Homofóbia

Seres László
(Élet és Irodalom, 2001/7.) 

„Úgy növünk föl, hogy azt gondoljuk: egyedül vagyunk, mások vagyunk és perverzek vagyunk. Iskolai barátaink szemében a „buzi” kifejezéshez a nonkonformizmus és a rossz jelentése társul” – írja Carl Wittman a Meleg kiáltványban (i. m: A szex – szociológia és társadalomtörténet. Szöveggyűjtemény. Budapest, 1996), amely írást elsősorban a hetero többség számára kellene elérhetővé tenni, például beemelni az ajánlott középiskolai olvasmányok közé. Egyebek mellett ezért: „Önvédelemből gettót teremtettünk magunk számára. Gettó az, amiben élünk, és nem szabad terület, mert a szabad terület a többieké.” És ez a szabad nyugat. Míg az amerikai gay/lesbian közösség a Clinton-érában elért kevés, de jelentős polgárjogi eredményt számlálgatja, addig a ká-európai meleg gettólakók emlékezete semmi pozitívat nem képes felidézni, permanens történelmi tapasztalataik tragikusak. Így talán joggal remélhető, hogy ha gyökérkezelnénk a problémát, ha tehát kezdettől fogva megszűnne a kiközösítés, ha azok, akik ma még kénytelenek önvédelemből gettót építeni, már a gimiben úgy nőnének föl, hogy tudják: nincsenek egyedül, nem mások, nem perverzek, akkor talán minden másképp alakul. A hetero többség számára is. 
A köztársaságban közöttünk, velünk élő gettólakók egy része (a kormánypártok figyelmébe: körülbelül 5-10 százaléknyi szavazópolgár) láthatatlan. Ahogy ők mondják: nem jönnek elő a szekrényből, és nemcsak az őket övező, megbízhatóan rendszersemleges közutálat miatt. Homoszexuális polgártársaink számára a törvény előtti formális jogegyenlőség sem biztosított – ebből az egy szempontból rosszabb helyzetben vannak, mint a nők vagy a romák, akiknek a nemi/faji diszkriminációját a létező törvények mellett az alkotmány is kellőképpen tiltja (éppen ezért nincs szükség külön, hate crime-szemléletű antidiszkriminációs törvényre). A büntető törvénykönyv szerint aki betöltötte a 14. évét, képes arra, hogy szabadon eldöntse, részt vesz-e szexuális aktusban – már ha hetero az illető. Ha homoszexuális, akkor a beleegyezési korhatár 18 év. („E törvény egyedüli kedvezményezettjei tehát a heteroszexuális pedofilok” – állapítja meg találóan egy gay írás az interneten.) A melegek törvényes megkülönböztetését egyetlen dolog teszi lehetővé: a társadalom többségét és kisebbségeit, minden szociális és kulturális rétegét, minden generációját, politikai pártját és médiáját átfogó konszenzus, „ a legrosszabb betegség” (Chumbawamba), a homofóbia.

Legutóbb az történt, hogy a Labrisz Leszbikus Egyesület tavaly ősszel levelet írt a magyarországi középiskolák igazgatóinak, amelyben felajánlották, hogy (a Phare-pénzekkel is támogatott Melegség és megismerés című programjuk keretében) osztályfőnöki vagy egyéb órán diákokkal való beszélgetéseket, tanárok képzését vállalnák, oldandó a melegekkel kapcsolatos, élő ítéleteket. „Minden diáknak joga van olyan közegben tanulni, amelyben neme, színe, nemzetisége, vallása, esetleges fogyatékossága és szexuális orientációja miatt nem éri csúfolódás, bántalmazás” – írták a meleg aktivisták, hangsúlyozva, hogy nem a szexuális oktatás, hanem az előítéletek oldása, a sztereotípiák lerombolása a céljuk. Szinte teljes volt az elutasítás, a közöny. A magyar középiskolákban olyan remek a helyzet melegügyben, akkora a megértés, olyan széles körűek a fiatalok ismeretei a homoszexualitásról, hogy összesen hét iskolába hívták őket, ahol viszont sikeres beszélgetéseket, képzéseket tudtak tartani. E ponton véget is ér a történet sikerrésze. 
Az első reakció név nélkül, olvashatatlan aláírásokkal érkezett az V. kerületi Önkormányzat Polgármesteri Hivatalának fejlécét használó bátor közhivatalnokoktól: „Megkaptuk a szégyenteljes szórólapjukat. Felháborító, hogy veszik a bátorságot arra, hogy már az iskolákban is fertőzzenek az egészséges életre való ösztönzés helyett. Mi arra vállaltunk elkötelezettséget, hogy egy normális nemzedék normális felnőtté válását segítsük, és a ferde hajlam jelenlétét a társadalomban mint követésre nem méltó, gyógyítható és gyógyítandó magatartásformát láttassuk.” A levelet (amelyben a normális nemzedék fenyegetően kitér arra is, hogy a utánanéz annak a Phare-támogatásnak) hasonlóan bátor parlamenti felszólalás követte.

Három nappal az ezredforduló előtt Erkel Tibor MIÉP-es képviselő a Labrisz „álcázott tagtoborzó akciójának” nevezte a programot, és Pálinkás József oktatási államtitkárnál érdeklődött, mi a tárca „hivatalos álláspontja” az ügyben, amely Erkel képviselő szerint „a szexturizmust is szolgáló kerítéshez közelít.” (Parlamenti jegyzőkönyv: „Taps a MIÉP soraiban.”) Pálinkás úr, akit az én időmben még Pálinkás elvtársnak kellett szólítani az egyetemen, válaszában örömét fejezte ki amiatt, hogy az iskolák többsége „iktatta (...) azaz a szemétkosárba dobta” a levelet, elvégre „semmi helye nincs annak, hogy bármilyen egyesület bármilyen céllal segítséget ajánljon a magyar közoktatás intézményeinek.” (Parlamenti jegyzőkönyv: „Taps a Fidesz soraiban.”) Európa más országaiban már másnap repül az ilyen államtitkár, nálunk a legnagyobb kormánypárt és a hungarista ellenzék megtapsolja. „Őszintén köszönöm a megnyugtató szavait. (...) Véleményem szerint a deviancia oktatása bármilyen formában elfogadhatatlan, tűrhetetlen egy iskolában” – közölte Erkel képviselő, akinek a deviancia szóról nem Bárdossy, hanem két fiú vagy két lány szerelme jut eszébe. Pálinkás államtitkár újabb, megerősítő válaszát már mindkét tábor üdvözölte: „Taps a Fidesz és a MIÉP soraiban.”

A rendszerváltott Országgyűlés történetében ez idáig csak Torgyán József vetemedett odáig, hogy az előző ciklusban, a homoszexuális élettársi viszonnyal kapcsolatos törvénymódosítás vitájában közölje: „Ez a jogszemlélet burjánzó hatást gyakorolhat az AIDS terjedésére. (...) Ezentúl majd a buzik jelentkeznek a lakástámogatásért és ők kérnek családi pótlékot.” Azt írtam volna, hogy csak Torgyán? Tévedtem. Bogárdi Zoltán (MDF) sem látja a világot alapvetően másként: „Ha túl messze haladunk, túl előre szaladunk a toleranciában, mintát szolgáltatunk fiatal generációknak, olyan mintát, amiben eltévelyedhetnek. (...) A társadalom szempontjából egy homoszexuális kapcsolat zsákutca – igenis zsákutca!” Mint kiderült, azóta az MDF békejobbja bizonyult zsákutcának, de ez most lényegtelen. Sokkal lényegesebb, hogyan reagált a Labrisz ügyére az MDF elnöke, lévén ő a köztársaság igazságügy-minisztere, az ország legnépszerűbb politikusa: Dávid Ibolya, Lezsák Sándor és Dobos Krisztina nyilatkozatban fejezték ki felháborodásukat az ellen, hogy „serdülő leányokat és ifjakat (...) tanintézményekben kíséreljenek meg leszbikus, homo- és biszexuális irányultságukban közvetve vagy közvetlenül befolyásolni”.

Természetesen az MDF vezetői is abból indultak ki, hogy a beszélgetés valójában bujtatott reklám, „a társadalmi normától eltérő nemi viselkedés nyílt vagy burkolt népszerűsítése”, amely "alkalmas lehet arra, hogy a fiatalok normális fejlődését is a nemkívánatos irányba torzítsa". Emlékeztetőül: ez ugyanaz a Dávid Ibolya, aki tavaly Magyarország nevében aláírta az Emberi Jogok Európai Egyezményének kiegészítő jegyzőkönyvét, és aki egy ugyancsak tavalyi magyar-román igazságügyi tanácskozáson közölte: „Az elkövetkező évek során nagyot kell lépni a kisebbségi jogok terén annak érdekében, hogy a kisebbségek jól érezzék magukat abban a hazában, ahol élnek.” Ott persze csak a nemzeti kisebbségekre gondolt, de kisebbségből van egypúpú, van kétpúpú, sőt több. Lehetetlen, hogy épp a magyar igazságügy-miniszter ne tudná: az 1999-ben életbe lépett amszterdami szerződés, a megannyi európai intézmény ajánlása nyomán egyre több európai állam bontja le a meleg gettók falait.

A logóját is jobbszélre tolt Magyar Nemzetben Pilhál György „meleg hittérítőknek” nevezte az egyesületet, azt ajánlva, hogy „csak propagandát ne csináljanak a torz ügynek”. A kisebbségek ügye (például a Magyarországon elnyomott magyarok) iránt mindig fogékony közszolgálati műsor, A Hét legfőbb problémája pedig az volt, rendelkeznek-e megfelelő szakmai képesítéssel a leszbikus szervezet aktivistái (akik többségében tanárok, pszichológusok, egyetemisták) ilyen beszélgetések, képzések lefolytatására. A Hétben megszólalt egy „klinikai szakpszichológus”, aki szerint az érzékeny korban lévő kamaszokat nem lehet kitenni ilyen iskolai beszélgetéseknek; a szociális minisztérium gyermekvédelmi főosztályvezető-helyettese pedig azt mondta bele a közszolgálat kamerájába (a mi pénzünkön), hogy ha a kamasz úgy érzi, a „mássághoz” tartozik, forduljon szakemberhez; nyilván gyógyítás céljából, az előtte nyilatkozó „klinikai szakpszichológushoz”, hogy a kör végképp bezáruljon. (Az oktatási tárca pedig nemhogy nem volt hajlandó nyilatkozni az ügyben a privát Info Rádiónak, de a tulajdonosra rátelefonálva azt is elérte, hogy az ügyről tervezett műsor el se készüljön.)

Ritka szociológiai momentum a mostani: sikerült megragadni a legszélesebb alapokon nyugvó társadalmi konszenzust, a homofóbiát. A magyar társadalom közmegegyezéses tudása szerint a homoszexualitás térítés és automatikus mintakövetés útján terjed, középiskolások különösen könynyen kaphatják el, és betegségről lévén szó, szakemberrel kell gyógyítani. A melegek felelnek a családok szétbomlásáért, a magas válási és alkoholizmusrátáért, a munkahelyi szexuális zaklatásért, ők tehetnek a családon belüli, nők és gyermekek elleni erőszakról. A melegek miatt fogyik a magyar, a leszbik meg külön gyanúsak, hiszen feminista mind. "A mi társadalmunk minden nőt, aki a férfiaktól függetlenül működik, fenyegetőnek lát. Az a nő, aki teljes érzelmi, fizikai és intellektuális életet él, fenyegeti a rendszert, vagyis a férfistátust, a családot, a szaporodást (...), így aztán könnyű ráfogni, hogy utálja a férfiakat" - írja Sándor Bea, a Labrisz jogvédője (i. m.: Leszbikus tér-erő. Budapest, 2000.).

Nyilvánvalóan beteg ez a nő. Szakemberhez kellene fordulnia. (Taps a Fidesz és a MIÉP soraiban.)