Gálvölgyi Dorka megnyitóbeszéde a 15. LIFT Fesztiválon

Kedves Mindnyájan!

 

Amikor barátom, Horváth Zsuzska megkért, hogy én nyissam meg ezt a mai eseményt, az első pillanatban meglepődtem: miért pont én? Hiszen én nem tartozom a magyarországi leszbikus közösséghez, még csak pártoló tagja sem vagyok a Labrisznak, eddig egyetlen LIFT-en sem vettem részt, nincsenek e téren sem élményeim, sem tapasztalataim… egyszóval, mit keresnék én itt? 

 

Aztán a második pillanatban már pontosan tudtam. Azért kellett ma idejönnöm, mert a Labrisz és a LIFT is arról szól, ami számomra a legfontosabb feladat, ami kultúraszervezőként tulajdonképpen évek óta a munkám: a közösségek építése. Tudom, milyen nehéz, még ideális körülmények között is megtalálni egy csoportnyi embert, ráébreszteni őket arra, hogy dolguk van egymással. Teret és élményt adni nekik, hogy könnyebben birkózhassanak meg a mindennapjaikkal. 

Közösséget teremteni, folyamatosan építeni és életben tartani még ideális körülmények között is embert próbáló feladat. 

 

És itt hagyok egy kis szünetet, hogy ideférjenek a „nem ideális körülmények”… amiket egyébként zsidóként és nőként szintén jól ismerek. És ez a másik ok, amiért ma itt állok. 

 

Mert teljesen mindegy, hogy ma Magyarországon meleg vagy, cigány, zsidó, vagy csak nő, biztos, hogy megtapasztaltad már, milyen kisebbségben lenni, milyen elnézést kérni azért, ami vagy, vagy ahogy gondolkodsz. Egy olyan országban, ahol a melegséget még 2024-ben is rendszeresen és cinikusan, és főleg szándékosan összekeverik a pedofíliával, ahol egy szimpla állásinterjún is számon kérhetik, hogy miért élsz vagy szeretsz úgy, ahogy neked jó, vagy ahol összesúgnak a hátad mögött, mert akármilyen kisebbségként nem akarsz, vagy nem tudsz pont olyan lenni, mint a többség. 

 

Olvasom, hogy „a LIFT az ország egyetlen olyan három napon át tartó kulturális rendezvénye, ahol a szexuális kisebbségekhez tartozó nők gyűlnek össze határon innen és túlról, hogy erősítsék és megtartsák a női közösséget. A LIFT az értő figyelem és párbeszéd tere, egy biztonságos tér, melyben fontos a különböző nézőpontok tiszteletben tartása.” 

 

Kedves Mindnyájan! Én szeretnék egy olyan országban élni, amely maga is az értő figyelem és a párbeszéd biztonságos tere, ahol a LIFT-hez hasonló közösségi rendezvények mindennaposak, és a szervezők alig tudják elkölteni azt a pénzt, amit a többségi társadalmat jelképező állam bőkezűen ad.

 

Hogy egyik kedvenc írómat, Örkény Istvánt idézzem: Nézzünk bizakodva a jövőbe, mert így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet ki kell bírni.