Hogyan kaptam el az anarcho-feminizmust?

A labriszinfon járt körbe a felhívás, a bécsi anarcho-feminista és leszbikus találkozóról, amire öten jelentkeztünk. Megszerveztük az utat, le e-maileztük a szállást, összedobtuk az útiköltségre valót, bevásároltunk a teszkóban, felpakoltuk egyenként 20 kilós motyónkat, megbeszéltük az ülésrendet, és elindultunk Bécs felé. Útközben persze megálltunk, még a határ előtt, kétszer is, folyó ügyeink intézésére, másodszor a mosonmagyaróvári csili-vili, EU-konform benzinkútnál. Volt itt bolt és kávézó, 700 Ft-os sonkás szendviccsel, meg 100 Ft-os WC-vel, szóval minden a nyugati mintához igazodott. Csak a WC-s néni nem volt EU-konform. Ugyanis mikor jegyváltás után a női mosdó felé tartottam, utánam szólt: „Állj, az a női WC! Oda te nem mehetsz be!” Szemrebbenés nélkül hátrafordultam és nyugodtam feleltem: Én nő vagyok. Aztán továbbmentem, a hátamon érezve a néni csodálkozó tekintetét. Századszorra ismétlődő eset. Kezdetben meglepő, később dühítő, mostanra már szánalmasan unalmas szituáció a mindenkori WC-s nénik részéről. Hát persze, a WC-s néni képzőben nem tanítanak gender-studiest...  Nálunk a nem seggre simuló, laza farmer és a rövid, felzselézett haj még mindig a fiúk privilégiuma. És nem csak a WC-s nénik szerint, szinte tuti, hogy a kellemes kis pihenőhely más látogatói fejében is megfordult a rohadtul nem rájuk tartozó kérdés: ez fiú vagy lány? Nézz ki nőiesen, olvadj be a többségi társadalomba, ne lógj ki, ne gondolkozz, ne próbálj változtatni az elavult normákon. És ne lázongj folyton ezen, ha sehogyse sikerül.
E napi magyar rutin után nagyon, nagyon kellett már valami más. Valami hely, ahol ezt nem kérdezik meg. Ahol kicsit szabadabban, vagy egyáltalán nem ítélkeznek. Ahol nem sütnek rád bélyeget, ha eltérsz az átlagtól, nem mutogatnak, nem bámulnak meg, és nem súgdolóznak a hátad mögött, mint a kisiskolások. 
Ahogy közeledtünk Bécs felé, ez a vágy egyre erősödött bennem. Autonóm-feministák, anarchista nők, radikális leszbikusok, Európa minden tájáról, sőt azon túlról is. Hol máshol, ha itt nem találom meg, azt amit keresek?
Az első benyomások pozitívak voltak. Aztán a következők is. Dorottya barátainál szálltunk meg, egy osztrák leszbikus párnál, majd indultunk a rendezvény helyszínére, a WUK nevű kulturális központba.
Ott már több tucat résztvevő gyűlt össze, épphogy lekéstünk a vega-ebédről. Miután ottani segítőnk, Angela ismertette a napi programunkat, kicsit körülnéztem. A lányok nagyon változatosak voltak, jelentősen különböztek a hazai leszbikus és feminista „átlagtól” (ha lehet egyáltalán átlagról beszélni egy ilyen kis létszámú szubkultúrában), de mindannyian mégis egységet alkottak, radikális-feminista szemléletük anti-konzervatív külsőségekben való megnyilvánulásaival. Valakin csak egy pár bakancs jelezte hovatartozását, mások extrém, felnyírt, félig raszta, vagy épp színes hajviselete, fül-száj-vagy orrpiercingjei, kitűzői, és kinyúlt trikói harsogták: minket nem érdekel az aktuális női trend, és leszarjuk hogy „kell” kinézni. Volt itt lány szögesdrót-tetoválással, vagy már-már a punkokat idéző töltényhüvely oldallánccal, és kék hajjal, és persze nagy örömömre szép számban visszaköszönt a WC-s nénik réme, a laza, lógó hátsójú farmer. És mindez nem csak a fiatalokra volt jellemző: az ötvenes korosztály is sokkal lazább volt a hazainál, a kispolgáriság teljesen hiányzott öltözetükből és megnyilvánulásaikból, és a vasárnapi buliban is ott ugráltak a zenére a fiatalabbakkal.
Aznapra tervezett Filmbizottság-bemutatónk csúszás miatt elmaradt, így a magyar különítmény csak az esti országonkénti ismertetőn mutatkozott be. A beszélgetés angol és német nyelven folyt, sok szó esett szervezetünkről, a Labriszról, aztán a szélsőjobbos fenyegetettségről, a már-már hungarikum savastojásdobálós melegfelvonulásról, a melegházasságért folyó küzdelmünkről, valamint arról, hogy Magyaroszágon gyakorlatilag nincsenek anarcho-feministák, az anarcho-feminista leszbikus pedig a darwini törzsfejlődésben kikerült, vagy még el nem ért típus nálunk. Bár ez utóbbi nem volt teljesen igaz, mert már aznap este megmozdult bennünk valami, a rengeteg ötletes anarchofeminista plakát és matrica üzenete kezdett eljutni tudatunkig, és mindez az esti egy üveg Hubertus hatása alatt kikristályosodott, majd éjszaka leülepedett, és másnap még erősebben tört elő.  A többieket is elkapta ez a dolog, de engem, akit alapból könnyű újdonságokkal megfertőzni, és életemben először voltam ilyen jellegű rendezvényen, talán mindegyikünknél jobban. Az első találkozásom leszbikus csoporttal volt előzőleg ilyen hatású, ill. az első Ösztrosokk buli, amin részt vettem. Egyszerre kezdtem magam teljesen otthon érezni körükben. A nyelvi korlátok már nem számítottak, és ahogy a szombati elvállalt ebédfőzésre készültünk, azt vettem észre, hogy külsőségekben is kezdek mind jobban hozzájuk idomulni, kezdve a szakadt tornacsukától, az újonnan beszerzett kitűzőkön át, a melltartó nélkül felvett trikóig. 
A főzés, a mintegy 3-400 emberre, különböző országokból verbuvált alkalmi konyhásnénikkel nagyon jó hangulatban zajlott, a munkafolyamatokat szétválasztva láncot alkottunk, és ehetővé szelidítettük a legkülönfélébb zöldségeket. Az olivaszószot az iráni Shahi tudta csak elkészíteni, később kiderült, korántsem ez a legérdekesebb dolog vele kapcsolatban. Nagy hatású workshopján elmesélte, hazájában halálra ítélték, és 18 éves koráig számos meleg, leszbikus, és több vallási fundamentalizmus ellenes barátját kivégezték. Ő szerencsére megmenekült, és most Frankfurtban küzd az emigránsok jogaiért.
A lengyel lányok, akikkel szintén összeismerkedtünk, a lengyel katolikus egyház anakronisztikus konzervatív és melegellenes negatív hatásait ugyancsak hosszasan ecsetelték, ez az ő Magyar Gárdájuk és szélsőjobboldaluk, félelmetes és nagy ellenfelük. 
A törökök filmes workshopján a klitorisz szó jelentéséről készült riport-doku-rövidfilmen mosolyoghattunk és háboroghattunk, mert a megkérdezett török férfiak nagy részének fogalma sem volt arról, mit jelent ez a szó, csak némelyek kapisgálták, hogy a nőkkel kapcsolatos. Attól tartok, egy magyarországi felmérés e témában hasonló eredménnyel kecsegtetne...
A WUK-ban tartott programokon kivül ellátogattunk a Rosa Lila Villába, ami a bécsi melegek és leszbikusok saját épülete, egyesületi irodával, lakásokkal melegeknek és leszbikusoknak, valamint étteremmel. Egy rózsaszín homlokzatú kommuna, ami eligazítja az odatévedő melegeket, és segíti a fiatalok felvilágosítását, iskolás csoportok rendszeres fogadásával. Olyan ez mint a Melegség és Megismerés program, azzal a nagy különbséggel, hogy itt a hegy megy Mohamedhez.
Vasárnap a többiek egy antiklerikális és anti-pornókiállítás tüntetésen is részt vettek, de amikor mi odértünk, már csak a Kunsthalle előtti térre fújt feminista és női jelek feltakarítását csodálhattuk meg.
Időközben megnáthásodva, de nem lankadó lelkesedéssel vártuk az esti bulit, némi gyógynövény likőr specialitással kúrálva magunkat. Hát nem csalódtunk. Az addigi felgyülemlett élménymennyiség, a jó csajok közelsége okozta izgalommal, és a tetőfokára hágott hangulattal robbanásveszélyes elegyet alkotva, az anarchista tűz által berobbant! A Justice We are your friends-ét egy emberként ordítva, felemelt, a legevőbe csapkodó ököllel pogóztuk végig, a dj-k majd kiugrottak a pult mögül, sokan levették a felsőjüket is. És nem kettesével, meg kis blokkokban táncoltunk, hanem együtt, mindenki egyszerre lélegezve, az egész csatakos, söráztatta internacionális mozgalmi erő. Ösztrosokk, meg hajós buli vicces kis próbálkozásoknak tűntek ehhez képest. Aztán hajnalban kijött a rendőrség, és vége szakadt az eufóriának. Lám, még Bécsben sem szabad minden...
Hazaindulva, félhullán, hőemelkedéssel, de az arcunkra ragadt mosollyal közeledtünk az itthoni „mocsár” felé. Meg voltunk fertőzve rendesen, és sokkal többet kaptunk annál, amit vártunk. Én kaptam egy abszolút megerősítő, aktív, harcos, és lógó gatyás közösséget, és amikor hazaérkezve másnap egy kislány a bolt előtt megkérdezte tőlem egy kivire mutatva, hogy ez mi, már nem vágtam pofát a következő kérdésére: Te lány vagy? Az ott egy kivi. Én lány vagyok. És ez pedig a gyümölcsöző gender studies, öt éveseknek! Mert csak így működik. Magyarország még ott tart, mint ez az öt éves. De mire ő annyi lesz, mint a WC-s néni, máshol tarthat! Lányok, fiúk, rajtunk múlik, nyomni kell! Nem a politikusoktól, és nem pénztől függ. El kell mondani, meg kell mutatni magunkat, mik vagyunk, amikor csak lehet, és nem csak a melegfelvonuláson. Nem elnyomni magunkban, és elbújni, és beolvadni, hanem igenis, basszus, ha jobb egy azonos neművel, akkor azzal lenni, ha szívesebben hordunk kockás gatyát, mint kiskosztümöt, akkor azt hordani, és megtenni mindent azért, hogy jól érezzünk magunkat, ebben az országban! Tenni azért, hogy ne csak szélsőjobbos matricákkal legyenek tele az oszlopok. Nem vállat vonni minderre, hanem elutasítani a homofóbiát, a rasszizmust, az antiszemitizmust, és összes kísérőjét. Az osztrákoknak volt egy Hitlerük, mégis itt tartanak. Nekünk ne legyen Hitlerünk mielőtt megváltozunk!

Reisch Éva

Fotók: Anna, Dorottya, Reisch Éva