Szapphó: Aphroditéhoz

Tarka trónodon, kegyes Aphrodité,
Zeusz leánya, már könyörülj te rajtam!
Fájó kínra mért csalod, ó hatalmas,
tőrbe a lelkem?

Inkább jőjj hozzám, ahogy annyi másszor
mindig hajlottál a szavamra, s jöttél,
kedvemért elhagyva aranylakását
égi atyádnak.

Fürge pár veréb a kocsidba fogva
siklott, míg a föld feketéllt a mélyben,
sűrűn verték szárnyukat, égi úton
vágva az ösvényt.

Gyorsan érkeztek veled, és mosoly járt
halhatatlan arcodon, ó te boldog,
úgy kérdezted, hogy mi bajom, mi végre
hívtalak újra,

hogy mi kívánság gyötör újra engem.
„Csábító szóval kit akarsz, hogy hozzád
hozza Peithó hű szerelemre, Szapphó,
mondd ki, ki bántott?

Mert ha most kerül, hamar ő keres fel,
most ha nem kell tőled ajándék, ő ad,
most ha nem szeret, hamar érted ég majd,
bár ne akarja.”

Jöjj ma is hozzám s szabadíts ki engem
súlyos gondomból, s mire hajt a lélek,
teljesíts nekem te magad s e harcom
küzdd velem együtt.

(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

 

Takács Zsuzsa: Egy régi tornateremben

Lányra így lány nem mosolyoghat, tudja,
felkavar bűvös mosolyával mégis:
néz kitartóan szerelemmel. Állunk
fölsorakozva

egy homályos tornateremben, ötven-
ötben (két és félezer éve. És most.)
Szenvedély útját vakon így kereste,
szökve tilosba:

Elköszöntünk már, kikisért, a lépcső-
fordulóban hirtelen elszánt mozdu-
lattal állta el utamat, mellemre
ráhajította

váratlan csókját (a virágos blúzra).
„Nem leszek többé szabad,”– ezt dobolta,
„megjelölt engem!” – riadózta vérem.
Ősz fele járt már.

Ünnepélyes perc, gyerekévek vége,
hirtelen sípszó, hegedű, harangok.
„Élj merészen!” – zeng valamennyi. Labda
száll a magasban.
 

Takács Zsuzsa: S az olvasásba arcunk belesápad

A felismerést követő zavar, az ezentúl-hogyan?
A tornaterem összegöngyölt szőnyegén ültünk,
fájt a torkom, föl voltam mentve.
Ő megrántotta a bokáját, mellém ülhetett.
A Jean Cristophot kötetenként adta,
méreg és méz szivárgott mosolyából.
Éreztem, hogy lázas is vagyok.
David és Jacques szerelméről beszéltünk,
a szégyenről, a különbözés bélyegéről.
Szerettem volna végignyúlni a szőnyegen
néztem a leülepedett portól rongyos
mennyezet-sarkakat, azt akartam,
hogy menjen el, és el is ment, érezni
akartam a hiányát és kitaszítottságomat.
Dongott a padló, kavargott a verejtékszaggal
elegy tornacipő-szag, émelyegtem.
Paolo és Francesca idézte később
a Pokolban Galeotto könyvét:
„S az olvasásba arcunk belesápadt",
de itt - Francesca és Francesca olvasott.
Nem tudtam akkor, hogy jól van ez így,
útját tanulja a szenvedély, a gondolat
bátorsága ez, formatévesztés csupán,
a későbbi séták próbája, fiúkkal, ködlámpák
alatt, a szerelem bizonyosságától boldogan.
Hazafelé a villamosülésen hátradöntöttem
fejem, soha többé nem leszek otthon sehol,
nem lesznek „enyéim", nem megyek „haza",
az örök aszkézis csillagaival társalgott
padlásszobám képzelt, kigyúló ablaka.
Éjjel volt, a többieknek tavaszi délután,
tizenötödik évem legmélyebb éjszakája.
Felettem félelmesre hízott, ártó holdak
keltek és nyugodtak, a felnőttek arca.

 

Mesterházi Mónika: A nő, ha nőt

A nő, ha nőt szeret, nincs önbizalma,
előtérben anyák, macsófiak,
míg magát megtalálja kinti zajban,
bent sem tudja, hol van, mit felmutat.

A nő, ha nőt szeret, hallgat sokat,
amíg biztatják türelmetlenül.
Tíz év: csak mások látják a hibákat,
még tíz, jó sok szenvedésbe kerül.

Még tíz év, húsz év, már pontosan méri,
mi érvényes, mi hamis, mi üres,
másról beszél, nem magyarázkodik,
és elunja az enigmákat is.

A nő, ha nőt szeret, csak félreállhat,
és szereti a hétköznapokat,
szeret és él és örül vagy veszekszik,
míg felépül benne az öntudat.

A nő, ha nőt szeret, pont úgy hülye,
mint más, ha elönti az indulat,
pont úgy szenved, pont úgy szeret, mivel
a természet ebben nem válogat.

 

Szabó Judit: Ha ősz lesz hirtelen

Édes, ha ősz lesz hirtelen,
azt szeretném, ha nem festetnéd hajad
és nem válna harsányabbá ruháidon
az élénkfeketéje miatt
most még halk homállyal borított színharmónia.
Hanem a szájra, bőrre rímelő
lilás, barnás, bordós árnyalatokat
felváltanák a kékbe csendülő színek,
hisz addigra még kedvesebben játszanak majd
hajaddal, kezeddel, homlokoddal —
Szeretném, ha kacagásod nevetésbe csendesedne
és társakká szelídülnének fellobbanó rajongásaid.
 

Szabó Judit: Egyszerű vasárnap

Ülünk az asztal
két oldalán,
te meg én.
Odakint süt a nap.
Az előbb még esett,
csillognak a háztetők.
Lassan már elmegyek.
Még hallgatlak egy órát.
Kálmán alszik.
Kikísérsz,
megállsz az ajtóban,
megyek.

Nem hallani ajtócsapódást,
nézel utánam,
mint többnyire.
Imbolygok kicsit,
pedig próbálok egyenesen menni,
dehát az ember
ettől csak még jobban imbolyog

Ez a folyosó
napvilágnál elviselhető.
Ez a folyosó most elviselhető.
Visszafordulok,
intek neked.
Az ajtófélfánál állsz,
kezed már fölemelve.
Ez egy egészen egyszerű vasárnap,
csak éppen
ma néztem vissza először
elmenőben.

 

Lovas Nagy Anna: Lélekvesztő

(Mártinak/)

Abban a félszeg, vak csónakban
kint a sodró nyílt vízen
állva billegsz és haragvón
ordítasz kérdőre vonva

nekem
ide
a
partra

Miért távolodom?
 

Lovas Nagy Anna: Égető

ilyen vagy
orrnyíláson felfutó forró és izgató
hogy összeverődnek a lobos mandulák
tárul a zárkózott gégefő
mocorog a nyelv
szóvá születő levegő
és pupillák játéka
kitágul szűkül magukba rejtik
a tárgyak keskeny éles jelét
a kifordított szédületet szédülök és
beleveszek mint a párába botló
magát felejtett ember

és ilyen is vagy
sebtében felrajzolt alvó mozdulat
szénnel kihúzott szomorú vonás
idegen kemény lisztbeforgatott arc
egy hosszú és mély karmolás

 

Gulisio Tímea: Csipkerózsika

Álmomban halott voltál
Törékeny kis tested
Egy vékony paplan takarta
Az is alig

Talán csak belőlem haltál ki
Mint gyér erdőkből a nagy őslények
Üres vagyok nélküled
Akár a mamutfenyő toboza

Talán sose éltél igazán
Múzsák sem léteznek
A meg nem történtet
A legjobb visszaidézni

Hódítás helyett bódítás kellett
Megboldogultál
Pedig lehettél volna boldog is
Álmomban voltál

 

Gál Erika: A vendég

Ma itt járt ő is. Könnyű nyári blúzban.
Autó hozta Pestről, csak benéztek.
Nem maradnak, mondták, most nem is úsznak.
Majd délután, ha Szigligetre érnek.

Kezében vékony cigaretta égett.
Elidőzött kicsit ujjain a füst.
Próbáltam felidézni, ahogy gépel
este, néha bort tölt, új papírt befűz,

vagy kilép a teraszra, rágyújt ismét.
Ez az utolsó nyár, mindenki tudja.
Néztem a gyűrött csikket, s elmúlt ízét
éreztem az ajkaimon újra.

 

Carol Ann Duffy: Gyöngyeit melengetem

Bőrömön érzem gyöngysorát. Úrnőm
azt kívánta, viseljem, melengessem estig,
mikor majd megfésülöm. Hatóra tájt hűvös,
fehér nyakára illesztem. Egésznap rá gondolok,

ahogy a sárgaszobában mélázik: taftba vagy
selyembe bújjon ma este? Legyezi magát,
míg én önként dolgozom, lassú hőm minden
gyöngyöt átjár. Laza kötele nyakamon.

Gyönyörű nő. Padlásszobámban
ábrándozom róla; magas férfiakkal táncol,
s a francia parfüm, a tejfehér kövek alatt
zaklatja enyhe, kitartó illatom.

Vállait nyúlpamaccsal púderozom,
nézem a bőrén átszűrődő gyengéd pír
tétlen sóhaját. Tükrében látom elnyílt,
vörös ajkam, mintha szólni akarna.

Telihold. Megérkezett. Előttem
minden mozdulata… Ahogy vetkőzik,
leveti ékszerét, karcsú keze a dobozért
nyúl, meztelenül bújik ágyba, mint

mindig... Álmatlanul fekszem,
s tudom, a gyöngyök most is hűlnek
a szobában, hol alszik. Egész
éjjel érzem hiányukat, és égek.

(Borgos Anna fordítása)

 

Elena Georgiou: A köztes tér

Leragadni egy névtelen helyen
félúton a szeretet és a szerelem között,
késő este felhívsz, és azt kérdezed,
alszom-e. Azt felelem, írok.
Megkérded, miről? Szeretetről, mondom.

Amikor kettőnkről írok, megállom, hogy
azt mondjam, szeretkezünk vagy szexelünk.
Eufemizmusokat keresek, amik nem köteleznek,
nem határoznak meg. Eljutok a kifejezéshez:
együtt mozogni. És csak most, miközben ezt
a verset írom, látom, mennyire pontos ez.

Ahogyan vertikálisan együtt mozogtunk,
arra sarkallt, hogy együtt mozogjunk
horizontálisan is. A zene hozott minket össze,
de még ebben az összeolvadásban sem tudtam,
hogyan viszonyuljak, milyen sokat vagy keveset
mondjak, hogyan döntsem el, önmagam leszek.

Egy régi barát azt mondta, ha kevesebbnek
érzem magam a partneremmel, akkor
az a partner nem nekem való.

Igen, összébb húzódtam, beszűkítettem
a nézeteimet, a társalgásaimat. Beszűkültem
fejben, de kiteljesedtem testben.

És ne hidd, hogy nem tudom,
mikor folyékonyak a mozdulatok,
keressük a módját, hogy egymást közelebbre
húzzuk, lelkitársnak nevezzük egymást.

Kétszer is szemtanúja voltam annak,
milyen könnyen elvágható egy lélek-fonál,
maga mögött hagyva az úgynevezett lelkitársat
az egynek való üres világban.

Ugyanaz a régi barát visszajön,
hogy elmondja, annak a társnak azt kell
szeretnie bennem, amit én szeretek magamban.

(Ferencz Mónika fordítása)

 

Ferencz Mónika: Lecserélt ágyak

Mióta elmesélted, hogy az ágyad, amíg nem ismertél,
csak a magányodra emlékeztetett, az jár a fejemben,
milyen kár, hogy nem láthattam az előző ágyadat,
a szobád eredeti elrendezését. Így a múltadat már
csak a te nézőpontodból ismerhetem, mint ahogy
a jövődet sem saját szemszögemből fogom,
ha egyszer az életedből megint kiszakadok.

Olyan ez, mintha meglátnálak a villamoson,
és fürkésznélek hosszan, mielőtt végleg elvenném
rólad a tekintetem, bár tudom, onnantól nézhetek
bármire, sohasem lehet már pontosan ugyanolyan.

 

Seregély Ágnes: Töredék

Beszélt...

Ő másképp, másképp s vonalát követte
A világ keresztül-kasul, mögötte
Millió és millió kicsi folt úszik
Fényben és lábam alól a talaj kicsúszik.

Harmatosan s frissen jöttek a szavak,
Hogy aztán a levegőben párologjanak
Tovább, egy hanggal átlendült az ajka
Minden akadályon mikor csak akarta
Felém intett kezével s a polcra
Lábait egymás után könnyen felpakolta.
 

Seregély Ágnes: Utcán sétálva

Harmincaséi már a melleim,
Megcsapott a szikkadt múlt idő,
Senki én, és senki sincsen
Itt; az utcán betonfal a temető.

Nehezék a test, és a hogyan tovább,
Megkérdezlek erről a kirakatban állva,
Míg lezuhan, elmereng, vagy felizzik
Mások szűkre szabott válla.

 

Török Panka: Rózsakert, ősszel

Ma este rózsaillatú
rozét iszom
esővizes kehelyből.

Csukott szemem látni fog,
minden porcikám
megérzi majd az őszt.

És vak leszek. Vak a nadragulyától
és mindentől,
ami kertedben nő,

Mit én neveltem könnyeimmel
és istenektől lopott
sápadt sárga fénnyel.

De hallom majd az eső dobolását,
onnan tudom:
közel vagy még, habár

Egyre távolodom, érzem, hogy süllyedek,
az asztal sarkába
kapaszkodom, és hátha

Hátha majd egyszer így is nagy leszek
az esőben,
vak bódulatban ülve,

mögötted.
 

Török Panka: Atlantisz

Az üvegben töltöttem a telet.
Körülöttem a szoba
a vastagodó-vékonyodó falon keresztül
torzul, új dimenziókat nyit meg.

Azt mondták, tavasszal Serpentina
karon fog majd,
vagy hóna alá csap az üveggel együtt,
hogy Atlantiszba megyünk. Tavasszal.

Utazunk, igen, mint ezek a hópihék,
lefele, víz alá, vízzé leszünk,
utazunk, ha vége a télnek.
Már lehet, vége lenne,
ha nem ráznád folyton a hógömböt.

 

Aletta Vid: Az észlelés szükségességéről stb.

1
a Nirvánára Váró Nő
elbomló hétfő reggelen az arcát a takaró alá rejti
pedig már ölelésnyi odakinn a fény a fény is
már tudható hogy brutális eső lesz
országos eső a holdon az égen stb.
az észlelés szükségességéről stb.

a Nirvánára Váró Nőt most nem érdekli más
csak a teljes testtel belemerülés valami
gondolatszövevénybe
a szőnyeg a falon épp csak tegnapi
emelte emelte a fájós vállát kímélve
egyedül
a nindzsák mindent kibírnak

a nirvánára várás idejét is
míg megérkezik a kávéhoz a tej

2
a N.V. N. kedd délután
úgy dönt mégsem vár tovább
alakot cserél ahogy várható is volt hiszen
alakot ölt minden egyes napon benne
a termetes teremtés rendje
az elkülönböződés

hovatovább a józanság küszöbére
beszélhetünk meg találkozót

a meditatív időszak legyalulása után
mint valami startlövéskor meginduló bagázs
felhemperedünk mégis

3
ami pedig a megtapasztaltakat illeti
Fafnir szerint a Nirvánára Váró Nő
veszélyforrás
hiszen párduc- tigris- kígyószármazása nyilvánvaló
ez a családfa a hármasút elágazásánál található
hideglelős lehetőségeket hordozva
és egy sosem rozsdálló kardot örökítve
évszázadok óta
tévedés mekkora
idenőttem bárpultkő alattam
a sztracsatella fagylalt zongorázik
ez nem pisztráng ez requiem pörögjünk
a félig csak derékig láthatatlan
lehajol és igazít a cipőjén
i ó á – i ó á – i ó á
ütemeire artikulál a város
miközben jár magasra tart minden pékséget
nincsenek céljai ezzel sincs célja sose volt hogy képzelik róla
elvisz visszahoz
visszahoz elvisz

 

Zákányi Tami: Címtelen

Mézben forgatva, nyámmogva pillant rám a szürke tekintet,
Fehér lapra festve, sápadtan sötétlik az éj.
Mint kissé megcincált vörös meggy, mi rámkacsint hangosan,
S néha lilára duzzad, nyakán az ér.

Hangja dobban hangosan, és bilincse torkom fojtja,
Füsttel fújja le hozzám a rosszat, minek árnyéka rámtapad.
De mikor két selyemmel körbefon, és összeroppant csendesen,
Elhal bennem fáradtan, lélegzetnyit rendtelen.

 

Filó Mariann: harmat

és hát a hegyek is úgy születnek, ahogy hittem.
töprengve, reszketve, mert nem tudják,
lesz-e idejük fölébe nőni a tájnak,
mielőtt meghalnak, mielőtt elfelejtik őket
az évszakok.
nem bízom a természetben, nem moccanok,
amíg a vállamnál fogva hátra nem húzol,
hogy megsúghasd, igaz, lassan bomlanak
a másodpercek,
de végül olyanok leszünk mi is, akár a hegyek,
némák és idősek, kék dermedések
az emlékezetben

 

T. E.: Lines

Dried veins of a concrete wall
Vascular map of death
Rotting leaves below.

Gold spiderweb of the night
I saw you in flight spread out
Yellow locks on earthy pillow.

Fierce twilight tigress
I carved your stripes.

 

Berki Barbara Izabella: Határ

önmagadban hordtál, és nehéz volt a súlya
életemnek. vajon bátorság lenne-e tőlem
sorsomba belenőni, vagy gyávaság azt mondani,
hogy féltem az én életemtől a te életedet?
utólag minden tettet indokolnak a lényeinkben
felnövekvő önvesztések. fájt-e, hogy anyád
a hajadat tépte? fájt-e, amikor engem össze-
törtél? egy nővel ülök, lábát keresztülkulcsolja
az én lábamon, és mint szeretőt ölel. fáj?
idődben, akár húsodban vagyok, és érzem fogyatkozni
perceim. jelenünk és múltunk két összenőtt test.
levegőt veszek. fáj.

 

Tilli Zsuzsanna: Ébredő

a dombok lábánál megpihen a vándor,
akácrügy fakad és dongó mesél
alvó völgyeken figyelnek éber vadfülek,
mezőnyi füvet borzol a szél

egy térkép a test, táj, folyó,
havas rengeteg,
morajtól haló csendbe üvöltenek
méregtől hangosan feledő fellegek

és felbolydul bennem a nyár ilyenkor,
itthon, mikor idáig nyújtózik a fény
és elfordulsz, feszülnek íveid,
évgyűrűk gyarapodnak bölcsen
aggódó homlokodon,

és ébredünk, ketten, neszelve,
mindig érve egymást
– a hajnallal bomlik a tegnap –
és visszakapok mindent
így, reggel
álomtól ittas ajkaidon.

 

GORDON Agáta: MÁRIA HIMNUSZ

ÉSZRE, MAGYAR!

STRICI ORSZÁGOM!

KURVA NEMZETEM!

MEGBASZOTT HAZÁM:

MÁRIA FELTÁMAD!

TÍZMILLIOMOD RÉSZ AZ ENYÉM

ITT TÍZMILLIOMOD MINDENBŐL ENYÉM

AZ ÉN KICSI TÍZMILLIOMODOM

ÉPPEN PONTOSAN A GETTÓBA JUTOTT

KIVESZEM ONNAN AZ ÉN KICSIMET

TÍZMILLIOMOD TULAJDONOM

SZÖVETKEZEM ÉS SZOLGÁLTATOK

SZÜLŐKET SZÜLÖK, ALAPÍTOK

VAN ITT FÖLDEM, HÁZAM ÉS PÉNZ

VAN ITT LAKÁSOM, MUNKÁM ÉS PÉNZ

VAN ITT ANYÁM, VAN ITT FIAM

ITT VAN A DOLGOM NEM IS KEVÉS

RÉSZEM A MAGYAR RÉSZEM A CIGÁNY

RÉSZEM A BUZI RÉSZEM A ZSIDÓ

RÉSZEM A DROGOS RÉSZEM A NŐ

TÍZMILLÓ SORSSAL OSZTOZOM

ITT TÍZMILLIOMOD RÉSZ AZ ENYÉM

VANNAK ITT MÁSOK – MIND AZ ENYÉM

TÍZMILLIÓVAL OSZTOM AZ EGET

AZ ÖVÉK IS ÉPPEN ENNYI LEHET

DE AZ ÉN KICSI TÍZ-MILLIOMODOM

ÉPPEN PONTOSAN A GETTÓBA JUTOTT

REZERVÁTUMBA RABSZOLGASÁGRA

MENHELYRE ÉS CSIRKEGYÁRBA

STRICHELNI ÉS RONCSTELEPRE

ERŐSZAKBA ÁLLAMI GONDOZÁSBA

AZ ÚJJÁSZÜLÉS ÉPP INNEN ERED

A JÓBÓL ITT SOK VAN ÉS HOZZÁM SIET

VANNAK ITT MÁSOK AZ ÖVÉK IS EGY

TÍZMILLIOMOD AZ ENYÉM MELLETT

TÍZMILLÓVAL OSZTOM A SORSOT

SZÜLŐKET SZÜLÖK SZÖVETKEZEM

JÓ KEDVVEL, BŐSÉGGEL,

ÉDES HAZÁM, VELED!