Kupihár Rebeka (1999) költő, pszichológus. Verseit többek között az Élet és Irodalom, az Alföld, az Irodalmi Szemle és a Litera közölte.
A heterók istenéhez című kötetterve 2023-ban elnyerte a Petri-díjat, a könyv 2024 őszén jelenik meg a Magvető Kiadónál.
Verseinek visszatérő témája a leszbikus szerelem és a mai magyar valóság. Az alábbiakban ezekből válogatunk.
ezek mind a pokolra jutnak
csapkod a kollégám a családrajzokkal díszített falak között.
megmérgezik a gyerekeinket,
undorító, mocskos mind.
fegyelmezett vonásai torzulnak, keze ökölbe szorul.
már az iskolába is beszivárog, visszataszító,
ezeknek már semmi se szent.
a székbe süppedek, arcom rezdületlen
most nem hivatásból, önvédelemből.
nem mondom, hogy mocskos buzik, bár szeretném,
azért nekem még volt gyerekszobám.
a rejtőszín már saját színem,
még bólintok is egyet önkéntelenül.
de ezek érted, állatok, féreg az összes,
hogy ilyet mernek.
csak az vigasztal, hogy megkapják majd,
ami jár nekik.
a harag szerencsére elvakítja
nem látja, hogy a torkom összeszorul.
nézem a kétségbeesett, őrjöngő alakját.
az embert próbálom meglátni,
levágni róla a propaganda szavait,
a tekinteten túlnőtt frufrut, amitől nem látjuk egymást.
az embert, akinek TAJ-kártyája, orgazmusa, félelmei vannak.
aki horvátországi nyaralásra spórol, valóságshowkon alszik el,
ügyetlenül parkol.
mélyeket lélegzem.
a szégyen lassan részvétté válik.
bárcsak tudná, hogy a buzik is imádkoznak.
és hogy az egyik pont érte.
(Élet és Irodalom, 2022/31.)
turisták
tudom, te is láttad az anyukát a mátyás-templom előtt,
aki egy határozott mozdulattal
félrehúzta mellőlünk a lányát,
nehogy cseppfertőzéssel átadjuk azt,
aminek még a gondolatára is keresztet kell vetni.
a káromkodás vagy köpködés nem lepett volna úgy meg,
mint ez a halk, udvarias undor
a szerelmünk láttán.
a szemében villogó kétségbeesett
düh árulta el biztosan:
magyar.
pedig már kezdett elönteni valami nemzeti áhítat itt fent,
mint gyerekként augusztus huszadikán, vagy a himnuszt énekelve.
de most bárhogy is próbálom előkaparni
ezt a régóta vágyott meghittséget,
bármilyen jól is esne, nem tagadhatom tovább:
ez a vár nem a miénk.
ezen a nyelven, amin érezni tudok,
nem szabad rólunk beszélni.
nem férünk bele a törvényeikbe,
a katonák nem a mi oldalunkon állnak,
ezek a falak nem minket védenek.
nem baj.
nem baj.
gyere kedves, gyere csak,
csináljunk egy képet a kilátással,
aztán elindulunk haza
valahová, messze innen,
ahol az összes szégyen, fröcsögés, bujkálás,
csak egy citadellás hűtőmágnes lesz
a gyerekrajzok között.
és ha néha észreveszem,
biztonságos távolból,
gondolhatok arra,
hogy tényleg, volt egy ország, amire emlékezni lehet,
és van ez, ahol boldogulni.
hogy volt egy ország, aminek a nyelvén becézlek,
és van ez a másik, ahol félelem nélkül tudlak szeretni.
(Könyves Magazin, 2023/3.)
menekülési terv
hetente többször,
mikor valaki utánunk fütyül,
félrehúzza mellőlünk a gyerekét,
vagy hangosan buzizik a villamoson,
düh suhan át az arcodon.
az a veszélyes fajta, ami el is tűnik azonnal,
a fegyelmezett és szimmetrikus
vonásaid mögé süllyed,
hogy aztán változatos módokon forduljon ellened.
kérlek, ne.
gondolj inkább a hegyoldalra triberg fölött.
ott nő valahol a fenyő,
ami a gyerekszoba mennyezetét tartja majd.
amíg mi sorban állunk, telefonálunk, kenyeret szelünk,
feltartóztathatatlanul növekszik.
nap nap után egyre magasabb, erősebb, szikárabb.
ne törődj a fájdalommal,
messze innen készülődik a vigasztalás,
hiszen csak azért vérzünk minden hónapban,
hogy egyszer az összes seb
életté gyógyulhasson bennünk.
(Élet és Irodalom, 2024/21.)
a heterók istenéhez
hozzád szólok, Uram,
aki a kezdetektől tudtad, mivé leszek,
mivé teremtesz és nevelsz
a tisztaságról szóló tanításokkal,
csírázó melleim alatt.
nem akadályoztad meg,
én meg magamat okoltam évekig,
de bárhonnan fejtem vissza,
minden szál tőled indult.
kérlek, mondd meg,
tényleg boldogabb lennél, és én tisztább,
ha a páromnak borostája lenne és merevedése?
undorban fogant gyerekek, gyülekezeti óvodában,
frigid, felebaráti házasélet.
vagy elkérgesedett szerzetesi lét vár rám,
csak a hívást hallgatod el olyan gondosan?
esetleg világi küldetést szánsz nekem
ellátatlan nyílt sebbel a lábaim között?
nézz a szemembe, ha megalkottál.
olvasod most ezt is, ugye.
remélem, az orgazmus utáni imáimat is hallod.
kegyelmezz, vedd komolyan a nyomorom.
én tudom, hogy örömöd leled bennem.
kérlek, add, hogy hihessem is.
(Élet és Irodalom, 2024/21.)
ádámot választottad
logikus és érthető érvek mentén,
hosszú mérlegelés után
hagytál el, nem szerelemből,
így még a haragom is csak ímmel-ámmal jogos.
az indulat először a megjósolható utakon
haladt: gyűlölködés, kétségbeesés, düh,
és csak végül tévedt váratlan módon
az ezotéria felé.
pedig azt hittem, még van pár szép évem,
amíg bízni kezdek abban,
hogy lesz még egy életünk,
amiben újra megismerlek,
egy életünk, amiben a kromoszómák
a mi oldalunkon állnak.
és akkor minden olyan egyértelmű lesz,
mint a tízparancsolat.
én azzá tehetlek, aki lenni szeretnél,
vétkek, magyarázkodás és kerülőutak nélkül,
minden cselekedetünk természetes
és Istennek tetsző lesz,
az emberek szívesen néznek ránk,
arcunkon a termékeny és kielégült
állatok nyugalma,
és őszinte, magunkon túlmutató
öröm sugárzik rólunk.
én nem férfi leszek,
és te nem nő,
két tetszőleges élőlény leszünk,
akiknek helyük van a teremtésben,
és az árnyékuk mindenhová követi egymást.
(Élet és Irodalom, 2024/21.)
babakötvény
már megint összevesztünk ezen, nem is értem,
pedig a védőnő szifiliszes képei óta
mindketten ismerjük a zigóták keletkezését.
tudjuk, ehhez kevesek vagyunk
bármennyit tervezünk, imádkozunk, veszekszünk is.
amíg nem ismertük egymást,
ez egyszerű biológiai tény volt,
nem gondoltunk rá, ahogy a gravitációra
vagy a fotoszintézisre sem gondol az ember.
csak a szerelemmel és a kormányplakátokkal
vált egyre sürgetőbbé, mindennapos kudarccá.
abszurd igazságtalanságnak hat,
hogy melletted, ahol végre nőnek érzem magam.
hogy veled, akinek még a reggeli leheletét is szeretem.
hogy pont mi, akik két kézzel osztjuk magunkat
ismeretlenek gyerekeinek,
sosem láthatjuk majd,
ahogy vonásaink kiegészítik egymást
az utánunk következők arcán.
(Élet és Irodalom, 2022/31.)
ki vagy nekem
a lakótársam,
régi barátnőm,
kedves ismerősöm,
unokanővérem.
attól függ, ki kérdezi.
csak el ne felejtsük, kinek mit hazudtunk,
és hogyan illik ehhez mérten viselkedni.
már észre sem veszem az ingert, hogy hozzád érjek,
ahogy az orrom sem piszkálom nyilvános helyen,
bármilyen jól is esne.
ez is az ösztönös, természetes
és elfogadhatatlan késztetések sorát szaporítja.
és mi, a gátló funkciók ünnepelt mesterei,
egymás mellett ülve is két irányba beszélgetünk.
csak érjünk haza, és sikerüljön ma is
az öt ponton záródó ajtónk mögött
jólesően megcsókolni egymást.
rettegek, mint húsz éve a kancsalságtól,
hogy ha sokáig csináljuk, egyszer úgy maradunk.
hogy egy nap hiába csukjuk, zárjuk, reteszeljük.
hiába a betonfalak biztonsága,
a szagunk a bútorokon,
egy steril, tartózkodó szempár néz vissza rám,
és hiába becézlek, nem változol többé magaddá.
(Élet és Irodalom, 2022/31.)
bátorságpróba
nőnapon virágot venni.
falunapon megfogni a kezed.
szégyen nélkül nézni meg magunkat egy kirakat üvegében.
férfipróbafülkében próbálni.
hozzád bújni az utcán esernyő nélkül is.
nem magyarázkodni a franciaágy miatt
se falusi vendéglátóknak, se villanyszerelőknek.
igazat mondani, ha megdicsérik rajtam a ruhádat
és megkérdezik, honnan van.
szemrebbenés nélkül válaszolni,
ha valaki a nevedre kíváncsi.
a falon hagyni a képeinket, bárki jön is látogatóba.
szorosan melléd ülni a templomban.
kézenfogva imádkozni a Miatyánkot.
hosszan egy pap szemébe nézni,
meggyónni, amit bánok,
és nem gyónni meg, ami boldoggá tesz.
(Élet és Irodalom, 2022/31.)
március nyolc2
tarka csokor illatozik
a kezemben, hiszen
nőnap van, és azt hiszik,
hogy hozom, pedig viszem.
(Nincs online, 2024/2.)
Adományozás
Támogasd Magyarország első leszbikus szervezetét!
Önkéntesség
Ha azonosulni tudsz céljainkkal és tetszenek a tevékenységeink, kapcsolódj be az egyesület munkájába, hogy alakíthasd a dolgokat, és benne légy abban, ami csak leszbikusokkal történhet! Tovább...