lekevert neki egy óriási pofont. Mivel akkor már évek óta softball-ozott, a fickónak szikrát hányt a szeme, Anyu meg felvette a kabátját a székről, és szó nélkül kiment. Azóta nem járnak szülőire, csak fogadóórákra.

Már majdnem hazaértünk Zolival, amikor végre beszélni mertem erről az egészről. Előtte amúgy se nagyon szólaltam meg, inkább hallgattam a hangját. Tetszik, hogy kicsit rekedtes, ettől minden, amit mond, olyan komoly, mintha hosszú elmélkedés előzte volna meg. Még ha viccel, akkor is. Alig mertem megszólalni, de ha azt akarom, hogy még egyszer, még sokszor hazakísérjen, és ilyen könnyedén egyensúlyozza a vállán a táskámat, mint egy tollpihét, beszélnem kell. És engem, a „szegény kislányt”, ahogy a Széki Zsófi anyja jellemzett egyszer, erre tanítottak a buzi anyáim. Hogy legyek őszinte akkor is, ha kellemetlen.

Nagyon gyorsan daráltam le mindent, átsuhant az agyamon, talán nem is érti, de a tekintetén láttam, hogy igen. Nagyon megdöbbent, nyilván sose találkozott még ilyesmivel. Megállt, lassan lecsúsztatta a vállán a táskámat, amit kétségbeesetten igyekeztem nem jelnek venni. Néhány pillanat alatt ezernyi érzelmet láttam az arcán: kíváncsiságot, értetlenséget, figyelmet, még egy villanásnyi utálkozást is. Kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy magamnak kell hazavinnem a cuccom.

Aztán olyan hirtelen ölelt magához, hogy a lélegzetem is elakadt. Éreztem, hogy ez nem fiú-lány ölelés, inkább testvéri volt. Simogatta a hajamat, és közben kérdezgetett, én meg válaszoltam. Hogy nem fura-e, hogy nincs apám. Van apám, csak nem él velünk. Sose érdekelt, ki az? Tudom, ki az. És nem akartam megkeresni? Anyuék egyszer elvittek hozzá, nagyon kedves volt, de nem éreztem semmi különöset. Ő ki egyébként a szüleidnek? Egy nagyon jó barátjuk. Meleg? Nem. Van családja? Igen, két másik lánya is van. És őket nem zavarja? Nem tudnak rólam, de ezzel semmi baj. Csak az anyukájuk tudja, de ő meg jó fej, találkozott Anyuékkal többször is, nincs harag köztük. Szoktad látni (itt megköszörülte a torkát, nagyon kíváncsi volt, de szégyellte is a kérdést) az anyukáidat csókolózni? Csak puszikat adnak egymásnak előttem. És nem fura? Nem. Szeretik egymást.

És így tovább, millió kérdés. Őt nem akartam megverni, mint az ovistársaimat, mert nagyon jó volt a karjában lenni, beszívni az illatát, és mert tudtam, hogy igazán és őszintén kíváncsi. Amit nem tud megérteni, arról nem tehet, de legalább megpróbálja. A legtöbben idáig se jutnak el.

Anyuék hívnak vacsizni. Sokszor eszembe jut, hogy ha mi olyan deviánsok vagyunk, akkor miért van az, hogy én vagyok az egyetlen az osztályban, aki nem hányja el magát a szüleitől. Mi is veszekszünk néha, de ilyenkor Anyuék mindig megfogják a grabancomat, leültetnek, és addig dumálunk, ordibálunk és bőgünk mindhárman, míg rendbe nem jön minden. Lehet, hogy a „deviáns” néha mégis csak „más” és „különböző”? A „különböző” pedig „különleges”? Mindegy, egyvalaki, egy csodás, rekedtes hangú valaki már biztosan érti, mire gondolok. A Széki Zsófi anyja meg pukkadjon meg.

——————-

Seregély Ágnes: Történetje az embörnek, aki amúgy leány vót, de leányságában is embör

Egyszer vót, hol nem vót, volt egyszer egy embör, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör. Ez az embör, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, nagyon rosszul érezte magát egyedűl, mer egyedűl vót ám, mint az ujjam, nem talált senki más hasonlót, mint maga, és minthogy nem akart mán egyedül lenni, elindút világot látni. Úgy gondúta, hogy ha mán felfedezte a nagy, kerek világot, talán csak lesz valaki, akivel megérti magát, ezért elindult a messzeségbe.

Ment, mendegélt, talán kicsit céltalan is vót néha a mendegélése nekijje, de neki mégis volt valami célja, hogy megtalájjon más olyanokat, mint ű maga. Amint ment, mendegélt a hosszú úton által, egyszer csak egy kereszteződés akadt az úttyába, a kereszteződésben pedig egy birkát talált egy tábla alatt vala. A birkának hosszú szőre vót, megfáradott mán, ezen fáradtságában egy hosszú botra támaszkodott vala. A táblára három irány vót felírva, de hát az embörünk, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, ígyse tutta, hogy merre menjen: a városba-e, a pusztába-e vagy a glórihólba-e. 

„Jó estét, öreganyám!” – köszönt az embör udvariassan, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, kis gondolkodási idő után, mert azért az is kell vala az emböröknek, amikor egy ollyan hosszú szőrű birkára esik tekintetük, melly egy hosszú botra támaszkodik vala.

„Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, küllönben felfaltalak vóna!” – válaszolt a birka, és szívéllyessen kérdezte az embört, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, hogy mi járatban vala.

Az embör, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, elmondta neki bújját, bánatát, hogy hát hassonszőrűeket keres, mer nem talál kerek e világba, mire a birka erre éktelen haragra gerjedt, és jól elkergette az embörünket, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör. „Majd adok én neked!” – kiabált. Az emberönknek nem maradt mán ideje semmire se, csak rápisslantott a táblára és eliszkolt a várossba vezető uton.

A várossig azonban hosszú és gyötrelmes volt még az embör menése, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, étlen-szomjan, kínok között ment, mendegélt, kanyarogtak az utak az orra előtt, néha meg-megállt egy-egy fogadóná vagy ivóná tiszta vízér meg száraz kenyérér, de hogy hassonszőrűeket keres, nem említette már másnak.

Telt-múlt az idő gyaloglás közbe, a hosszú úton, az embör, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, már naggyon neki vót keseredvö, hogy sose ér el a városba, de ha mán így elindút, nem akart visszafordúni. „Jajjaj, minek köllött nekem elindúni az ismeretlenbe.” – gondóta az ember, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör. „Jó lett vón nekem otthon a puha ágy.” De valahol a szíve mélyén tutta ű, hogy addig nem nyughatik, amíg meg nem talájja a hozzá hasonlókat. Ment tehát tovább az uton, mígnem egy hatalmas tóhoz érkezett. Leűt hát a tó partjára, és mivöl nagyon neki volt keseredve szörnyűséges kínjai miatt neki, keserves zokogásba kezdett. Potyogtak a könnyei a tóba lefölé, mire egy hangot hallott vala: „Hát minek sírsz te leány, akarom mondani embör, aki amúgy egy leány, de leányságában is embör. Nincs olyan kín, ami megérdemli a rívást.” De az én kínom szörnyűségesen nagy, mondta az embör, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, annyira szörnyűségesen nagy, hogy még nem is monhatom el senkinek vala. Há nekem monhatod, monta a gyönyörűséges sellő, akihö a hang tartozott vala és kiemelkedett a vízbül. Összeszedte hát a bátorságát az embör, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, nagyon szépnek is találta a sellőt meg szimpatikusosnak is, hogy ő ugyan hassonszőrűeket keres, de nem tanál, és nagyon neki van keseredbe, és mán arra is gondolt, hogy a tónak fordul vala. Elgondókozván ezen a sellő, mer rettenetesen sajnálta ám az idegent, azaz az embört, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, és asszonta: „Én ugyan nem ismerek hassonszőrűeket, mind te, de azt beszélik széles-e határon, hogy a tó másik oldalán van egy nagy város, annyira óriás, hogy allig férnek bele az embörök, hát ott biztosan találsz mindenfélét. Azt is beszéllik, hogy van egy karneváll, ahol mindenféle embörök vónúlgatnak föl s alá.”

Az embör, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör megköszönte szépen a segíccséget, letörűte könnyeit, és elidút megkerűni a tavat. Mivel a tó óriási vót, nagyon sokat kölött gyalogúni nekijje, de szívében remény terűt szét, így hamarább teltek az órák, a napok közbe.

Mikor hosszas gyalogolás utána beírt a városba, nagyon elcsodálkozott, nem tutta, hogy most merre is menjen. Nagyon nagy vót ám a város, nagyobb, mint gondúta. Betért hát egy aprócska uccába, ahol színes kavicsokat tanált. Mivvel nagyon szerette a színes kavicsokat, elindút hát a nyomukba, ment mendegélt, most már a városba, kacskaringós utcákon keresztül, fődalatt és főd fölött, elektronyikussos szekírrel és anílkül. Gondúta betér egy ivóba, mer’ mán nagyon szomjús vót. Leűt az ivóba és körülnézett, naggyon kellemetesen érezte magát, kényelmes vót az ülés, meg az állás, meg a kinézet is. Mivel mán illyen jól érezte magát, gondúta összeszedi bátorságát, és megkérdezi a csaplárosnét arrúl, ami szívét nyomja.

„Jó estét, öreganyám!” – mondta.

„Nem vagyok én öreganyó, a terembúráját.” – felelte a csaplárosné.

Erre az embör, aki amúgy egy leány volt, de leányságában is embör, kicsit megijedt, mer eszébe jutott a birka, akinek hosszú szőre vala, megfáradott mán, ezen fáradtságában egy hosszú botra támaszkodott vala, de azér összeszedte magát, mer jól érezte magát-e e helyen, és elmondta, hogy mi nyomja a lelkét, hogy mán fiatal korátúl szeretné látni azokat, akik hassonszőek, de nem találja űket széles e világba, és mennyire hosszan gyalogút kenyéren ís vízen idáig, és hiába kérdezte a birkát, akinek hosszú szőre vala, megfáradott mán, ezen fáradtságában egy hosszú botra támaszkodott vala, de az elkergette vala, mire egy sellő útbaigazította vala.

A csaplárosné erre éktelen hahotázásba kezdett vala, rengtek az ivó falai vala. Mire abbahagyta, hátbaveregette az embört és azt mondta vala: „Na, akkor jányom, jó helyen jársz, itt kedvedre valókat találsz majd mindég.” – és megvendégűte a leányt egy korsó hideg serrel.

Ha a leány nem ebbe az ivóba tért vóna be az úttyának végin, az én mesém is tovább tartott vóna.

Bódógan élt a városba, amíg meg nem hólt.

——————-

Feraji Zóra: A két fehér ruha története

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, akinek volt három szépségesen szép leánya.
Mindegyik máshogy volt szép, külön-külön értékes volt mindhárom.
A király sokat fáradozott azon, hogy férjhez adja őket, mert mind nagyon válogatós volt.
A legidősebb királylány egy bálon beleszeretett a szomszédos ország hercegébe, azonnal hatalmas lakodalmat csaptak, amire messzi királyságokból is hívtak vendégeket.
Két kisebb testvére jól mulatott a lakodalmon, táncoltak, ismerkedtek.
A középső királylány egyszer csak észrevette, hogy az egyik vendégnek az öltözéke nem hasonlít semmire, amit eddig látott. Az ő országukban csak a leányok hordtak kendőt, a férfiak soha.
Annyira elbűvölte az idegen, hogy közelebb osont hozzája. Az idegen, mintha csak észrevette volna, hogy nézik, megfordult. És ekkor a kíváncsi királylány meglátta, hogy sokkal sötétebb bőre van, mint neki. Teljesen megbabonázta az ismeretlen ifjú. Hamarosan megtudta, hogy a fején lévő kendőt turbánnak hívják és egy nagyon messzi országban mindenki ilyet hord a fején. Az ő országában mindenkinek barna bőre van és araboknak hívják őket.
Az egész lakodalmat végigtáncolták, az idegen rengeteg érdekes dolgot mesélt a királylánynak, el sem mozdultak egymás mellől.
A király öröme mérhetetlen volt, mikor megtudta, alig hogy vége az első lakodalomnak, jöhet a második. Azt is nyomban megtartották.
Már csak a legkisebb királykisasszonyt kellett férjhez adni.
Sokat unszolták a nővérei, válasszon a sok kérő közül. De neki az egyik túl magas volt, a másik túl alacsony, az egyik túl vézna, a másik túl pocakos. Sehogyan sem tudott választani.
Búsult is az öreg király feje, mi tévő legyen most?
Messzibbnél-messzibb országokból hívatott hercegeket, hátha valamelyiken megesik a királylány szeme, de neki egyik sem volt megfelelő.
Egy szép napon beállított egy kérő, aki a messzi hidegek országából jött. Magával hozta a húgát is, had lásson az is világot. A kérő nem érdekelte a királylányt, de a jövevény királylány annál inkább.
Megkérte hát, tartson vele a délutáni sétájára. Miközben a hatalmas palota udvarában sétálgattak rengeteget beszélgettek, játszottak, nagyon jól érezték magukat. De esteledett, a királyfi már távozni akart és vitte volna a húgát is.
A legkisebb királylány kérlelni kezdte újdonsült barátnőjét, maradjon még. Az természetesen beleegyezett.
Teltek a napok, hetek, hónapok. Kérők jöttek-mentek, de a királylányt egyik sem érdekelte, mindegyiket elküldték új barátnőjével.
Az öreg király már belefáradt az eredménytelen kérőhajkurászásba, magához hívatta a lányát.
– Találnod kell magadnak valakit, akit örökké magad mellett akarsz tudni! – mondta szigorúan.
– Találtam Apám! – felelte a királylány boldogan.
A király törte a fejét, ki lehet az, hiszen a lánya mindegyik kérőt elzavart. Sokáig gondolkozott, de nem jutott semmire, inkább megkérdezte a lányától:
– Ugyan, mondd meg nékem, ki az a dalia?
– Nem dalia ő, Apám, annál csak még szebb, vele öröm minden perc, kacagás, boldogság az élet.
– Ki az hát lányom? – kérdezte kíváncsian a király.
– Már régóta itt van, te is kedveled, de félek, nem fogadnád el, hogy vele éljem le életem!
A király hamar rájött, mit óhajt tőle a lánya.
Nagyon szerette a lányát, nehéz döntés előtt állt. Éjt nappallá téve gondolkozott, spekulált, eltérítse-e szándékától a királylányt vagy engedjen neki?
Végül az atyai szív belátta, lánya boldogsága a legfontosabb.
A lakodalom, melyen egy fehér ruha helyett kettő volt, remekül sikerült.
A két királylány megtalálta a boldogságot a másik személyében és ezt hetedhét országra szóló lakodalmuk keretén belül világgá is kürtölték.
A király elrendelte, hogy az országában ez is ugyanolyan elfogadott legyen, mint másik két lányának esküvője. 
Az friss házasok boldogan, békében éltek, amíg meg nem haltak.

May Sarton: Az úri macska tízparancsolata

Úri macska ingmellén, mancsán soha nem esik folt.

1. Úri macska nem hajol meg erőszak előtt, legyen az bár szerető erőszak.
2. Az úri macska hallgat. Száját csak legvégső esetben hagyja el nyávogás. Tudatja kívánságát és kivár.
3. Ha megszólítják, az úri macskának arca sem rezzen. Mintha meg sem hallotta volna.
4. Az úri macska, ha megrémül, unottnak láttatja magát.
5. Úri macska, hacsak nem közvetlenül érintett az ügyben, nem foglalkozik mások dolgával.
6. Egy úri macska, akármennyire éhes is legyen, lassan közelíti az ételt, s már egy méter távolságból megítéli, hogy Jó, Megfelelő, Elfogadható vagy Méltatlan-e. Ha Méltatlan, színleg földdel kaparja be.
7. Az úri macska, hálául a méltó ételért, olyan makulátlanra nyalja a tányért, mintha csak tisztára mosták volna.
8. Úri macska nem választ elhamarkodottan házvezetőt.
9. Tizedik parancsolat nincs.

Kult Katalin fordítása

May Sarton: The Ten Commandments of the Gentleman Cat

A Gentleman Cat has an immaculate shirt front and paws at all times.

1. A Gentleman Cat allows no constraint of his person, even loving constraint.
2. A Gentleman Cat does not mew except in extremity. He makes his wishes known and waits.
3. When addressed, A Gentleman Cat does not move a muscle. He looks as if he hadn’t heard.
4. When frightened, A Gentleman Cat looks bored.
5. A Gentleman Cat takes no interest in other people’s affairs, unless he is directly concerned.
6. A Gentleman Cat approaches food slowly, however hungry he may be, and decides at least three feet away whether it is Good, Fair, Passable, or Unworthy. If Unworthy, he pretends to scratch earth over it.
7. A Gentleman Cat gives thanks for a Worthy meal, by licking the plate so clean that a person might think it had been washed.
8. A Gentleman Cat is never hasty when choosing a housekeeper.
9. There is no tenth Commandment.

——————-

May Sarton: Én, magammá

És most én – magammá válok.

Mennyi idő, év, hely, mennyi óra,
Szétszórva, keverve itt-ott,
Mások arca mögé bújva,
Rohanva, mint kit az ős Idő hajt
S űz kiáltva, mint a vadat:
„Siess, mert vége lesz mielőtt -”
(Mi előtt? Mielőtt felkel a nap?
Vagy mielőtt végeztél a verssel?
S ott a szerelem, börtönben, biztosan?)
Most megállok, itt, egy helyben,
Számot adni és megmérni magam.
A sötét árnyék a kezemé már
A papíron: a kész szó árnyéka,
Ahogy a gondolat formálódik s formál,
Koppanón, súlyosan hullik a lapra.
Összeolvad, helyére kerül minden,
Vágy tetté, szó hallgatássá lesz,
Munkám, időm, arcom, szerelmem
Eggyé válik, mint ahogy ágat ereszt
És ahogy nő a növény, oly lassan,
S ahogy a gyümölcs hagyja az ágat,
Elválik készen, megéretten,
De a gyökér már nem fárad:
Így érik dallá a vers bennem,
Növekszik, alatta termő talaj,
Gyökere vágyban, szerelemben.
Most eljött az idő – és még fiatal.
Most itt ez az egyetlen óra – s valahol
Benne én, az űzött, mozdulatlanul,
Lélegzem csendben: én, magamat.
Megállok és megáll felettem a Nap!

Kult Katalin fordítása

May Sarton: Now I Become Myself

Now I become myself. It’s taken

Time, many years and places;
I have been dissolved and shaken,
Worn other people’s faces,
Run madly, as if Time were there,
Terribly old, crying a warning,
„Hurry, you will be dead before–„
(What? Before you reach the morning?
Or the end of the poem is clear?
Or love safe in the walled city?)
Now to stand still, to be here,
Feel my own weight and density!
The black shadow on the paper
Is my hand; the shadow of a word
As thought shapes the shaper
Falls heavy on the page, is heard.
All fuses now, falls into place
From wish to action, word to silence,
My work, my love, my time, my face
Gathered into one intense
Gesture of growing like a plant.
As slowly as the ripening fruit
Fertile, detached, and always spent,
Falls but does not exhaust the root,
So all the poem is, can give,
Grows in me to become the song,
Made so and rooted by love.
Now there is time and Time is young.
O, in this single hour I live
All of myself and do not move.
I, the pursued, who madly ran,
Stand still, stand still, and stop the sun!

——————-

Dorothy Allison: Majomharapások

A főiskolán egy hosszú éven át a karrierterveimben biológia szerepelt, és patkányok: olyan kövérek és szürkék, amiknek drót áll ki a koponyájukból, vagy nyúlánkak és fehérek, amiken színes fonalak jelölik a beléjük ágyazott elektródákat.  A farmakológia egy szögletes, szürke épületben volt, távol a kampusztól. Úgy jártam oda, mint egy zarándok, ketrecekbe bámulni és szőrt tapogatni egy majom nyakán. A majom odahajolt a rácshoz, ami távol tartotta borotvaéles fogát a húsomtól. Kis idő múlva a fogait kihúzták, és a majom csak köpött, amikor odamentem, hogy megnézzem.

Bántott, hogy már nem tud harapni – a patkányok legalább megtarthatták a fogaikat. Azzal biztattam magam, hogy az a létbiztonság, amit egy tudományos karrier adhat, valamiféle áldozatot követel. Szerettem volna a bedrótozott patkányokkal meg a fogatlan majmokkal dolgozni, de nehéz volt. Túl nehéz. Gyűlöltem a mosott, fehér falakat, a kezem alatt összekucorodó, nyirkos teremtményeket, éppúgy, mint a gumikesztyűs professzorok engesztelhetetlen, gépies mozdulatait. Miután megkaptam a takarítói állást a laborban, az álmaim tele lettek majomfogakkal, meg patkányok körmének karmolászásával a műanyag pulton. Azokon a ritka estéken, amikor Toni és én a városban, valamelyik barátunk házában töltöttük az éjszakát, borzadva riadtam fel arra, hogy úgy ölel, ahogy a drótok kötik gúzsba a majmokat.
– Nyughatatlan egy nő vagy! – Mondta Toni reggelente, és a karmolásokat mutatta, amiket a karján meg a hátán hagytam. – Akkor sem tudnál nyugton feküdni, ha az életed múlna rajta.
Több bűntudattal, mint vággyal csókoltam meg a vállát, aztán becsúsztam a lábai közé, hogy a nyelvemmel enyhítsem azt, amit szavakkal nem tudtam. Úgy voltam az orális szexszel, mint a kollégiumi szobatársam a transzcendentális meditációval: amikor a nyakam sajogni kezdett, és az ujjaim begörcsöltek Toni combján, kezdtem jobb embernek érezni magam. Minél tovább tartott, amíg elment, és minél nagyobb volt a fájdalom a nyakamban és a hátamban, annál messzebb jutottam gondolatban, míg végül olyan volt, mintha nem is Tonival szeretkeztem volna, hanem magammal. Közben, egy ponton túl, egyszerre voltam jéghideg és tűzforró. Amikor elkezdett szerelmes szavakat bugyogni, amik azt jelezték, hogy már közel van az orgazmushoz, az én combom is együttérzőn remegni kezdett. Ritkán mentem el, ha Tonival szeretkeztem, de semmi sem tett olyan kiegyensúlyozottá, mint az az egy-két óra, amit a duzzadt szeméremajkai közé tolt nyelvvel töltöttem. Bűnbánat volt és vezeklés. Megváltás.
Toninak a szex a kapcsolat tartalma volt, a szeretkezés pedig a biztosíték. Megvolt a saját ketrece, saját igénye a bűnhődésre, és gyűlölte, hogy el tudok vonulni a gondolataimba, gyűlölte a kettőnk közötti távolságot, amit ilyenkor nem tudott átlépni. Egy hídra vágyott az agyamhoz, egy összeköttetésre, ami mindig rendelkezésre áll, amit nem tudok megszüntetni. Velem lógott a laborban, ingerelt, flörtölt, kinevette a többi laborasszisztenst, az óvatos-komoly arckifejezésüket, amivel a patkányszart takarították az ujjaikról. Az igazság az volt, hogy Toni imádta a labort, a tökéletes négyzet alakú panelszobákat, a ketreceket a falon, és azt az irritáló büszkeséget, amivel körüljártam, kezemben a partvissal meg a lapáttal. Szeretett követni esténként, nézni, ahogy felseprem a kis, szürke szarcsomókat, és felaprítom a ketrecek tetején sorakozó nyomtatott papírokat. A mindig nála lévő termoszából vodka-narancsot kortyolgatott, hulladékkal dobálta a kopaszra borotvált fejű majmokat, és azzal gyötört, hogy mozog a fenekem, ahogy a lapáttal hajladozom.
Egyszer aztán megdühödtem rá, felragadtam a termoszát, és azzal fenyegettem, hogy azzal együtt kihajítom a laboromból.
– Jajj, édes, nem is akarod igazán, hogy elmenjek! – Mondta, és megpróbált odacsábítani a mellette álló nagy laborasztalhoz. – Igyál egy kortyot, gyújts rá, és meséld el nekem, hogy mennyire vágytál rá mindig, hogy találj valakit, aki annyira felizgat, mint én, aki annyira szeret, mint én! Aki addig szopogatja a mellbimbóidat, amíg nyüszíteni nem kezdesz.
– Na ja. Ühüm. De végül csak valami fekete szemű, őrült nőt találtam, aki ég a vágytól, hogy hülyére keféljen egy rakás fogatlan majom szeme láttára.
– Háát – előrelátó voltál.
– Az lettem volna? Legfeljebb elszánt lehettem, amikor hagytam magam rávenni, hogy idehozzalak.
– Ó, kicsim – a bal kezében tartotta a jointot, míg a jobb kezével előhúzott egy szál gyufát, fél kézzel meggyújtotta a doboz oldalán, rágyújtott és mélyen leszívta füstöt, aztán felém nyújtotta –, vegyél egy cigit és gyújts rá! Tudod, hogy én vagyok az egyetlen, aki melletted áll.
A szája széles volt és puha, jobboldalt kicsit felfelé görbült – ettől mindig elgyengültem csípőtájt. A szája felett pedig tiszta és ragyogóan fekete szemek. Néha, amikor azt akartam, hogy jól érezze magát, tágra nyitottam a szememet, erősen néztem, és hagytam, hogy lássa a szerelmet, amit adott nekem abban a pillanatban. Bár nekem ez csak kéj volt, az ő szemében szerelemmé vált. De Toni tényleg mellettem állt, ezt tudtam. Régi vágású volt, bár egyidősek voltunk. Csak egy másik farmerdzsekis, ösztöndíjas diák volt, és az is akart lenni; egy kocsmai dyke, bárban tanult dyke-mozdulatokkal, a nagy harcos és még jobb szerető lassú, büszke járásával. És rendelkezett egy kocsmai dyke tehetségével, hogy gyorsan és nyersen feldühítsen, aztán éppoly gyorsan elbűvöljön és kiengeszteljen. Minden alkalommal, amikor előadta ezt a kocsmai mozgást, elszállt minden haragom.
– Igen – mondtam neki, lágy szemébe nézve. – Mellettem állsz.
Mélyen leszívta a füstöt, és ittasan mosolygott.
– Bébi, bébi! Ne légy ilyen kimért – nem olvad meg a vaj a szádban! Lesütöd a szemed, ellágyítod a hangodat, hülye szandált meg idétlen, hímzett farmerblúzt viselsz, és örökké sikamlós hazugságokat mesélsz az unokatestvéreidről, nagyapáidról meg nagybátyáidról …
– Azok nem hazugságok!
– De annak tűnnek…
– Na és? – ismét feldühített – Mit képzelsz te magadról, ki vagy?
Felhúzta a lábát, és végigfuttatta a kezét nehézhúsú, izmos combján, hátrahajolt, megfeszítette a hátát, és lassan ismét végignézet rajtam, a pillantása a sliccem környékéről lassan felkúszott az arcomra, és mindenhol felforrósította a bőrömet.
– Één? – Kérdezte vontatottan – Én? Miért? Én nem vagyok senki, csak annak a fickónak a lánya, aki a legkisebb használt autóval járt egész Pinellas Megyében, és egy anyáé, aki nem volt józan, amióta megfogantam. A szüleim azt akarták, hogy főiskolára menjek, és kezdjek valamit magammal, úgyhogy itt vagyok. A baj csak az, hogy nekik halvány sejtelmük sincs róla, hogy az, amit én igazán akarok, a nap lenni, a hold és a csillagok valami hülye szandálos és idétlen, hímzett blúzos, vajnyelvű lány életében.
– Mondod te.
– No igen…
Nevettem és nem hittem neki, de tetszett, amit mondott, talán épp ezért. Sokkal könnyebb volt, hogy ha nem volt egészen komoly, ha nem kellett arra gondolni, hogy mi történhet, vagy mi történik köztünk, hogy ez egy igazi szerelem-e, ahogy az emberek nevezik, afféle veszélyes, ijesztő és kiszámíthatatlan szerelem. Kikapcsoltam felül a blúzomat, és végighúztam az ujjamat a mellemtől egész a torkomig.
– Nekem úgy tűnik, te vagy az a vajnyelvű lány…
Előrehajoltam, amíg az arcom egészen közel került az övéhez.  Megfordította a jointot, és az égő végét kapta be, aztán megcsókolt, úgy, hogy a füst az én tüdőmbe áramoljon. Beolvadtam a bordái közé, a csípőmet a combjának nyomtam. Addig nyomta belém a füstöt, míg a szoba lebegni kezdett a szemem előtt, és a kezem elkezdte bejárni a feszült, remegő lapockáját.
Amíg beszélgettünk, nem tűnt úgy, hogy Toni kapkodná a levegőt, de amikor a karjába omlottam, épp úgy zihált, mint én.
– Dugj meg! – Rekedtes suttogás tört ki belőlem. – Csináld! Most!
– Ó, bébi! – az ő hangja is rekedt volt. A nyakamat harapta, az ujjai a bordáimat tépték. Annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam lehúzni a cipzáramat. Elkapta a csuklómat, és hátracsavarta a kezemet, fél kézzel ott tartotta, miközben a másik kezével letépte a blúzomról a csatokat, és lassan lehúzta a farmerem cipzárját. Kiáltani akartam, hogy gyorsabban, de csak összeszorítottam a fogamat. Ha csak egy szót is szólok, még lassabban csinálta volna, hogy gyötörjön. Úgy hallottam a zokogásomat, mintha hihetetlen távolról jött volna, mint egy visszhang. Centinként fejtette le a farmert a fenekemről, miközben úgy vinnyogtam, mint egy fémasztalhoz láncolt majom.
– Dugj meg! Bassza meg, csináld már! – Könyörögtem. Toni végigcsúsztatott az asztalon, amíg a fejem lelógott, és a hajam a földet súrolta. Amint az ujjai szétnyitották a pinámat, és a fogai megtalálták mellemet, üvölteni kezdtem, és a majmok a fal menti ketrecekben velem üvöltöttek. Magamba rántottam és eltoltam, harcolni akartam, azt akartam, hogy megadja magát, hogy álljon meg a világ, és várja meg, amíg mindketten befejezzük. Mikor végül jönni kezdtem, elfordítottam a fejemet, amíg a ketrecek elmosódtak, és a majmok barna és vörös csillogó rajzfilmfigurákká váltak. Toni felém mászott, a pucér hasát az enyémhez szorította, és én sírni kezdtem, a legmélyebb, fájdalmas zokogással. Úgy éreztem, mintha a bőröm megpróbálná felszívni őt, magába szívni a csendjét, a békéjét. Meg akartam tölteni vele magam, amíg olyan nem leszek, mint egy vele kitömött plüssállat: sötét és csendes.
– Szeretlek – suttogta Toni.
– Nem, nem, ez csak szex – biztattam magam hatalmas, csendes, nyitott testemben. – Csak szex, csak szex. Nem több, csak szex.

Gyerekkoromban megharapott egy majom. Egy szutykos szőrű, szürke arcú, ketrecben tartott teremtmény, a tónál, ahol a mostohaapám vasárnaponként megpróbált összefogni egy vacsorára való adag macskahalat. Az a majom híres volt az aljasságáról. Volt egy régi, vörös nyakörve, csengő lógott rajta, és mindig azon gondolkodtam, vajon kit engedhetett elég közel magához, hogy feltegye rá a csengős nyakörvet. Amikor megpróbáltuk cukros vízzel itatni a húgom cumisüvegéből, felugrott a ketrec rácsára, és belevisított a húgom ijedt arcába. Aztán elkapta az üveg cumiját, és egyikünk se bírta kihúzni a mancsából, apró darabokra rágta, és kiköpködte, majd leugrott, felkapott egy marék homokot a ketrecen álló halas mérleg tetejéről, és hozzánk vágta. A kishúgom kábult, lassú mozdulatokkal pislogott, sírni kezdett, a majom erre, mint valami bosszú angyala, elkapta a hosszú, szőke haját, és megpróbálta áthúzni a dróthálón.
Olyan gyorsan történt, hogy alig foghattam fel. A tenyeremet a rácsnak feszítettem, megfogtam a húgom haját, a hajtöve felett, és húzni kezdtem, harcoltam érte a majommal. De a majom gyorsabb volt. Gyorsabb és okosabb. Eldobta a hajcsomót, a rácsokra ugrott, kicsi, hajlott majomkörmeit a csuklómba vájta, és boldogan nekiállt, hogy lerágja az apró ujjaimat, miközben egyenesen a szemembe vigyorgott. A fickó, aki a halásztanyát vezette, kirohant, kezében egy rakás döglött hallal, és ütni kezdte vele a majmot. Végre visszakaptam a kezemet, majomharapások hálózatával az ujjperceimen és a csuklómon.
A legkülönösebb az volt, hogy ezek után szerettem azt a majmot. Valahányszor visszatértünk a halásztanyára, dicsekedve mutattam a fogaktól barázdált csuklómat a többi gyereknek:
– Nézzétek, megevett belőlem egy darabot!
A tanya minden gyereke odajött, mert látni akarta, aztán elmentek, hogy halfejeket és köveket hajigáljanak a ketrecbe. Elbűvölte, és félelemmel vegyes tisztelettel töltötte el őket az az állat. A majom, a szúnyográgta nyakával és az őrült, vörös szemével meg csak sikoltozott és sikoltozott. Végül túl sok szülő reklamált a zaj meg a büdös miatt, és a majmot mindenestül bedobták a tóba.

Toni imádta a történeteimet a halász táborról, azt mondta, feléled a déli-irodalom órák emléke benne, ahogy újraolvassa a könyveket az én előadásomban.
– Lakókocsipark és halásztábor – itt nőnek fel napjaink történetmondói. Lányok, lehetőségetek van valódi történetíróvá válni! Csak feccöljetek bele egy kis energiát, és híresek lehettek!
– Így van, nincs kétség, élni kell vele!
– Például. Tégy boldoggá néhány embert valahogy! Gondold csak végig, milyen eszelősen rövid az élet, a tiéd is, meg az ujjzabáló majmodé. A te déli szutyokállam-típusú szereplőid mind egyformák. Faulkner használt efféle figurákat, ő ezeket elég részletesen meg is rajzolta. Faulknernek látnia kéne, ahogy a majmoknak szónokolsz.
Toni kivett egy könyvtári könyvet a hátizsákjából, és felém csúsztatta.
– Vagy Flannery O’Connornak. Ez olyan, mint te, édes. Egy vízió Jézusról, majmok vérével. Ő azt akarta volna, hogy magad vágd le az ujjaidat és etesd meg a majmokkal – Toni magához ölelte a hátizsákját, és rázkódott a nevetéstől. – A francba, bébi, ez túl sok! Túl déli, túl gótikus-macskahalas-majmos-ujjlerágós. Még némi vörös agyag, csirketoll, vérfertőzés és tűzfegyver – és máris csatlakozhatsz az irodalmi hagyományokhoz.
Megragadtam a vállát és felháborodottan ráztam meg:
– Szart! Ez hülyeség! – Átkozódtam, de Toni csak kiperdült a szorításomból, és tovább nevetett.
– Jesszus, édes! Ez az egész marhaság, mint a szexuális megszállottság – nem lehet vele az életben mit kezdeni, mert nem tudni, hogyan – eltolta a kezemet és felvette a hátizsákját. – Ne felejtsd el, hogy én vagyok itt az irodalmi nagymenő, te csak az antropológus.
– Biológus. Mondtam neked, hogy abbahagyom és biológus leszek.
Toni elnézően bólogatott:
– Persze. Aztán letelepszel, hozzámész valami édes fiúhoz, és felnevelsz két belevaló lányt, hogy anyád örüljön. Hiszem, ha látom!
Amikor semmit sem válaszoltam, Toni arcán álkomoly kifejezés jelent meg. A fal mellett álló ketrecek felé nyúlt, és a rácsokon át benyújtotta az ujjait egy elmetszett csuklójú, félelemtől remegő fiatal majom elé.
– Tudod – kezdte – ha dolgoznál rajta, hogy elég jók legyenek a történeteid, biztosan úgy összegeznék őket, hogy azok mondanak valamit az úgynevezett hajlamaidról – a lesz-bi-kus-ság-odról. Olyan, mintha szüntelenül újrajátszanád a húgod kiszabadítását. A pokolba is, ez egy pszichiátert annyira felizgatna, hogy a nadrágjába pisilne tőle!
Éreztem, ahogy az ajkam keskeny vonallá szűkül a haragtól. A majmok ricsajoztak a ketreceikben.
     – És ön? Ön mit gondol, kedves Irodalmi Analitikus kisasszony?
– Óóó, édes! – Mondta elnyújtottan, még mindig mosolygott rám. – Semmit se számít, hogy én mit gondolok. A világról beszélek. Mindenkiről, rajtad és rajtam kívül – a professzoraidról, akiknek elmeséled a cuki kis történeteidet, meg a nőkről, akik elmennek veled, hogy hallhassák a hazugságaidat. A hazugságaidat, amiket én nem akarok hallani.
– Én nem hazudok neked.
– Igazán? – A nevetése most nem volt vidám. – Nos, ezt ne felejtsd el. Mondd el újra azt a történetet a halásztáborról! Beszélj arról a szegény, szomorú majomról, amit annyira imádtál!
Toni vakargatni kezdte a lágyszemű majom bundáját, vonalakat húzva a majom véreres, türelmes szeme alá.
– Mi van ezzel itt? A te majmod hasonlított ehhez?
– Nem emlékszem. Nagyon rég volt.
Egy pillanat, bébi. Gondolkodj! Minden részlet, amit menet közben találsz ki, a rács hálója, a halászháló, minden részlet olyan könnyen tör elő belőled, ha van hallgatóságod. Fogadni mernék, hogy mindig látod magadban azt a majmot.
– Te irigyled ezt tőlem?
– Nem jobban, mint a bűnödet. Mert bűnös vagy. A történeteidben mindennel és mindenkivel játszol, mégis olyan kevés időt szentelsz azoknak akik igazán törődnek veled.
– Neked, mi? Azt akarod, hogy elhiggyem, hogy csak értem élsz, mi?
– A pokolba is, nekem meg a majmoknak, bébi. Nekem meg a majmoknak.
Ugratott is, meg nem is. A szemeszter vége volt, és hetek óta próbált rábeszélni, hogy költözzem ki a kollégiumból, és költözzünk össze a következő szemeszter elején.
– Gondold végig! Lesz egy ajtónk, amit bezárhatunk a világ előtt.
Végiggondoltam. Eszembe jutott, hogy sosem lehetnék egyedül, amikor akarok, hogy Toni tudni akarná, hová megyek és mit csinálok, gondoltam a hirtelen haragjával és a piálásaival. De eszembe jutottak azok a vasárnap reggelek is, amikor Toni széttárt combjai között feküdtem, a kollégium előtt, újságot olvastunk és addig csereberéltük az oldalakat, amin a trágár sztorik voltak, amíg végül mindketten vonaglottunk már az izgatottságtól, de nem volt hová mennünk, hogy szexelni tudjunk. Aztán arra gondoltam, hogy milyen lenne szeretkezni, amikor csak akarok, amíg csak szükségem van rá, bírni mindent, amit csak Toni tud adni. És arra gondoltam, milyen eljutni valahová, ahol megbízom benne, és mit tehet ő az után? Egyfajta szorongás kúszott felfelé a hasamból és fojtogatott. Sosem bíztam senkiben, egész életemben. Hogyan bízhatnék Toniban?
– Nem – válaszoltam. – Nem akarok összeköltözni veled.
Toni fekete szeme összeszűkült, és akkorát csapott a ketrecre, hogy a fogoly majom hisztérikus visítozásban tört ki.
– A francba, ribanc! Mindig azt várod, hogy törődjenek veled, de semmit sem adsz érte cserébe! Azt beszéled be magadnak, hogy ez csak szex, és a szex nem több, mint a kurkászás. Hazudsz magadnak, bébi! Hazugság az egész életed!
Megragadta a csuklómat, és közelebb húzott magához. Én elhúzódni próbáltam, ettől majdnem mindketten elestünk. Egy pillanatig egészen közel álltunk egymáshoz, remegve, aztán elengedte a kezemet.
– A majmok komolyan veszik a párzást – dühös volt, megbántott és úgy tűnt, agresszív lesz. Az én dühöm közben elmúlt.
– Mit tudsz a majmokról? Mit tudsz bármiről?
– Többet, mint a te történeteid, bébi. Többet, mint amennyit a te történeteid bárkinek mondanak. Én tudom, hogy ki vagyok. Tudom, hogy mit akarok. És tudom, mi az, ami nem éri meg nekem, mi az, ami egyetlen percet sem ér többé az időmből.
Azt hittem, meg fog ütni. Azt akartam, hogy megüssön. Ha megüt, ő lesz a rosszfiú. És én leszek a hős, az áldozat. Akkor lenézhetem, és gyűlölhetem, örökké. De nem ért hozzám. Rázogatta a kezét, mintha csak leporolni akarná, aztán megfordult és elsétált. Jó mozgása volt. Tökéletesen elutasító dyke-mozdulatok.

A szünidő alatt végig a laborban dolgoztam, a laborasztalon aludtam, és a majdnem üres kollégiumba csak zuhanyozni meg ruhát váltani mentem be. Mogyoróvajas szendvicsen éltem és Pabst Blue Ribbon sörön, a másik laborasszisztens jóvoltából, aki eldugta magának a söröket a kazán mögé. A langyos sör felfújt, így felültem az egyik asztal tetejére, és azzal szórakoztattam a majmokat, hogy böfögve rock ‘n’ rollt énekeltem nekik. A szerelmes dalokat kornyikáltam a leghangosabban, a nőnemű névmásokat az asztalt csapkodva hangsúlyoztam.
A majmok jelentőségteljes csendben hallgattak, és csak akkor kezdtek  zajongani, ha túl sokáig vertem az asztalt. Végtelen türelemmel és bölcsességgel bámultak. Öntöttem mindnek egy kevés sört, és mogyoróvajat kentem az etetőtáljukra. Imádták a mogyoróvajat, cuppogva rágcsálták. Tudtam, hogy bízhatok bennük. Senkinek se mondják el a titkomat.
– Az a baj, hogy… – mondtam nekik, miután meggyőződtem róla, hogy zárva van az ajtó. – A baj az, hogy én nem szeretem őt. Én szeretném szeretni. Szeretnék szeretni valakit. Meg akarok őrülni a szerelemtől, szeretnék eltelni vele. Kiéhezni és megfulladni, belehalni a szerelembe, mint bárki más. Mint az elcseszett világ többi része. Olyan akarok lenni, mint a többiek.
Felálltam, és egy ketrec tetejére tettem a kezemet. A majom odabent, öreg, púpos, szürke majom, fehérnek tűnő szemeivel rám bámult.
– De én nem – suttogtam. Részeg voltam, de az igazat mondtam. – Nem olyan vagyok, mint bárki ezen a világon. És csak egy kis darabot akartam Toniból, és csak olykor-olykor. Csak egy apró, meghatározott darabot, amit nem bán, ha nekem ad, amit adni akar. Érted? Semmit sem akartam túl komolyan. Nem akartam, hogy túlságosan szükségem legyen rá. Nem akartam, hogy egyáltalán szükségem legyen rá.
Azok a nagy, tiszta szemek visszanéztek rám. Láthattam magam a fekete közepükben, a hajam borzos és fésületlen volt az arcom körül, az én szemem legalább olyan nagy volt, mint a majomé, épp olyan tiszta, a pupillám ugyanolyan fekete, és üres, mint az éjszaka. A szám mozgott, és a sötétségben megláttam a fogaimat, ahogy összeszorulnak, csikorognak, darálnak. A fogaim megrémítettek a lelkem mélyéig. Lenyúltam az összes aprót a pénztárfiókból, és felhívtam Tonit a kollégiumi fülkéből. Megértően hallgatott és megnyugtató, puha zajokat hallatott a fülembe.
– Minden oké, bébi, értelek. Egyikünk sem akar túlzottan egyedül lenni, ha lehet másképp is néha.
Közel raktam a fogaimhoz a kagylót, és addig zokogtam, amíg rám nem kiáltott, hogy hagyjam abba.
– Ha az időnként minden, amit akarsz, majd meglátjuk – néha-néha.

Az utolsó vasárnap, mielőtt mind elmentünk a nyárra, Toni kölcsönkérte pár órára egy haverja városi apartmanját. Akkorra már otthagytam a munkámat a laborban, a postán dolgoztam, a számítógépes osztályon, és megpróbáltam nem álmodni a plüssarcú majmokról meg a vadvörös patkányokról. Tonival addig szeretkeztünk, amíg végül már nem bírtunk mozdulni, csak feküdtünk meztelenül, egymás csípőjéhez izzadva. Toni fogta a kezemet, a két karcolást simogatta, ami a jobb kisujjamon maradt. Néhány perc után a szájába vette az ujjamat, és gyengéden megharapta.
– Mesélj nekem arról a halásztáborról megint – nem igazán értettem, mit akar, de nem akartam beszélni.
– Nem.
– Az a majom jelölt meg téged, nemde?
– Csak egyetlen majom, igen – a szemébe néztem, amikor ezt mondtam, pontosan tudtam, hogy mit mondok, ahogy ő is tudta.
– Csak egy, mi? Gondolod, az kevés?
Vállat vontam, a tekintetünk még mindig összekapcsolódott.
– Nincs igazság – mondtam neki, és ezt is gondoltam. Totálisan ezt.
Toni sóhajtott és odébb gurult. Húzott egy nagyot a sörösüvegből, amit a földön hagyott, aztán a szempillái alól nézett rám.
– Mondok valamit – suttogta – azt akarom, hogy egyszer írj bele egy történetedbe.
Elvettem tőle az üveget, és én is ittam.
– Mi a fenének?
Visszavette az üveget, elfordult.
– Benne akarok lenni – a válla felett mondta. – Csak benne akarok lenni, benne, a majmokkal együtt. Én. Érted? Nyersen, ittasan, szőrösen. Én, úgy, ahogy vagyok. Beleírsz egyszer, hm? Csak írj bele.

Erdélyi Tea fordítása

——————-

Carol Ann Duffy: Bálint-napi ajándék

Nem vörös rózsát vagy selyem szívet.

Egy hagymát adok neked.
Barna papírba csomagolt hold.
Fényt ígér,
mint a szerelem óvatos vetkőzése.

Itt van.
Könnyekkel fog vakítani,
mint egy szerető.
A fájdalom remegő fényképe
lesz visszaverődésed.

Próbálok őszinte lenni.

Nem cuki képeslap vagy csókfutár.

Egy hagymát adok neked.
Vad csókja ajkadon marad,
birtoklón és hűségesen,
mint mi vagyunk,
addig, ameddig.

Vedd el.
Fémes karikái jegygyűrűvé zsugorodnak,
ha tetszik.

Halálos.
Szaga ujjaidhoz tapad,
meg késedhez.

Gál Erika fordítása

Carol Ann Duffy: Valentine

Not a red rose or a satin heart.

I give you an onion.
It is a moon wrapped in brown paper.
It promises light
like the careful undressing of love.

Here.
It will blind you with tears
like a lover.
It will make your reflection
a wobbling photo of grief.

I am trying to be truthful.

Not a cute card or a kissogram.

I give you an onion.
Its fierce kiss will stay on your lips,
possessive and faithful
as we are,
for as long as we are.

Take it.
Its platinum loops shrink to a wedding-ring,
if you like.

Lethal.
Its scent will cling to your fingers,
cling to your knife.

——————-

Elizabeth Bishop: (Kedves, az iránytűm…)

Kedves, az iránytűm
még mindig északra mutat,
faházak
és kék szemek felé,

mesékbe, hol
lenszőke
kisebbik fiúk
libát visznek haza,

szénapadlások titka,
protestánsok és
nagyivók közé…
A tavaszok késnek,

de a vadalmák
rubinvörösre érnek,
az áfonyák
vércseppenésig,

és a hattyúk tudnak
a jeges vízben evezni,
olyan forró a vér
azokban a hártyás lábakban.

– Amilyen hideg van,
ágyba bújnánk, kedves,
korán, de sose
melegedni.

Gál Erika fordítása

Elizabeth Bishop: (Dear, My Compass…)

Dear, my compass
still points north
to wooden houses
and blue eyes,

fairy-tales where
flaxen-headed
younger sons
bring home the goose,

love in hay-lofts,
Protestants, and
heavy drinkers…
Springs are backward,

but crab-apples
ripen to rubies,
cranberries
to drops of blood,

and swans can paddle
icy water,
so hot the blood
in those webbed feet.

– Cold as it is, we’d
go to bed, dear,
early, but never
to keep warm.

——————-

Cristina Peri Rossi: Igen, akarom (Sí, quiero)

– Hol a farkam? – keltem ki magamból ingerülten egy szürke tavaszi reggelen. Tíz óra volt, hajnali nyolckor még hétágra sütött a nap. Azóta erősen beborult, de még mindig bizonytalan volt, hogy fog-e esni. Ilyen a tavasz, merő szeszély.

– Hol a farkam? – zendítettem rá újra, egyre mérgesebben. Marta rám se hederített. Tízkor kezdődik a munkaideje, már bőven tíz óra volt, és ő még mindig otthon vesztegelt. Én pedig a farok nélkül.
– Halvány gőzöm sincs – mondta nyugodtan, miközben az utolsó cuccokat szedte össze, hogy indulhasson: papírok, írószer, egy táska, kendő a nyakára. Ajkait enyhén kirúzsozta.
– A farkad, drágám, a te ügyed – jegyezte meg finom gúnnyal.
– Pontosan egy héttel ezelőtt még mindkettőnk ügye volt – zúgolódtam.
Kerek egy hete békültünk ki, három hónap szakítás után. Én három hónapig egy lepukkant panzióban tanyáztam, erre futotta a pénzből, amit a kiadónál kerestem, mint korrektor, viszonyom volt egy tizennyolc éves biszexuálissal (na igen, egy újabb intenzív, de rémisztő kapcsolat), legvégül pedig összebalhéztam a pszichoanalitikus csajjal. Ezt csak azért részletezem, hogy világos legyen: életem a szokottnál is kuszáltabb volt. Marta formába ráz, egybentart, visszafog, magyarázta az analitikus csaj, akihez már nem járok. Fogalmam sincs, hogy Marta hogyan élt ebben a három hónapban, míg nem találkoztunk és telefonon se beszéltünk (nem kérdeztem rá, hogy ő se faggasson, de ha – az enyémtől annyira különböző – hűséges természetéből indulok ki, akkor arra tippelek, hogy végigbújta a Derrida-összest, sétálni vitte heteroszexuális unokaöccseit – két-, hét- illetve nyolcéveseket –, esetleg befejezte az „Affektív nevelés a gyermekkorban a Piaget-módszer szerint” című szakdolgozatát), tény, hogy az áldatlan állapotoknak kívántam véget vetni azzal, hogy küldtem neki egy üzenetet a mobilomról, amelyben ez állt: „Nem tudok élni nélküled”. „Oly túlzó és drámai, mint mindig. Én sem” – jött a válasz. Úgy alakult, hogy mialatt ő és én vergődve próbálkoztunk egymás nélkül boldogulni, a Képviselőház elfogadta a homoszexuálisok házasságát jóváhagyó törvényt, így kibékülésünk után (pontosan egy hete) úgy határoztunk, hogy egybekelünk. Hogy megünnepeljük a döntést, amelytől titokban bepánikoltam, (egy igen hosszú heteroszexuális házasság gyümölcse vagyok, amelyet viszályok, erőszak, békétlenség és üldözési mánia tettek elviselhetetlenné), vacsorázni mentünk egy gyönyörű meleg étterembe, csupa olyan pár közé, ahol az egyik félről ordított a sikeresség, azaz pénze volt, a másikról pedig a sikertelenség, azaz szegény volt, én pedig beszereztem egy műfarkat egy szexshopban.
–    Ha egybekelünk – magyaráztam, és épp abban a pillanatban bontottam ki csomagjából a szépséges, hússzínű fütyit, amikor hozzánk lépett a pincér (akiről lerítt, hogy meleg, ráadásul egy bizarr rövidnadrágot viselt, amely ízléstelenül kidomborította pakkját) –, teljesen szabályos lagzit tartunk, nekem farkam lesz, neked pedig vaginád – mondtam, és bemutattam neki a hímtagot, amely rólam hiányzik, de óriási mázlimra a műanyag és az implantátumok korában élünk.
Marta bűbájos mosollyal az ajkán fogadta az ajándékot. Ilynek a biszexuálisok, semmitől nem akadnak ki. Több ülésen át boncolgattuk, negyvenöt percenként hetven euró fejében a (heteró) analitikus csajjal, hogy miért zúgok bele folyton biszexuális nőkbe. Semmire se jutottunk.
– Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy a biszexuális nőkhöz vonzódsz? – szögezte nekem a kérdést annak idején.
– Ha megtetszik valaki, nem támadom le rögtön, hogy mi a szexuális beállítottsága – feleltem hanyagul.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy úgy gondolod, elég vonzó vagy, hogy bárkit megszerezz, függetlenül annak szexuális identitásától? – akadékoskodott tovább. Külsejéből ítélve egy legyet se volt képes lecsapni, mégsem tudtam soha bízni benne. Azzal az ártatlan köddel a személye körül csontig tudott döfni bármilyen kérdést, akár egy tőrt. A legyeket tenyérrel nyírom ki, nem szavakkal.
– Ezzel pontosan azt akarom mondani, amit mondtam. Ha megtetszik egy nő, nem a szexuális identitását firtatom. Már amennyiben van nekünk. A mai modern időkben a szexuális identitás meglehetősen képlékeny valami.
– Csakhogy veled más a helyzet – felelte, és lehajtotta fejét, hogy bepillantson a jegyzeteibe. A jegyzeteibe, amelyeket a korábbi üléseken írogatott. – Eddig azt mondtad, hogy kizárólag nőkkel volt nemi kapcsolatod.
– Mert én egy letisztult gondolkodású, kiforrott nézetekkel rendelkező valaki vagyok – biztosítottam. Ahogy anyám mondta, nekem elveim vannak. Nem egyeznek az övéivel, az anyáméival, de legalább vannak.
– Furcsa, hogy kizárólag biszexuális nőkkel létesítesz viszonyt, miközben elvtelennek tartod őket.
– Épp ettől oly szeretnivalóak – feleltem. Folyton ilyesmiket hajtogatnak: „Csak veled, esküszöm, soha nem gerjedtem be egyetlen nőtől sem”, vagy „Úgy szeretkezel, mint egy isten. Ó, ha itt lenne a férjem. Soha nem volt orgazmusom a férjemmel. Szerinte velem nincs rendben valami. Tudom is már, hogy mi az: az hogy vele vagyok.”
– És neked bejön az érzés, hogy megmented őket, nem igaz? – folytatta az analitikus csaj, abban a tipikus döglött szúnyog modorban, amelyet ki nem állhatok.
– Igenis megmentettem őket a heteró frigiditástól – nyilatkoztattam ki.
– Ahogyan édesanyádnak is segítettél kimenekülni egy boldogtalan házasságból – interpretált rögvest az analitikus csaj. – Kimerítő feladat ennyi nőt megmenteni, nem gondolod?
Nem gondoltam úgy.
– A megmentés a maga vesszőparipája. Én csak arra utazok, hogy jól érezzem magam – fűztem hozzá.
– De szenvedsz is közben – javított ki diadalmasan az analitikus csaj, és újfent a jegyzeteibe lesett. Azt vallottad, hogy amikor együtt vagy biszexuális partnereiddel, mindig ott lebeg a férfiak kísértete a múltban, vagy a jövőben.
– Egyetlen heteroszexuális nőről sem tudok, aki visszatért volna korábbi rossz szokásaihoz, miután lefeküdt egy nővel – feleltem finom iróniával.
– Te azt állítod, hogy egyetlen heteroszexuális nő sem tért vissza a férfiakhoz azt követően, hogy lefeküdtek veled – erősködött.
– Mondtam, amit mondtam. Vannak statisztikák erről. Ezeket maga természetesen nem ismeri, hiszen heteroszexuális, és soha nem kényszerült arra, hogy vágyai természetét és okait kutassa. A heteróknak nem kell kérdéseket megválaszolniuk, mert a szabályokat rájuk alapozták.
– Én csak annyit mondtam, hogy most heteroszexuális vagyok, de azt nem tudom biztonsággal kijelenteni, hogy ez a jövőben is így lesz.
– Kedves kifogás, ha az a célja, hogy ne bántson meg az érzéseimben – vetettem oda. Azt hiszem, attól félt, hogyha kereken kijelenti, hogy heteroszexuális, nem jövök többet a rendelőjébe, így elveszíti egy páciensét. Nem olyan időket élünk, hogy csak úgy elvesztegessük a pácienseket. Vagy tekintsem ezt bátorításnak, hogy vessem be magam nála?
– Maga nem az esetem – zártam le a témát.
– Ha jól értettem, a biszexualitást leszámítva nincs olyan, hogy „eseted” – erősködött a pszichoanalitikus csaj. Szabályszerűen veszekedtünk. Gyakori jelenség, Martával is sokszor veszekedtünk boldog kapcsolatunk harmadik esztendejében, pedig nem ismertem soha ehhez foghatót. Hihetetlen, de végig hűséges voltam hozzá a három év alatt, és még csak dilemmáznom sem kellett soha a dolgon. Most azonban a jövőben ott lebegett az elkötelezettség, lakáshitelek, televízió és pudlikutya elrettentő víziója.
– A hűséget a monotóniával azonosítod – állította fel a diagnózist az analitikus csaj. Ezért fizetek neki hetven eurót alkalmanként?
Néha úgy éreztem, kifejezetten azt keresi, hogy veszekedjünk, feltételezem azért, hogy így rekonstruálja utolsó hat hónapunkat Martával, amely aztán szakításban tetőződött.
– Úgy kell neked, ha heteroszexuális analitikushoz jársz – mondta ki az ítéletet a leszbikus közösség, akik nem nézték jó szemmel a frusztrált heteroszexuálisok megmentése iránti szenvedélyemet.
A meleg étteremben a pincér épp most vette észre a szeretett Martámnak felkínált hímtagot, és cinkosan erre vigyorgott:
– Az enyém is pont ilyen – mondta.
Döbbenten pislogtam vissza.
– Nem tudom, miért kell neki egy műlőcs, ha van neki egy igazi – dohogtam diszkréten Marta fülébe, és igyekeztem minél gyorsabban visszagyömöszölni dobozába a szexshopos szerzeményt. Most, hogy volt végre egy farkam, eszembe se volt kitenni egy jöttment buzi mohó tekintetének és tapizásának.
– Sok meleg használja, hogy behatoljon partnere fenekébe – világosított fel Marta.
Mindig eléri, hogy kiakadjak. Dehát nem azt mondta, hogy heteró volt, míg össze nem jöttünk, és soha nem volt énelőttem leszbikus barátnője?
A farok végül igen sokoldalúan kiaknázható eszköznek bizonyult szexuális játékaink során, és egyedül nekem jutott a kiváltság, hogy dögönyözzek vele: Marta gyorsan kijelentette, hogy ő nem kívánja felcsatolni. Döntését nemcsak hogy helyeseltem, de titokban igen megnyugtató jelnek találtam. Igen ám, de a farok felavatásának éjszakáján – vagyis a kibékülés napján – jött az ötlet is, hogy házasodjunk össze. Ki kellett derítenem tehát, hogy a hímtag váratlan felbukkanása életünkben összefügg-e a házassági tervekkel.
– Ne légy lökött, drágám- nyugtatott meg Marta. Azóta szeretnék összeházasodni veled, mióta csak ismerlek. Farokkal vagy anélkül.
Mintha a tény, hogy lökött vagyok, nem volna egyik alapvető indoka irántam érzett szenvedélyének.
–    Már mondtam a mamának, hogy egybekelünk – tette hozzá, és végre eljönnek hozzánk látogatóba a papával együtt. Azonnal feltűnt, hogy nem azt mondta, „apuci”. Ki nem állhatom az olyan nőket, akik „apuci”-nak hívják azt az incesztuózus szörnyeteget, aki az apjuk, és érthetetlen, hogy néhány még gyengéd érzelmeket is táplálnak irántuk. Az ilyen nőknek bizonyára még tetszett is, amikor a vén kéjenc fogdosta őket azzal az ürüggyel, hogy behelyezi a lázmérőt (régen az ágyék körül mérték a lázat), vagy pelenkát cserél, neadjisten átöltözteti.
Mindeddig a percig határozottan megtagadtam a részvételt bármilyen családi ünnepségen, legyen az születésnap, esküvő, karácsony, keresztelő, műtét előtti buli, műtét utáni buli vagy szimpla influenza. Semmi kedvem nem volt a jövevény a család kebelén szánalmas szerepéhez, a családé az egyetlen kebel, amelyet ki nem állhatok. Amúgy imádom a feszes kebleket és a csöppet lógókat, a szétállóakat és szorosakat, azokat, amelyek kibuggyannak a ruhából, és azokat, amelyeket nagyítóval kell keresni.
Már két éve voltunk együtt, amikor Marta közölte a szüleivel, hogy együtt él egy nővel, de részletekbe nem merült. Barátnők voltunk, és a fogalom épp elég tág ahhoz, hogy sokféle értelmezést lehessen ráaggatni. A szülők azonban, egészséges ösztönnel, végül a legegyszerűbbet és a legkevésbé aggasztót választották: lányuk együtt él egy barátnőjével, mintha csak nővérek lennének. Most azonban, hogy már a házasságra készülődtünk, Marta úgy döntött, hogy egyenes lesz, nyíltan elmondja, hogy egybekelünk, és meghívja őket látogatóba. Szombatra voltak hivatalosak, már péntek volt, és én sehol sem találtam a hímtagot.
–    Mennem kell – mondta Marta immár az ajtóból. Felejtsd már el azt a farkat, amúgy sincs szükségünk rá estig.
–    Dehát ma jön a bejárónő, elfelejtetted? – mondtam immár kiabálva, a kétségbeesés peremén.
Volt egy huszonnyolc éves bolíviai bejárónőnk, akinek két gyermeke volt hazájában. Péntekenként járt hozzánk takarítani. Csakhogy a mai nap nem akármilyen nap volt, hanem a Marta szüleinek látogatása előtti péntek.
–    Be kell mennem a kiadóba, nem tudom, hol a farkam, és nem szeretném, ha a bejárónő megtalálná és betenné a jégszekrénybe, a spájzba vagy bárhová, ahol apád vagy anyád rábukkanhat, amikor már épp a desszertnél tartunk.
Úgy tűnt, hogy Marta csak ebben a pillanatban tudatosította a probléma jelentőségét.
–    Te a szüleim miatt aggódsz ennyire? – kérdezte döbbenten.
–    Miért, szerinted mégis miért aggódok?- hebegtem a méregtől.
–    Rendben, figyelj – kezdte tagoltan –, harminc éve élnek házasságban, nem hiszem, hogy ne láttak volna még vibrátort életükben.
Olykor teljesen kiakadok, hogy mi mindent tartanak természetesnek a biszexuálisok.
–    Te felfogod, hogy milyen találgatásokra kényszerülnek majd a mi szexuális életünkkel kapcsolatban, ha véletlenül megtalálják valahol?
–    Azt hiszem, azonnal tudni fogják, kinek a tulajdona – mosolygott Marta. Egyébként remekül áll rajtad –, tette hozzá hízelgően. Sejtettem, hogy a kedvemben akart járni, de épp az ellenkezőjét érte el vele, egyre jobban elvörösödtem.
–    Nem is tudod, mennyit bajlódtam a méret kiválasztásakor – dohogtam. Fogalmam se volt, milyen farkat szeretnél: vékonyat és hosszút, vagy rövidet és tömzsit. Ugyanis ebből is sokféle van, amint azt biztosan felfedezted életed egy másik szakaszában.
Nem voltam teljesen biztos, hiszen Mártának csupán két pasija volt énelőttem.
–    Touché, drágám. Engesztelőleg közeledett, hogy megpusziljon. – Gondolkozz, mégis hol lehet?
–    Nem tudom – mondtam békülékenyen. Nincs sem az ágy alatt, sem a lepedők között, sem a zacskójában.
–    És nézted a fürdőszobaszekrényben? Ott is jól megnézted?
–    Ott csak a hajszárító van, néhány törülköző, a sminklemosók és két tubus fogpaszta.
(Marta, mintha attól rettegett volna, hogy egy napon fogkrém nélkül maradunk, mindig tartott két tartalék tubust a szekrényben. Nem sikerült kielemezni a témát a pszichoanalitikus csajjal, mert amint felvázoltam neki, kijelentette, hogy Marta rögeszméi nem tartoznak ránk. „Ránk?” – kérdeztem vissza meglepetten. Még csak az hiányzik, hogy a stabil barátnőm mellett, a házasságom küszöbén, belémzúgjon egy analitikus.)
–    Próbálj visszaemlékezni, hogy mikor használtad utoljára – biztatott Marta, és letette a táskáját, mint aki segíteni akar, és felkészült arra, hogy elkésik a munkából.
–    Használtuk, drágám, használtuk – igazítottam ki. Úgy emlékszem, meglehetősen élvezted te is.
–    Nem értem, miért vagy ilyen szőrszálhasogató a nyelvi kérdésekben – vágott vissza Marta.
–    Azt hittem, épp ezt szereted bennem – replikáztam én is.
–    Még össze sem házasodtunk, máris házastársi veszekedéseink vannak – állapítottam meg frusztráltan.
–    Ugyan már, ez csak egy kis szeretők közti civakodás – csitított Marta.
–    Olykor te is roppant szőrszálhasogató vagy nyelvi kérdésekben – okítottam.
–    Megtennéd, hogy végre koncentrálsz egy kicsit, hogy hol volt az a fránya pöcs, amikor utoljára láttad? Most már tényleg mennem kell – mondta Marta.
–    Ha jól emlékszem, amikor utoljára láttam a te hüvelyedben volt, igen gyengéden felhelyezve, legalábbis ezt sugallta az arcod és azok a bizonyos apró sikolyok, amelyek elhagyták a torkodat – világosítottam fel. Azt gondolom, ha még mindig ebben a bizonyos üregben, hasadékban, vájadékban, barlangban, feneketlen kútban lenne, figyelmeztettél volna.
Marta nevetett. Imádtam megnevettetni. Azt hiszem, ez az egyik oka annak, hogy összeházasodunk.
–    Hajnali három volt, ha jól emlékszem – nevetett –, egymás karjaiban aludtunk el… Mikor csatoltad le? Emlékszel?
Hirtelen megvilágosodtam. Sokszor beszéltem az analitikus csajnak arról, hogy Marta ámulatba ejt, elvakít, de később magamhoz térek. Eszembe jutott, hogy hajnali ötkor megébredtem, bal vállamon Marta édes arca pihent… Kérlelhetetlenül sürgősen pisilnem kellett, így óvatosan a párnára helyeztem a fejét, ő erőtlenül tiltakozott (puszilj meg, suttogta), én pedig lecsatoltam az övet, amelyek a műanyag farkat tartották, mert nem tudok még lazán állva pisilni. Az egész cuccot mindenestül behajítottam a szennyeskosárba a másnapi mosásig. Most is ott kell lapulnia, a törülközők, törlőrongyok és ingek között, ártatlanul, mintha soha nem is kötekedett volna senkivel. Mintha soha nem is közlekedett volna senkiben. Egészen biztos, hogy Yolanda talált rá, a bolíviai bejárónő. Megtalálta, megragadta mindkét kezével, szemmagasságba emelte… És? És?
–    A szennyesben kell lennie – közöltem Martával, és odabattyogtam a kosárhoz. El sem tudom képzelni, mit csinált vele Yolanda.
–    Biztosan betette a mosógépbe – vonta le a következtetést Marta, s már nyúlt is újra a táskája után.
–    Kell neki egy végleges helyet keressünk ezen a nyomorult negyvenöt négyzetméteren – mondtam még.
–    Azt hittem, már meg is találtad számára a végleges helyet. A lábad között, drágám – nevetett Marta, és már csukódott is utána az ajtó.
Ez a helyzet a biszexuálisokkal. Végül mindig elérik, hogy kiakadjak.

Tamira Works fordítása