Labrisz 25 kiállítás: Antoni Rita megnyitóbeszéde

Elhangzott a "Labrisz 25 – Leszbikus herstory Magyarországon" kiállítás megnyitóján, 2024. november 9-én a 2B Galériában.
 
„Átírhatod történetem, 
Köpködhetsz rám hazugságot, 
Betaposhatsz a mocsokba, 
De mint a por, mégis szállok. 
 
(…) 
 
 
Tekinteted tőrt döf felém, 
Szád, akár egy lövészárok, 
Meggyilkolhatsz gyűlölettel, 
De mint pára, mégis szállok. 
 
Dühít, hogy szexinek találsz? 
Talán nem hiszed, ha látod? 
Lábam között gyémánt szikráz, 
Míg diadaltáncot járok.” 
 
Ezek a strófák Maya Angelou Mégis szállok című verséből származnak (ford. Szabó Krisztina). Csak úgy, mint a színesbőrű nőket, a leszbikusokat is sokáig megakadályozta a kettős elnyomás abban, hogy elmondják a saját történetüket – de ők sem hagyták magukat. A Labrisz 25. születésnapja alkalmából rendezett Leszbikus herstory Magyarországon kiállítás most ennek az ellenállásnak egy szeletét mutatja meg. 
 
A szexizmus és a homofóbia mérgező elegyet alkot. A patriarchátus fél a leszbikus és biszexuális nőktől, ezért igyekszik sztereotípiák mögé rejteni és a férfitekintet számára szexualizálni őket. A patriarchátus számára fenyegető az olyan nők létezése, akik nemhogy kiszolgálni nem hajlandók a férfiakat, de még nincsenek is romantikus és szexuális értelemben feltétlenül, vagy egyáltalán rájuk szorulva. Éppen elég nagy „bűn” az alárendelt női szerep elutasítása, de a leszbikus nők a magánéletüket teljesen külön élik a férfiaktól. Nem kell e téren kompromisszumokat kötniük, vagy egymásnak is ellentmondó elvárások közt navigálniuk. Ami még „rosszabb”: az aránytalanul rájuk háruló gondoskodási munkákkal és az internalizált szépségkultusszal túlterhelt heteroszexuális nőkhöz képest a leszbikus nőknek idejük, energiájuk is sokkal több. 
 
Például forradalmat csinálni.
 
Nem véletlen, hogy a leszbikus nők a feminizmus összes hullámában az első sorban küzdöttek – őket nem kötötte az aggodalom, hogy „de mit szólnak majd a férfiak?”, mi lesz, ha a hangos jogköveteléssel elveszítik számukra a vonzerejüket. 
 
A leszbikus nőknek persze megvannak a sajátos nehézségeik is. „Sebeinek ugyanaz a forrása, mint erejének” – írta a leszbikus költő, Adrienne Rich Erő c. versében Marie Curie-ről, de a leszbikus nők kapcsán is helytállóan. A különbözőség, a másként szeretés, főleg a korai életszakaszban, fájdalmas bélyegként hathat, és az előző generációkkal való találkozás, leszbikus életutak ismerete hiányában felmerülhet a jövőkép hiánya. A leszbikus nők meglehet, hogy a történelem során többnyire megmenekültek a meleg férfiakat sújtó üldöztetéstől, ugyanakkor a láthatatlanság miatt nehezebben találtak magukhoz hasonlókat. Fiatalon talán azt hitték, mint A magány kútja Stephenje, hogy érzéseikkel az egész világon egyedül vannak – és ez főleg így lehetett az internet széles körű elterjedése előtti korban. 
Ezért is volt mérföldkő, hogy néhány bátor nő a kilencvenes években hazánkban is megtörte a csendet. A rendszerváltást követően – amikor még nem lehetett talán sejteni sem, hogy Magyarország végül nem fog tudni élni a szabadsággal, és önként kiszavazza magát a demokráciából – újra legálissá vált az egyesületalapítás. Sokan belelkesedtek a civil élet, az aktív állampolgárság adta lehetőségtől. Szervezkedni kezdtek a feministák és a melegek is, megalakult a Szivárvány Társulás és a Feminista Hálózat. 
 
Utóbbinak lapja, a Nőszemély 1995-ben közölt egy interjút Bozzi Vera tollából, „Ha mindenki kilépne a szekrényből” címmel egy, akkor még névtelenségbe burkolózó aktivistával, aki elmondta: a leszbikusok a meleg szervezetekben szerinte háttérbe szorulnak, a feminista szervezetekben pedig a hetero nők között nem merik felvállalni magukat. 
 
Ez is jelzi, milyen fontos volt egy kifejezett leszbikus egyesület megalapítása. Két évvel később a Magyarországon élő leszbikus nők nagy örömmel vették a Labrisz folyóirat megjelenő számait, majd 1999-ben a Labrisz Leszbikus Egyesület megalakulását, mely biztonságos teret adott az önfelvállalásra, a szakmai, baráti és szerelmi kapcsolódásokra. 
 
A kiállítás anyagából, melynek alapját a Labrisz archívuma adja, kibontakozik az egyesület sokrétű és fáradhatatlan tevékenysége. 
 
- Közösségi programokat szerveztek: kirándulás, buli, piknik, kártyajátékest és nagyszabású fesztivál volt többek közt a rendszeres események között. 
- Megszólítottak külsősöket is filmklub, beszélgetések szervezésével, fesztiválokra kitelepüléssel. 
- Felkutatták és igyekezték a köztudatba emelni a leszbikus elődöket. 
- Küzdöttek a homofób előítéletek és az LMBTQ fiatalok zaklatása, kortárs bántalmazása ellen a „Melegség és megismerés” iskolai programmal annak kormányzati ellehetetlenítéséig. 
- A Melegség és megismerés program fájdalmas elengedése után beindították a Tabuk Nélkül oktatási programot, amely gyerekekkel és fiatalokkal foglalkozó felnőtteket (pedagógus, iskolapszichológus, szocmunkás stb.) készít fel arra, hogy kezelni tudják az iskolákban az LMBTQ fiatalok problémáit.
- Világkörüli útra indították az üzenetet, hogy a minden gyereknek – és felnőttnek – joga van viszontlátni magát akár mesehősként is. 
- Rendszeresen szolidaritást vállaltak más társadalmi csoportokkal, pl. a családon belüli erőszak áldozataival, a sztrájkoló tanárokkal vagy a rabszolgatörvény ellen tiltakozó munkásokkal. 
- Mindenhol ott voltak, ahol tiltakozni lehetett a demokrácia fokozatos leépítése ellen. „A szabadság ügynökei vagyunk” – állt az egyik táblájukon. 
 
Amióta nőjogi aktivista vagyok – 15 éve – láttam számos ígéretes emberi jogi kezdeményezést megszületni és megszűnni, formálisakat és informálisakat egyaránt – néhány év az átlagos élettartam. Nagyon sok olyan kezdeményezés halt el idő előtt, amit azóta sem sikerült pótolni, és amire azóta is nagy szükség lenne. A Labrisz Leszbikus Egyesület viszont egy a sikertörténetek közül. 
 
Mi lehet a Labrisz sikerének titka? Szerintem az egyik mindenképpen az, aminek a jelentőségét már az amerikai első hullámos feministák is jól tudták, amikor a szavazati jogot követelve őrt álltak a Fehér Ház előtt: legyen kinek átadni a zászlót. Ha letartóztatták őket, mindig volt más, aki a helyükre állt. Ha a rendőrök az újakat is elvitték, akkor is. A mai Magyarországon letartóztatással nem kell számolni – legalábbis egyelőre –, de számos ok van, ami miatt kieshet egy-egy aktivista. Kiiégés, családalapítás, az ország elhagyása, csak néhány a lehetséges okok közül – és néhányan sajnos már nincsenek köztünk. A Labrisz egyik nagy eredménye, hogy sikerült megszólítania minden korosztályt, a fiatalokat is és azokat az idős leszbikusokat, akiknek fiatalon nem volt lehetőségük egy ilyen nyíltan működő közösség munkájában részt venni. A Labrisznál, amellett, hogy több őstag a kezdetektől ma is aktív, mindig volt kinek továbbadni a zászlót. 
 
Legyen így a jövőben is: adjon motivációt az itt látható visszatekintés a következő 25 évhez. Sétáljatok körbe és éljétek át az elmúlt negyedszázad legfelemelőbb pillanatait, és hagyjátok, hogy áthasson benneteket a nővériség ereje – ezennel a "Labrisz 25 – leszbikus herstory Magyarországon" kiállítást megnyitom.
 
Fotók: Erdélyi Tea

altszoveg